Sziasztok!

Ez a pillanat is elérkezett, itt a vége fuss el véle...ennyi...lezárult Kate és Tyler története...

Nem mondom, hogy könnyű elengedni, de egyszer mindennek vége szakad...

Köszönöm azoknak, akik velem voltak, olvastak:) Azoknak még jobban, akik komit is írtak, akár egyszer is:) Millió köszönet MINDENKINEK!!!

Annyit kérnék, mivel vége, hogy aki teheti írjon véleményt nekem az egészről, hogy tetszett-e, mi tetszett, mi nem. Nem kötelező, de megköszönném:)Lehet komiként, chatbe, vagy akár mailben is: egylelekkuzdelme@gmail.com

Puszi mindenkinek!
Schmetterling



KATE

- Végre magadhoz tértél aranyom – szólalt meg a nő, akit először megpillantottam.
- Ho… hol vagyok? – motyogtam.
- Nyugalom kincsem – nyugtatott. – Most már nem lesz semmi baj.
- Hol vagyok? – tettem fel újra a kérdést
- Kórházban.

Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, de ahogy meg akartam mozdulni fájdalom hasított belém és az arcom eltorzult.

- Ne hősködj bogaram – simogatta meg az arcomat. – Pihenned kell, egy autóbaleset nem játék.
- Mi?? – értetlenkedtem. – Autóbaleset??
- Igen csillagom, autóbaleseted volt – magyarázta, és én alig akartam felfogni.
- Hogyan?
- Belecsúsztál az árokba és neki mentél egy fának – közölte. – Majdnem egy hétig nem voltál magadnál.

Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Mennyivel jobb lett volna, ha soha nem térek magamhoz, de sajnos nem így történt. Igen, aki ittasan vezet, azzal előfordulnak balesetek, most már kezdett beugrani, mi is történt. Sokat ittam és volán mögé ültem. Lehet, hogy tudat alatt pontosan ez volt a szándékom, megölni magamat, de amilyen pancser vagyok, még ez sem jött össze, pedig sokkal könnyebb lenne minden.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mosolygott kedvesen. – Nagyon szerencsés vagy.
- Aha tényleg az - morogtam.
- Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy valaki ennyire szereti – mosolygott kedvesen.
- Miről beszél? - értetlenkedtem
- A barátodról.
- Milyen barát?
- A fiú, aki a balesetedet óta, nem tágított mellőled, most is kint vár a folyósón – lassan mondta, mintha fogyatékos lennék. – Látszik, hogy teljesen odáig van érted.

Ránéztem, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét.

- Mondja el, amit tud – utasítottam.
- Tudom nem szép dolog – makogta, még mindig vörös volt -, de egyik este kihallgattam, véletlenül persze..
- Mit hallott?
- Bocsánatot kért tőled mindenért, hogy nagyon sajnálja és hogy hülye volt, hogy elhagyott, azóta se tudja magának megbocsátani és imádkozott, hogy ne legyen semmi bajod, mert nem tudna nélküled élni. Röviden ennyi, én mondom kincs az ilyen fiú. Vigyázz rá.
- Magamra hagyna? – kértem. – És őt se engedje be – tettem hozzá.

Az agyam zakatolt. Nem tudtam mit kellene tennem. Szeretem Tylert ez sosem volt kérdés, a szívemnek nem hazudhatok, de elhagyott. Magamra hagyott, mikor szükségem lett volna rá, miatta jutottam el idáig. Gondolataimból kopogás riasztott fel.

- Bejöhetek? – kérdezte Tyler óvatosan, mire én csak elfordítottam a fejemet.

Leült az ágy melletti székre, majd pár perc múlva megszólalt.

- Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.
- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordultam felé.
- Tudom – motyogta. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogta a kezem, el akartam rántani, de nem engedte, hanem a mellkasára helyezte a szívéhez. Éreztem, ahogy hevesen ver és az enyém is egyre hevesebben kezdett dobogni. Szeret, ahogy én is őt, de a múlt még közöttünk áll.

- Hiszel nekem? – kérdezte óvatosan, miközben elvette kezemet a mellkasáról, lehet rá egy apró csókot, és elengedte.
- Igen – motyogtam halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtotta beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogtam rá.
- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Így, hogy meg tudtuk beszélni, újra hinni kezdtem, hittem, hogy tényleg lehet egy jobb életem, hogy eljöhet a változás, hogy megérdemlem, hogy boldog legyek. Meg tudom csinálni, meg fogom csinálni. Újra magam mellett tudhattam egy barátot, aki idővel akár több is lehet, ki tudja, de én nem adom fel. Nem véletlen kaptam még egy esélyt.

- Jut is eszembe – szólalt meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.

Átnyújtotta a levelet, én pedig óvatosan kinyitottam. Lassan olvasni kezdtem és szemeim egyre jobban kikerekedtek, alig akartam elhinni.

- Jó hír? – kérdezte.
- Nem is tudom – sóhajtottam –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene aszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate ez nagyszerű – mosolygott Tyler.
- Igen az – mosolyogtam én is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közölte nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkeztem volna.
- Majd keresek ott munkát – simogatta meg a kezem. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.
- Köszönöm – szorítottam meg a kezét.

Tényleg jobb lehet, magam mögött hagyhatom ezt a várost, amit annyira utálok. Magam mögött hagyhatom az iszákos anyámat és a szadista apámat. Új életet kezdhetek, jobb lehet. Hittem, most már teljes szívemből hittem, és ráadásul Tylert is visszakaptam. Kívánhatok ennél többet?

TYLER

A külvilág teljesen megszűnt, nem fogtam fel belőle semmit, csak egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy mindez nem lehet valóság. Ez nem történhetett meg, mindjárt felébredek, de erre nem került sor.
Üveges tekintettel bámultam a semmibe, miközben minden porcikám reszketett. Nem tudom meddig tartott ez az kábulat, de végre összeszedtem magam és a telefonom után nyúltam.
- Jól van? – hallottam a hangot a vonal túlsó végén.
- Igen – válaszoltam, de magamat sem győztem meg vele.
- Kate hol van? – kérdeztem gyorsan.
- Elég súlyosak voltak a sérülései, beszállították a Georgetown University Hospitalba – érkezett a válasz.
- Azonnal indulok – tettem le a telefont.

