17. fejezet

Sziasztok!

És itt is a következő fejezet, kiderül, hogy alakul Kate sorsa...
Jó olvasást és a komikat várom!

Puszi!


A napok teltek. Ittam, soha nem néztem, hogy mit, de nem is számított. Azzá lettem, ami soha nem akartam lenni, ami ellen küzdöttem, de már nem érdekelt semmi. Nem jártam suliba, nem csináltam semmit. Menekültem, de felejteni nem tudtam, minden élénken élt bennem. Igaz egy-két pillanatra néha megfeledkeztem a gondjaimról, de így én is csak egy strucc lettem. Homokba dugtam a fejem, de ezzel nem oldottam meg semmit. Az, hogy mennyire egyedül vagyok, mióta ő nincs velem, egyre jobban tudatosult bennem, nem hiányoztam senkinek. Senkit nem érdekelt mi van velem. Ez a tudat csak még inkább a gödör mélyére taszított… egy senki vagyok.

Egy nap bevillant egy emlék, egy mondat: - Élj egy kicsit.

Igen, ezt még Ő mondta, akkor mikor még azt hittem, minden körülmények között mellettem marad, és fontos vagyok neki, de nem így lett. Viszont ezt fogom tenni, élni fogok. Megfogadom az egykor nekem adott tanácsot. Te akartad, hát akkor tessék, élni fogok! – kiabáltam, bár tudtam, hogy úgysem hallja senki.

A szekrényből kivadásztam egy miniszoknyát és egy kivágott felsőt. Fogalmam sem volt, honnan van a szoknya, de nem is érdekelt, most kapóra jött. Felöltöztem, felraktam egy elég feltűnő sminket, még egyszer jól meghúztam a piásüveget, és elindultam.

Ahogy kiléptem a házból, olyan érzésem támadt, mintha figyelnének, de nem foglalkoztam vele, hála a sok piának. Elindultam, igaz egyenesen már nem nagyon tudtam menni, de tudtam, hogy úgysem kell sokáig gyalogolnom és így is lett.

- Szia kislány! – állt meg egy kocsi mellettem. – Elvihetünk?
- Ha egy jó kis buliba mentek, akkor igen – válaszoltam.

Nem volt bennem semmi félelem, semmi gátlás. Gyors behuppantam a srácok mellé, és elindultunk az éjszakába. Nem sokkal később a kocsi leparkolt az egyik szórakozóhely előtt.

- Srácok, köszi a fuvart – pattantam ki.
- Nem csatlakozol? – néztek utánam éhes szemekkel.
- Élek és élek – közöltem ezer wattos vigyorral, és odaálltam a kidobó srác elé.
- Dögös vagy – vigyorgott rám.
- Kösz – villantottam egy angyali mosolyt, és már bent is voltam.

A terem nem volt valami nagy, de így is rengetegen voltak. Gátlások nélkül élvezték az életet és az estét. A pulthoz siettem és rendeltem alkohol utánpótlást. Jó darabig csak iszogattam és néztem a parketten táncolókat, mikor egy kéz simult a derekamra.

- Nagyon-nagyon dögös vagy – súgta egy hang a fülembe, mire megfordultam, és egy kék szempárral találtam magam szemben.
- Jössz táncolni? – kérdezte a meglehetősen jóképű srác.
- Persze, elvégre élek – így megfogtam a kezét, és fél perc múlva már a parketten roptuk.

Elég tüzes táncot lejtettünk, de élveztem, igaz ezt nagyrészt a nem is emlékszem milyen alkoholnak köszönhetem. A srác keze végig a seggemen időzött, és néha még a szoknyám alá is benyúlt, ami azért annyira már nem tetszett, így le is állítottam, de nem nagyon zavartatta magát.

Kézen fogott, a pulthoz húzott és rendelt még két kört. Mindent szó nélkül lehajtottam, és az a kis rossz érzésem is, ami volt, nyomban elpárolgott.

- Hogy is hívnak? – csúszott ki a számon, mert ekkor beötlött, hogy még a nevét se tudom.
- Nick vagyok.
- Én Kate.
- Tudom – vigyorgott rám úgy, hogy mind a harminckét foga kilátszott.

Nem emlékeztem, mikor mondtam meg neki a nevem, de valamikor biztosan, hiszen tudta. Csak az én agyam volt lyukas, hogy elfelejtettem az övét. A tömeget bámultam, mikor megláttam egy arcot, egy ismerős arcot.

- Az nem lehet, biztos csak képzelődőm – kapkodtam levegő után.
- Megyünk táncolni? – karolt át Nick.
- Persze – válaszoltam gyorsan, és mikor visszapillantottam, az arc már nem volt ott. Igen, csak képzelődtem.

Így újra a parketten voltunk és roptuk a dobhártyafakasztó zenékre. Ekkor újra megpillantottam azt az arcot, és megszédültem.

- Jól vagy? – kérdezte a srác, akinek már megint nem emlékeztem a nevére. Mi is volt? Megvan: Nick.
- Aha, csak kellene egy kis friss levegő – krákogtam.

Nick így szépen kitámogatott. Kiérve máris jobb volt, a hűvös szellő megcsapta az arcomat, és már nem szédültem.

- Lenne kedved átjönni velem egy másik helyre? – vizslatta az arcomat. – Nagyon jó bulinak ígérkezik.
- Miért is ne – rántottam meg a vállam. – Szórakozunk, nem igaz?