Hazasiettem, Joshnak egy szót sem szóltam, csak kocsiba vágtam magam és elindultam a kórházhoz. Mikor megálltam az épület előtt, a gyomromban lévő görcs rándult egy hatalmasat. Cassynek esélye sem volt, hogy ide kerülhessen, ezek közé a rideg falak közé, de anyu élete utolsó részét majdnem itt töltötte. Gyűlöltem a kórházakat, most mégis be kell mennem. Az itt dolgozó embereken múlik egy élet, vagyis inkább kettő. Bíznom kell, hinnem, hogy nem lesz baj és visszakapom. Nem vehetik el tőlem, nem lehet. Vettem egy mély levegőt és besétáltam az épületbe. Mivel nem tudtam merre menjek, a pulthoz léptem.

- Üdvözlöm – szólítottam meg a papírok fölé hajoló szemüveges, szőke nőt.
- Miben segíthetek? – nézett fel a papírból.
- Egy beteg felől érdeklődnék – adtam meg a sürgető választ. - Kate Singler.

Elővett egy papírt a halmazból majd megszólalt.

- Második emelet, tízes szoba, de nincs magánál.
- Az nem számít – távolodtam a pulttól. – Köszönöm – fordultam még hátra.

Megindultam az emelet felé. Minden egyes lépcsőfokkal nőtt a félelmem, nem tudtam milyen állapotban találom a lányt, akit szeretek. Belépve a kórterembe, csak annyit éreztem, hogy a könnyek szúrják a szemem. Csak a gépek csipogása hallatszott. Az ágyhoz léptem, és térde rogytam.

- Istenem, annyira sajnálom – suttogtam. – Kérlek, ne hagyj magamra, légy erős, kérlek! – Megfogtam a kezét, csak érezni akartam. – Szeretlek, annyira sajnálom, amit veled tettem, csak féltem, tudom, hogy nem mentség, de ez az igazság. Egy gyáva alak voltam és magamnak sem mertem bevallani, olyan voltam, mint az apám, de nem akarok olyan lenni. Nem teheted ezt velem, élned kell, kérlek…

Ekkor valaki belépett a kórterembe, így nem tudtam folytatni.

- Egy kicsit ki kellene mennie fiatalember – szólalt meg egy teltebb vörös hajú nő. – Pár perc és visszajöhet.

Így kimentem a folyosóra és vártam, mást nem tehettem. Valóban nem telt el sok idő és az ajtó kinyílt

- Hogy van? – léptem hozzá.
- Nem túl jól, de sikerült stabilizálni az állapotát – válaszolta. – Nagy ütés érte a fejét, zúzódások mindenhol a testén, illetve bordarepedés és eltört a lába is.
- Rendbe fog jönni? – hajtottam le a fejem.
- Reménykedjünk – fogta meg a vállam. – Jó kezekben van, mindent megteszünk, hogy felépüljön.
- Visszamehetek hozzá? – néztem kérlelőn a nőre.
- Természetesen – mosolygott rám. – Fel a fejjel fiatalember, nem lesz baj.
- Köszönöm – erőltettem én is egy mosolyt magamra.

Visszamentem a kórterembe, az ágyhoz húztam egy széket és újra megfogtam Kate kezét. Majd folytattam, ahol abbahagytam.

- Tudod, van valami, amiről soha nem meséltem neked. Volt egy kishúgom, Cassy és a kezeim között halt meg. Hosszú időbe telt, míg feldolgoztam, de igazság szerint a mai napig nem tudtam magam teljesen túltenni magam a halálán. Te nem teheted ezt velem, nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád, érted?

Tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, de jól esett ezeket a dolgokat kimondani, egy kicsit megkönnyebbültem, noha semmi nem változott. Az idő rohamléptekkel telt, de a múlásából nekem semmi nem tűnt fel, csak ültem az ágy mellette, fogtam a kezet, ami semmi jelét nem mutatta annak, hogy ebben a testben lenne élet, csak a gépek csipogása biztosított arról, hogy nem szűnt még meg minden. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor csörögni kezdett a mobilom.

- Igen? – szóltam bele fáradt hangon.
- Hol a fenében vagy? – hallottam Josh hangját.
- A kórházban – motyogtam halkan.
- Jézusom Tyler! – kiáltott fel. – Minden rendben?
- Velem igen, de Kate… – de nem bírtam folytatni.
- Hol vagytok? – hallottam a hangján, hogy aggódik.
- Georgetown University Hospital.
- Nem sokára ott vagyok – azzal már le is tette.

Én tovább bámultam a semmibe, miközben egy pillanatra sem engedtem el Kate kezét. Egyszer csak egy kéz simult a vállamra.

- Hé – szólalt meg Josh.
- Szia!
- Hogy van? – nézett végig rajta.
- Nem túl jól – halkultam el egyre jobban.
- Tyler – szorította meg a vállam. - Mi történt?
- Nem hallgatott meg, nem adott esélyt, hogy megmagyarázzam és segítsek neki, csak kocsiba ült, de előtte sokat ivott és én nem tudtam megállítani – magyaráztam, miközben az emlékek képei élénken a szemem előtt lebegtek és fojtogattak.
- Nyugi, nem lesz baj – nyugtatott Josh.
- Félek – néztem fel rá. – Nem veszíthetem el őt is.
- Kate erős, fel fog épülni – erőltette egy mosolyt magára. – Biztos vagyok benne, hogy érzi, hogy vele vagy, harcolni fog.
- Nem fog – hajtottam le újra a fejem. – Azt mondta nem érdekli, és véget vet ennek.
- Gondolod, szándékosan tette? – kerekedett el a szeme.
- Nem tudom – sóhajtottam.

Josh odahúzott egy másik széket és leült mellém. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy van mellettem valaki. Tudtam, hogy Joshra mindig számíthatok, és ez jól esett. Ő volt a legjobb barátom és mindig mellettem állt, amiért nem tudok neki elég hálás lenni.

- Rémesen festesz, pihenned kellene – törte meg a csendet.
- Nem megyek sehová, vele maradok – szögeztem le.
- Azzal nem segítesz rajta, ha te is kikészülsz – győzködött.
- Akkor sem megyek sehová – erősködtem.
- Jól van – hagyta rám. – Nekem most mennem kell, de majd jövök még.
- Oké, szia – köszöntem el.
- Szia – és már el is tűnt.

A napok teltek a kórházban, de Kate csak nem tért magához. Persze hajthatatlan voltam, nem mozdultam mellőle, hiába győzködtek a nővérek is. Egyszerűen nem tudtam, nem hagyhattam magára, ezúttal nem. Josh mindennap bejött és hozott nekem tiszta ruhát.

Mivel a nővérek számára is világossá vált, hogy sehova nem vagyok hajlandó elmenni, míg Kate rendbe nem jön, megengedték, hogy maradjak és biztosítottak egy tusolót is nekem, valamint behozattak a terembe egy kényelmesebb fotelt. Nem mintha tudtam volna pihenni, de tényleg kényelmesebb volt, mint a szék. Az idő telt, de Kate-nél semmi javulás nem mutatkozott, és az én reményen is egyre inkább távolodott.

- Hello – szólalt meg mögöttem valaki.

Hátrafordultam és Nate állt az ajtóban.

- Hát te? – kerekedett el a szemem.
- Hogy van? – jött közelebb pár lépéssel.
- Semmi változás – mértem végig.

Odalépett az ágyhoz, majd megszólalt.

- Sajnálom Kate, sajnálom, hogy bunkó voltam, nem ezt érdemelted. Különleges vagy, mindig is az voltál és az is maradsz. Rendbe fog jönni? – fordult felém.
- Reméljük – motyogtam.
- Kérlek, ezt add oda neki, ha magához tér – nyújtott át egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Nem tudom, Mr. Hawkins adta – magyarázta.
- Átadom – vettem el a borítékot, majd zsebre raktam.
- Kösz – indult az ajtó felé. - Légy erős Kate, kérlek – fordult vissza még egy pillanatra, majd minden köszönés nélkül eltűnt.

Nem telt el sok idő és jött is a nővérke, engem pedig kiküldött. Fel alá járkáltam a folyosón és vártam, hogy visszamehessek. Minden perc kín volt, amikor nem lehetettem mellette. Végre kinyílt az ajtó és a nővér szemében furcsa csillogást pillantottam meg.

- Mi történt? – léptem hozzá.
- Magához tért – mosolyodott el.
- Komolyan, hogy van? – tért belém is vissza az élet. Fellélegezhettem, most már minden rendben lesz, hittem, hogy most már nem lehet baj.
- Most már nem lesz baj, rendbe fog jönni, de azt kérte ne engedjelek be – nézett rám szomorúan.
- De be kell mennem, el kell neki mondanom… – próbáltam meggyőzni.
- Hogy szereted – nézett rám komolyan. – Tudja, hidd el. Meg fog bocsátani.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Hallottak első este – hajtotta le a fejét, szégyenkezve. – Ne haragudj.
- Semmin nem változtat – motyogtam.
- Szeret téged, én mondom neked, csak adj neki időt – fogta meg a vállamat.
- Gondolja? – kételkedtem.
- Biztos vagyok benne – mosolygott rám, majd magamra hagyott.

Nem bírtam sokáig, akkor is látnom kell, így az ajtóhoz léptem és kopogtam.

- Bejöhetek? – kérdeztem óvatosan, mire elfordította a fejét. Lassú léptekkel közeledtem az ágyhoz, majd leültem a székre. – Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtottam le a fejem. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.

- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordult felém.
- Tudom – motyogtam. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogtam a kezét, el akarta rántani, de nem engedtem, hanem a mellkasomra helyeztem a szívemhez. Hevesen vert. Szavakkal nem tudtam volna elmondani, mennyire fontos nekem, de a szívem mindent elmondott helyettem. Csak remélhettem, hogy ez elég, és hat Kate-re. Csak bízhattam benne, hogy a szívemnek hisz, ami érte dobog.
- Hiszel nekem? – kérdeztem óvatosan, miközben elvettem kezét a mellkasomról, leheltem rá egy apró csókot és elengedtem.
- Igen – motyogta halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtottam beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogott rám.

El sem hiszem, rám mosolygott. Végre újra láttam azt az édes mosolyt, amit annyira szerettem.

- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Most már biztos voltam benne, hogy minden jobb lehet. Meg sem érdemlem az új esélyt, mégis megkaptam. Szerencsés egy barom vagyok, és ezúttal nem szúrom el, bebizonyítom, hogy ő a legfontosabb.

- Jut is eszembe – szólaltam meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.
Átnyújtottam a levelet, Kate pedig óvatosan kinyitotta. Lassan olvasni kezdte és szemei egyre jobban kikerekedtek, én pedig kezdtem megijedni. Mi lehet benne?
- Jó hír? – kérdeztem.
- Nem is tudom – sóhajtotta –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene asszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate, ez nagyszerű – mosolyogtam.
- Igen az – mosolygott ő is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közöltem nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkezett volna
- Majd keresek ott munkát – simogattam meg a kezét. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.

Már azt is tudtam, hogy találok munkát. Fel fogom hívni Christophert, és elfogadom az ajánlatát. Végre én is válthatok és Kate is velem lesz, így már semmi akadálya annak, hogy igent mondjak. Vele maradok, amíg élek, ha ő is így akarja.

- Köszönöm – szorította meg a kezem.

A szívem újra dobogott. Szerettem, végre képes voltam újra szeretni és tudtam, hogy ezúttal nem lesz baj. Kaptam egy esélyt, hogy bizonyítsak, és élni is fogok vele.

16. fejezet

Sziasztok!

És az utolsó Tyler fejezet...Már csak 1 feji, amiből kiderül mi lesz Kate-tel és vége...Életem egy szakasza lezárul...Ahogy az ő történetük is véget ér...

Azt hiszem, itt már nincs mit ragozni: Jó olvasást!
Utolsó fejezet: vmikor...még én sem tudom...

Schmetterling



Nick nekem akart ártani, de nem közvetlenül, hanem ott ahol a legjobban fáj. Tudta, hogy Kate a legfontosabb az életemben, és ezért rajta állt bosszút, ezzel ártva nekem is. Idegesen és magatehetetlenül járkáltam a parkolóban, és próbáltam magam meggyőzni, hogy nem teheti. Nem törheti össze egy ember életét még jobban, mikor én már megtettem.

Kate nem ártott senkinek, nem érdemli meg, hogy miattam szenvedjen, itt csak én érdemlek szenvedést, de nem ő. Fojtogatta a torkomat a tehetetlenség, hogy nem tudom, merre vannak, és Nick mit tervez. Hogy nem tudtam megóvni Kate-t, ám ekkor megszólalt a mobilom.

- Tyler –szólt bele egy ismerős hang. – Itt Nick.
- Mit műveltél? – üvöltöttem. – Jól van?
- Nyugi, jól van – érkezett a válasz. – Csak egyenlítettem a számlát. Most már kvittek vagyunk. Én is elvettem, ami neked a legfontosabb – azzal rám csapta a telefont.

Az agyam megint elborult, biztos voltam benne, hogy bántotta, de nem, nem tehette meg. Ennyire nem lehet gerinctelen, Kate nem tehet semmiről. Álljon rajtam bosszút, de ne őt bántsa.

- Rohadék, utolsó szemét rohadék! – kiabáltam, mire a parkolóban lévők mindegyike engem bámult, de nem érdekelt. – Ezt meg fogod keserülni Nick, ezt nem úszod meg, barátság ide vagy oda!

Ekkor a mobilom újra csörögni kezdett.

- Jöhetsz a szukádért, én végeztem vele – közölte, majd elmagyarázta, hogy jutok el hozzá, és meg sem várva, hogy reagáljak, letette.

- Ezt nem úszod meg, te szemétláda – morogtam, miközben kocsiba szálltam. Útközben a méreg helyét átvette a fájdalom, egy ember miattam került kétszer is a mélybe. Most már tudtam, hogy ki kell mondanom, ki kell mondanom, mit érzek, pedig azt is tudtam, nem ez a legmegfelelőbb alkalom.

Csak remélni tudtam, hogy Kate-nek semmi baja, de ez az illúzió el is illant amint megláttam. Már száz százalékosan biztos voltam benne, tudtam mit tett az a mocsok, és látva Kate arcát, a fájdalom engem is letaglózott.

Nick számítása bejött, belém is rúgott egy hatalmasat, de miért nem lehetett ebből kihagyni Kate-t? Erőt gyűjtöttem és olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűnt szúrtak volna belém, a karjaimban akartam tudni.

- Istenem, Kate – kérdeztem aggodalmasan – jól vagy? Annyira sajnálom. Hülye kérdés, tudtam, hogy nincs jól.
Mikor odaértem hozzá és meg akartam ölelni, eltolt magától, és lekevert egy hatalmas pofont.

- Miért? – kérdezte mérgesen.
- Sajnálom – motyogtam. – Nick megesküdött, hogy bosszút áll rajtam. Clare kikezdett velem, de nem történt semmi, de Nick nem hitte el és megfogadta, hogy ezt visszakapom. Aljas volt, mert nem mert szemtől szembe nekem ártani. Ott akart belém rúgni, ahol a legjobban fáj, ezért bántott téged – foglaltam össze neki röviden. – Szeretlek Kate, az életemnél is jobban, csak nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Mikor rákérdeztél, megijedtem a saját érzéseimtől is, és attól is, hogy te így érzel irántam. Féltem és elmenekültem. Azóta azon rágódtam, mekkora egy marha voltam, de még mindig nem tudtam, hogy állhatnék eléd és hogyan mondhatnám meg neked, mit érzek – magyaráztam. – Féltem, de rájöttem, hogy a szívem ellen nem küzdhetek és a szívem érted dobog, már régóta. Szeretlek – suttogtam még egyszer halkan.
- Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? – kiabálta. – Elhagytál, magamra hagytál!
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- A sajnálom itt kevés – folytatta könnyes szemekkel. – Megbántottál, és egyszer csak feltűnsz a múltból és elvárod tőlem, hogy a történtek után a nyakadba boruljak?
- Nem várok tőled semmit – suttogtam. – Csak azt akartam, hogy tudd, szeretlek, és úgy érzek, mint te.
- Honnan tudod, hogy érzek? – szegezte nekem a kérdést.

Ez megdöbbentett, erre nem számítottam.

- Gyűlöllek Tyler! – üvöltötte. – Gyűlöllek, érted?

Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd lehajtottam a fejem. Ez az egy szó teljesen összetört. Nem hittem, hogy azonnal a nyakamba borul ezek után, de hittem, hogy van még esélyem. Ez a szó azonban minden reményemet porrá zúzta.

- Sajnálom – suttogtam halkan. – Hazaviszlek.

Elindultunk a kocsim felé, és az utat némaságban töltöttünk. Egyszer sem nézett rám, csak bámult ki az ablakon. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam mit mondhatnék. Csak azt bizonygathatom, amit eddig is és az most kevés.

Tönkretettem őt, nem várhatom, hogy megbocsásson, én sem tenném. Szerettem volna kitörölni minden fájdalmas emléket a fejéből, de erre sem volt lehetőségem. Vigyázni akartam rá, óvni, erre én voltam, aki összetörte. Miattam lett ilyen.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, így hallgattam, ahogy ő is. Leparkoltam a házuk előtt, ő pedig meg sem várva hogy megszólaljak, kipattant, és bevágta maga mögött az ajtót, majd beviharzott a házba. Összetörtem, én is ugyanúgy összetörtem, ahogy az ő életét tönkretettem, de tudtam mit kell tennem.
Ezt nem úszhatja meg. Amilyen erősen csak tudtam a gázra tapostam és hazafelé indultam.

- Josh! – kiabáltam, miközben kis híja, hogy nem törtem be az ajtót.
- Mi van? – lesett ki ijedten a szobából.
- Hol van Nick? – kérdeztem mérgesen.
- Nem tudom – motyogta.
- Azonnal mondd meg, hol van! – kiabáltam magamból kikelve.
- Okés, csak fogd vissza magad – emelte fel a kezét. – Glenwood street 12.

Azzal a lendülettel sarkon is fordultam, és nem foglalkozva többet Josh-sal, megindultam a Glenwood Street felé. Biztos voltam benne, hogy Nick számít rám, de ez sem érdekelt, csak az, hogy ezért megfizessen. Leparkoltam, majd villámgyorsan bevágtam magam mögött a kocsi ajtaját és már az ajtón dörömböltem. Döbbenetemre az ajtó kinyílt és Nick kócos feje jelent meg.

- Te rohadék! – húztam be neki egy hatalmasat, mire elterült a földön. Nekiestem és tovább püföltem, nem tiltakozott, mire két csaj ijedten szaladt ki a szobából.
- Jézus! – sipákoltak és megpróbáltak lerángatni róla, nem sok sikerrel. A nagy hangzavarra egy nagydarab hapsi is kijött és véget vetett a verekedésnek.
- Mi a franckarika folyik itt? – kérdezte, miközben egyik kezével visszafogott.

Nem volt esélyem válaszolni, Nick megelőzött, miközben lassan feltápászkodott, és megtörölte véres képét.

- Egy rég esedékes számlát egyenlítettem, ami Tylernek nem tetszett – magyarázta.
- Miért őt? – kérdeztem a dühtől fuldokolva. – Vertél volna engem meg vagy bármi, de miért őt?
- Tudod te, nagyon is jól – jött közelebb.
- Tönkretetted – borult el újra az agyam.
- Nem, drága barátom, te már megtetted helyettem – vigyorgott elégedetten.

És igaza volt, ebben a játékban én voltam a legnagyobb szemét, egy aljas disznó. Nick is aljas, de ő bosszúból tette, amit tett, én gyávaságból és ez nagy különbség. Igaz a bosszúja jogtalan volt, de ezt neki hiába magyaráznám, így szépen lenyugodtam, leráztam magamról a fickó kezét, behúztam még egy hatalmasat az én drága barátomnak majd kisétáltam az ajtón.

Ezzel a kirohanással nem oldottam meg semmit, sem Kate élete nem lett könnyebb, sem az enyém, de legalább egy kicsit átrendeztem a képét. Nem oldottam meg semmit, de a bennem felgyülemlett dühöt, fájdalmat és bűntudatot levezettem és kitöltöttem egy olyan emberen, aki megérdemelte. Miután beszálltam a kocsiba, újra Kate töltötte ki minden gondolatomat, előttem lebegett könnyes szeme, ami fájdalmat tükrözött és sértettséget, nem utolsó sorban pedig haragot.

Joggal haragudott rám, mégis azon agyaltam, hogy segíthetnék neki. Mellette akartam lenni és segíteni neki talpra állni, pedig tudtam, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akar. Mégis magam mellett akartam tudni, nem csak miatta, magam miatt is, nekem is szükségem volt rá, jobban mint a levegőre.

Hazaérve nem foglalkoztam Josh-sal és a kérdéseivel, hogy: - Mit műveltél? - csak bevonultam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ha lett volna bátorságom, elmegyek hozzá és vállalva az újabb pofont, megpróbáltam volna neki megint elmagyarázni, mit jelent nekem, de gyáva voltam, megint.

Nicket volt bátorságom összeverni, de hogy a lány elé álljak, akit szeretek, ahhoz megint gyáva voltam. Aludni persze nem tudtam, hogy is tudtam volna ezek után, próbáltam kibogozni a csomókat és rájönni, mi lenne a helyes lépés. Úgy döntöttem, megpróbálom felhívni, tudtam, hogy úgysem áll velem szóba, de egyszerűen hallani akartam a hangját. Megérzésem igaznak bizonyult, mindannyiszor kinyomott és én kezdtem egyre idegesebb lenni. Tudtam, hogy egy esélyem van, aki meg tudná győzni, így újra tárcsáztam.

- Szia Kathy, itt Tyler –szóltam bele.
- Szia – hallottam a hangján, hogy meglepődött.
- Baj van és segítségre van szükségem – kezdtem bele köntörfalazás nélkül. - Kate nem beszél velem, de tudnom kell, mi van vele.
- Hogyhogy nem beszél veled? – értetlenkedett. Így röviden összefoglaltam neki a dolgokat. – Nem foglak megdicsérni, azt remélem tudod – tudtam, hogy dühös, teljes joggal az.
- Tudom, nem is várom – sóhajtottam -, de azért segítesz?
- Megnézem, mit tehetek – ígérte. – Hamarosan csörgök.
- Köszönöm.
- Nem miattad csinálom, csakis Kate miatta, mert tudom, hogy szeret – szakította meg a vonalat.

Idegességemben fel alá járkáltam, míg vártam a hívást. Nem telt bele sok idő és csörgött is a mobilom a kijelzőn Kathy neve villogott.

- Sajnálom – szólt bele. – Makacs és hajthatatlan.
- Azért köszi – motyogtam.
- Azt ajánlom, hogy sürgősen győzd meg, mert ha valami baja lesz, velem gyűlik meg a bajod! – kiabálta.
- Azon vagyok – szakítottam meg ezúttal én a vonalat.

Nem bírtam egy helyben maradni, így végre összeszedve maradék bátorságomat, elindultam és meg sem álltam a házig, a házig melyben a szívem dobogott. Jóformán még levegőt venni sem volt időm, mikor kinyílt az ajtó és megjelent Kate. Amint meglátott egyből vissza akart fordulni, de nem engedtem.
- Kate – kaptam el a kezét. - Miért csinálod ezt?
- Mit? – nézett rám dühös szemekkel.
- Ne tedd ezt – könyörögtem.
- Mit? – ismételte meg a kérdést.
- Ne legyél olyan, mint az anyád – suttogtam. – Te erős vagy, és én itt vagyok veled.
- Nem vagyok olyan, mert én véget vetek ennek az egésznek – közölte nem törődöm stílusban –, és nem vagy velem, nem voltál velem, elhagytál.
- Ezt hogy érted? – rökönyödtem meg.
- Mit számít az, hogy értem? – vágta a fejemhez. – Mit érdekel téged? Hosszú ideig nem voltám rám kíváncsi, nem érdekelt mi van velem. Csak magaddal törődsz.
- Szeretlek Kate – motyogtam lehajtott fejjel.
- Én pedig gyűlöllek! – köpte mérgesen. - Hagyj békén, Tyler.
- Ma vége lesz az egésznek – tépte ki karját a kezeim közül, és bevágta magát a kocsiba.
- Kate, ne! – kiabáltam utána, de nem figyelt rám.

A félelem újra eluralkodott rajtam, tudtam, hogy baj lesz, éreztem, de tehetetlen voltam. Nem tudtam megállítani, és utána menni is nehéz lett volna gyalog, csak reménykedhettem benne, hogy tévedek és nem fog semmi történni, mert ha valami baja esne, azt nem élném túl. Nem veszíthetem el őt is. Nem, nem, nem és nem.

A mobilomat szorongattam, hátha attól elmúlik a rossz érzés, de persze nem segített. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el és meddig állhattam a ház előtt, mikor megszólalt a mobilom. A kijelző egy ismeretlen számot mutatott és a gombóc, ami a torkomban volt kétszeresére nőtt.

- Igen? – szóltam bele halkan. – Tyler Case.
- Üdvözlöm Mr. Case – szólt bele egy érdes férfihang. – Itt Krikson felügyelő. Ön az egyetlen, akit elértünk. Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm.

A szemem elhomályosult miközben a következő szavak eljutottak a tudatomig, félelmem beigazolódott.

- Kate Singlernek balesete volt – hallottam az utolsó mondatot, amit fel bírtam fogni, mielőtt a telefon kiesett a kezemből.

Köszönöm szépen:)

Waka-Waka

Sziasztok!

Ugyan nem Tyler fejezet és teljesen más stílus, de úgy döntöttem, itt a helye:P
Egy kis könnyed hangvételű történet, ami Melody pályázatán 3. lett:))
Jó szórakozást hozzá és aki teheti, hagyjon maga után nyomot!
Köszönöm!

Schmetterling

u.i: Akit érdekel, Tyler utolsó fejezete, hamarosan...




Mikor elkezdtem ezt az egész nyaralást szervezni, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik. Bár az elmúlt pár hétben többször megfordult a fejemben, hogy lemondom, de így visszagondolva jól döntöttem, hogy nem tettem. Ez az egy hét olyan gyorsan eltelt, hogy jóformán egy lélegzetvételnek tűnt az egész, és most itt ülünk a buszpályaudvaron, várjuk a buszt, ami hazavisz minket. Vissza az unalmas hétköznapokba, de ez a hét kitörölhetetlen marad, mindannyiunk emlékezetébe belevésődött, és ez az érzés, örökre összeköt minket, az érzés, ami annyit tesz: waka-waka. De kezdjük az elején.

Még most is előttem van a lányok döbbent arca, mikor megérkeztünk ideiglenes szállásunk elé.

- Ez most ugye csak vicc? – kerekedett el La Rosa szeme.
- Ez nem lehet, biztos mindjárt megfordulunk – hitetlenkedett Miss Timulti is.

Ám mindannyiunk döbbenetére Alvaro leállította a motort és kiszállt, hogy kinyissa a kaput. Alvaro Bandera, kedves házigazdánk, aki lovagiasan felajánlotta, hogy kijön elénk kocsival az állomásra és bevállalja a fuvart, amiért igencsak hálásak voltunk, tekintve csomagjaink tekintélyes méretét. Belépve a házba még jobban elképedtünk, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Bár a halállépcsőn kész csoda, hogy fel tudtuk vonszolni a csomagokat, de a látvány mindenért kárpótolt minket.

- Köszönjük Amarena! – ujjongtak a csajok. – Köszi, köszi, köszi!
- Szívesen, csak hagyjátok abba – vigyorogtam.

Erre még én sem számítottam. Igaz, hogy anyu ismerte Alvarot és a felségét, de ez minden várakozásomon túltett. Két szoba – egy duplaágyas és egy, amiben három ágy található –, egy tökéletes fürdő és egy hatalmas nappali, amerikai konyhával. Alvaro magunkra hagyott minket, így nyugisan kipakolhattunk és belaktuk ideiglenes otthonunkat.

- Csajok, tudjátok mi az egyetlen, ami hiányzik? – kérdezte Lexy.
- Na, mi? – kaptuk fel a fejünket.
- Egy babzsák fotel – vigyorgott. – Abban olyan kényelmesen lehetne punnyadni.
- Te nem változol – nevettem fel.
- Ismersz – vigyorgott rám.
- Ahogy mondod, drága – helyeseltem.

Miután sikeresen elfoglaltuk szállásunkat, úgy döntöttünk felfedezzük a várost, így nyakunkba vettük Siófokot és útnak indultunk. A kilométerek csak gyűltek, de a lelkesedésünk egy pillanatra sem lankadt, állandó vihogás törte meg az amúgy ritkán beálló csendet.

- Csajok – kezdtem bele –, hazafelé be kellene vásárolnunk.
- Idefele láttam egy Lidlt – vágta rá Meskete.
- Az jó lesz – dörzsölgette a kezét Rak’Shiri. – Ott van bőven csoki.
- Így van – bólogatott La Rosa is, mint egy hintaló.
- Mindig csak az édesség – mosolyogtam rajtuk.
- Anélkül nem lehet élni – kontráztak rá.

Miután sikeresen kifosztottuk a Lidl kaja és csoki részlegét, az apartman felé vettük az irányt. Kifulladva tettük le a csomagokat a kapu előtt, majd a kulcs után kezdtem kutatni, ami persze eltűnt a balfenéken. Igen, a női táska rejtelmei… olyan kicsi, mégis minden elfér benne, csak ne keljen semmit megtalálni. Nagy nehezen sikerült ráakadnom, és egy kis szenvedés után, ki is nyitottam az ajtót. Pár pillanattal később pedig újra felkaptuk a szatyrokat és halálmegvető bátorsággal vágtatunk fel félelmeinek végtelen lépcsőjén, hogy végre megszabaduljunk súlyos terhünktől, és lehuppanjunk a kényelmes kanapéra.

Az este további része főként vihogással telt, miután elfogyasztottuk a májkrémes pizzánkat. Igen, nem kaptunk pizzakrémet, mi az nekünk, májkrémmel is éppoly finom az étek. Hajnalban valamikor agysejtjeink felmondták a szolgálatot, így mindenki elvonszolta magát az ágy felé, de tudtuk, hogy még rengeteg kaland vár ránk és Siófok élete a következő pár napban fenekestül felfordul. Nem tévedtünk.

Másnap jókedvtől kicsattanva ébredtünk és egy kiadós reggeli után, valamint a fél csoki készletet felzabálva, újból nyakunkba vettük a várost. Egyik kilométer a másik után, de mi csak mentünk, rendíthetetlenül.

- Ez a Petőfi sétány – okított minket Rak’shiri. – Itt vannak a legjobb bulizós helyek, és a legdögösebb pasik.

Alighogy ezt kimondta, hat tökéletes példány bukkant fel a láthatáron és felénk jöttek. Szemeinket meresztgetve haladtunk feléjük, de ők sem voltak restek, nyáltócsa terült el a lábaik alatt.

- Ejha – lógott kocsányon egyikük szeme –, ezért már megérte kijönni!
- Szerintem is – súgtam Rak’Shiri fülébe vigyorogva. – Szerinted? – kérdeztem tőle, de ezer wattos vigyorom csak nem akart eltűnni, miközben a srácok után néztem.
- Határozottan – bámult kedves barátném is az általam vizslatott irányba.
- Na, őket le kell vadászni – lelkesedtem –, ha kell a föld alól is előkerítem őket.
- Na persze, még ásol is, mi? – vigyorgott Lexy.
- Még szép, hisz ismered a dalt: Áss még, kincseket rejt a föld, áss még… – daloltam.
- Amarena, te mit ittál? – kérdezte La Rosa nevetve.
- Pusztán agyára ment a nap – vihogott Lexy is.
- Ez a Pille természet – magyaráztam én is nevetve.
Lexy és La Rosa köhögéssel próbálta felhívni a másik figyelmét, mikor egy-egy említésre méltó hímpéldány mellett haladtunk el.
- Ideje lenne bevenned valami gyógyszert Drága! – szólalt meg Rak’shiri. – Ez a köhögés nem tetszik nekem.
- Kösz – nyújtotta rá a nyelvét Lexy.

A hangulat fergeteges volt, pláne ezután a kis ki bámulja a másikat jobban dolog után, amit Rak’Shiri beszólása csak tovább színesített, és végre a Balcsi partját is elértük.

- Balcsi! Balcsi! – közeledtem a vízhez, mint valami dilinyós.
- Neked tényleg agyadra ment a nap – vihogtak a lányok.
- Gyertek, másszunk sziklákra! – ujjongtam, mit sem törődve a vihogásukkal.
- Bele akarsz zúgni a vízbe? – kérdezte Miss Timulti, mikor már a sziklákon mászkáltam.
- Még szép, hátha valami helyes hapsi kiment – nevettem rá.
- Ezen segíthetünk – jött közelebb Lexy. – Belelökjelek?
- Inkább ne – másztam vissza a partra. - Sajnos Bubut nem látom a közelben, így semmi értelme a vízbe esni – nyújtottam nyelvet rá.
- Más pasi nem felel meg mi? – karolt belém La Rosa.
- Még szép, hogy nem, nekem csak Bubu kell – magyaráztam bőszen. – Na jó a hatos fogat valamelyik tagját még engedélyezem.
- Azt sejtettem – karolt belém a másik oldalról Lexy, és így karöltve indultunk meg a már ismert sétány felé.

Miután kellőképpen kiökörködtük magunkat, már ha a mi esetünkben lehet ilyet mondani, elindultunk a szállásunk felé. Visszafelé egész úton a tömeget pásztáztuk, hátha felfedezzük a tökéletes példányok csoportját. Lexy és La Rosa hazafelé is végig köhögéssel töltötték az időt.

- Láttad? – ujjongott La Rosa. – Annak a pasinak majd kiesett a szeme, és milyen kedvesen locsolta ránk a vizet.
- Én nem láttam semmit – komolyodott el Miss Timulti.
- Nyugi – öleltem meg. – Ez még csak a kezdet.
- Minket ismerve – vihogott Lexy is – ezt bizton állíthatom.
Kész csoda, hogy ennyi nevetés közben nem tévesztettük el a kis utcákat és egyben – valamint nem utolsó sorban – épségben visszataláltunk a házhoz. Mindenki vett egy frissítő zuhanyt, az már igencsak ránk fért, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének.

- Csajok, ez a rezsó nem működik – nyugtáztam a nyilvánvalót, miután többszöri sikertelen próbálkozás után sem akart bekapcsolni.
Olyan szakértelemmel estek neki a lányok, mintha értenének hozzá, de persze semmire nem jutottunk.

- Azt hiszem, ezen nem főzöl – állapította meg La Rosa.
- Erre magamtól is rájöttem – löktem oldalba. – Nem marad más hátra, mint előre – nyugtáztam. – Marad a mikró.
- És elárulnád mikróban, hogy akarsz májgombóclevest főzni? – nézett rém kétkedve Lexy?
- Még nem tudom, de más választásunk nincs – nyitottam ki a mikró ajtaját.
Bő egy óra múlva, már vígan falatoztunk. Azt hiszem, megálltam a helyem, és ügyesen feltaláltam magam.
- Amarena – szólat meg Rak’Shiri –, jöhetsz hozzánk szakácsnak.
- Ja, ha már mikróban főzök, akkor bármit megoldok, mi? – nevettem.
- Így van, őrmesterasszony.

A vacsi után Timulti lelkesen fogott a koszos edények tisztává varázsolásába, míg mi többiek, elfoglaltuk a kanapét és Rak’Shiri gépén csorgattuk a nyálunkat a jobbnál jobb képekre. Hosszas ücsörgés után La Rosa már nem bírta tovább, így nehézkesen ugyan de feltápászkodott.

- Csajok, a lábam teljesen elzsibbadt – panaszkodott. – Nincs kedve valakinek lejönni egy kicsit a kertbe?
- Drága, tudod mennyi az idő? – néztem rá. – A szomszédok kicsinálnak minket, arról nem is beszélve, hogy a szúnyogoknak is ínyenc csemegét kínálsz, méghozzá tálcán.
- Mire való a pulcsi és az Off? – kérdezte felmutatva ezen tárgyakat.
- Mi megyünk! – kelt fele Lexy és Rak’Shiri is.
- Okés, mi meg maradunk – kiabáltam utánuk, de addigra a három némber már messze járt.

Meskete, Timulti és én a szobában maradtunk. Nem mintha itt nem lettek volna szúnyogok, de talán egy fokkal biztonságosabb volt, hittem én, de akkor még nem tudtam, mit tartogat még az este. A lányok viháncolása igencsak felhallatszódott, amin mi is jókat mosolyogtunk, miközben próbáltunk a rejtvények hadával megbirkózni. Jó egy óra múlva a kis csapat fáradtan, de csillogó szemekkel csatlakozott, szintén vidám kis hármasunkhoz.

- Azt hiszem ideje elvonulni – néztem a telefonomra.
- Lehet nem ártana, holnap is vár minket a móka – kelt fel Timulti is.
- Ahogy mondod – helyeselt Meskete.
Így mindenki a szobája felé vonult. Mikor beléptünk kis birodalmunkba, arra lettem figyelmes, hogy valami hatalmas a falnak csapódott.
- Uramisten! – kiáltottam fel. – Ez mi volt?
- Mi? – nézett rám Timulti. – Én nem láttam semmit.
- Valami – magyaráztam. – Ott van valami!

Így óvatosan La Rosa ágya felé vettük az irányt, és belestünk mögé, mikor is egy mutáns szöcske ugrott nekünk. Mondanom sem kell, sikítva menekültünk a veszélyes szöcskeövezetből.

- Mi van? – jött ki Lexy is a szobából.
- Egy hatalmas szöcske van a szobánkban – mutogattunk bőszen az ajtó felé.
- Na persze – legyintett Lexy. – Lássuk azt a szöcskét – indult meg merészen az ágy felé. – Itt nincs semmi – rángatta le az ágyneműt az ágyról, mikor a kis vadállat újra megmutatta magát. – Uramisten! – szaladt ki ő is a szobából. – Ez tényleg hatalmas.
- Mi mondtuk – nevettünk rajta.
- És akkor most mi lesz? – kérdezte Meskete.
- Mi? Hát elkapjuk valahogy – jött Timulti egy tányérral és tésztaszűrővel felszerelkezve.
- Nem lenne egyszerűbb kinyírni? – kérdezte óvatosan Rak’Shiri.
- Ilyet ne mondj Timulti előtt – nevettem. – Egy ilyen állatbarát, keresztben lenyel, ha ilyet mondasz. Mindegy hány szöcske támad rád, ő akkor is életben hagyja őket.
- Haha – nevettet az érintett is, és halált megvető bátorsággal, Mesketével az oldalán bevonult a szobába, hogy elkapja rémeink netovábbját, a mutáns szöcskét.
Nem sokkal később, vidáman csillogó szemekkel jöttek ki, az immár szöcskementes zónából, és levitték kis áldozatukat a kertbe.
- Azt hiszem gyerekek – nevettem – ettől kiment az álom a szememből.
- Nekem is – vigyorgott Timulti is
- Ki éhes? – mászott a hűtőbe Lexy.
- Lehet, tényleg enni kellene valamit – léptem én is mellé. – Korog a gyomrom.
- Egy kis sült szöcske? – kérdezte La Rosa. – Szerintem még elkaphatjuk.
- Lökött – nevettünk fel egyszerre.

A kis hajlani falatozásunk, és eme kaland után a mi kis mutáns szöcskénkkel, fáradtan dőltünk az ágyba és nem is kellett sok idő, már az igazak álmát aludtuk.

Másnap kissé kómásan, de jókedvtől kicsattanva foglaltuk el reggel az asztalt. Úgy döntöttünk, eme napsütéstől szikrázó napon, kipihenjük az előző két nap fáradalmait, és csokiba, valamint joghurttortába fojtjuk magunkat, miközben egyik filmet lessük a másik után. Hozzátenném, a joghurttorta igen érdekesre sikeredett, lévén nem volt habverőnk, így villával estünk a tejszínhabnak. Timultinak sikerült is túrót köpülni a tejszínhabból, bár a mai napig nem jöttem rá, hogyan, de a lényeg a torta ehető lett. Így kajával bőven felszerelkezve csücsültünk a kanapén, miközben Sandra Bullock épp próbálta meggyőzni Ryan Reynoldsot, hogy ő milyen jó parti. Filmezés közben arra lettem figyelmes, hogy az amúgy csendes utca meglehetősen zajos. Kíváncsian másztam az ablakhoz, hogy kilessek.

- Mi van? – kérdezték a többiek.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, mi ez a nagy forgalom – alighogy ezt kimondtam, megpillantottam egy helyes pasi sziluettjét, de rendesen nem tudtam kivenni a függöny redőin át, így a kíváncsiságtól vezérelve, kibújtam a függöny mögé. Persze, ahogy az lenni szokott, a kiszemelt pont akkor nézett oda, és észre is vett, mire én ijedten bújtam vissza a redők jótékony takarásába. Ezt már nem bírtam és felnevettem.

- Mi történt? – siettek mellém a lányok.
- Semmi csak egy helyes hapsi van lent, és észrevett – mutogattam, és próbáltam nem feltűnő lenni.

Mindannyian rátapadtunk az ablakra, persze szigorúan csak a függöny mögül bámultuk a lent zajló eseményeket. Nem telt bele sok idő, és a préda egy kocsiba szállt és a ház előtt lassan elhaladva, az ablakunkat bámulva, felintegetett nekünk. Na ezt már tényleg nem bírtuk, és kitört belőlünk a röhögés. Hasunkat fogva fetrengtünk, hol erre, hol arra dőlve, és nem bírtuk abbahagyni.

- Mondtam én, hogy felforgatjuk Siófok életét – nevetett még mindig Lexy.
- Mi ebben egy percig sem kételkedtünk – válaszoltuk kórusban.

Az elmúlt két nap eseményeinek feldolgozására, Miss Timulti Cuba Librét gyártott a társaságnak, amit egy hatalmas tál gumicukor mellett el is fogyasztottunk. Kis koktélunk jótékony hatásának köszönhetően eldöntöttük, hogy másnap irány a strand. Így is lett.

Másnap bikiniben és strandlabdákkal felszerelkezve indultunk meg, a számunkra Riviérát jelentő, Balaton felé. Lepakoltunk egy árnyékos helyre, majd Lexy-vel és a némbertársakkal kiegészülve a víz felé indultunk. A homokos partot lelkesen nyaldosta a ki-kicsapódó víz, ami hívogatott, így lassan lépdelve indultunk egyre beljebb. Egy kis pancsolás után, drága Lexy-mel úgy döntöttünk, felfedezzük a terepet és egyben pasimustrát is tartunk. Tartottuk is magunkat ehhez.
- Odanézz! – mutogatott bőszen egy kis bódé felé.
- Mi az? – néztem rá értetlenül.
- Nekem kell egy ilyen rózsaszín nyuszi – sasolta lelkesen a kis szőrmókot.
- Minek neked ez? – kérdeztem.
- Olyan édes – lelkesedett még mindig.
- Szerintem meg ocsmány – nevettem fel.
- Ünneprontó – duzzogott drága barátnőm.
- Na, ne durcizz – karoltam át. – Inkább valami helyes hapsit kellene fogni. Az jobb, mint ez a kis szőrcsomó.

Egyből jobb kedve lett és lelkesen vizslatta a tömeget, velem együtt. Egy-egy figyelemfelkeltőbb egyed után látványosan megfordultunk, persze ez a művelet is mindannyiszor kölcsönös volt. Majd miután hallótávolságon kívül kerültünk, mindannyiszor kitört belőlünk a nevetés. Kis sétánk közben, megpillantottuk gyerekkorunk gömbjeit, melyekből pár forintokért sok kincset ki lehetett forgatni.

- Mit gondolsz? – nézett rám.
- Benne vagyok – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. – Csak ne azt a piros rózsafűzért, kérlek.
- Hát azt hiszem, rajtunk már az sem segítene – nevetett fel.
- Milyen igaz – nevettem vele együtt.

Vidáman dobáltuk be a száz forintosokat, és egy kis pillangós medál és egy szép gyöngyös karkötő után, nevetve indultunk vissza az árnyékban váró csajokhoz, hogy a nap hátralevő része is pasimustrával, pancsolással és jókedvvel teljen.

Ezek azok az emlékek, melyek itt a buszra várva is minduntalan mosolyt csalnak az arcomra, és bizton állíthatom, hogy ezt a hetet soha nem felejtjük el.

15. Fejezet

Sziasztok!

Mivel egy fokkal jobban vagyok(leszámítva a bokámat) itt a 15. Tyler fejezet, már csak 1 van hátra.




Visszatérve Annapolisba, újra gombóc keletkezett a torkomban. Most már tisztán láttam, tudtam mit kell tennem, csupán féltem megtenni. Elé kell állnom és elmondanom, mit érzek, de nem tudtam, hogyan tehetném meg.

Hogyan állhatnék a lány elé, akit szeretek, és akit én bántottam meg a legjobban. Hogyan mondhatnám el neki az érzéseimet? Valahogy meg kell tennem, valahogy jóvá kell tennem, hogy újra éljek. Agyam a megoldásokon kattogott, de még semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Ki az? – jelent meg Josh feje az ajtóban, mikor beléptem a lakásba.
- Csak én – tettem le a bőröndöt.
- Tyler?! – kerekedett el a szeme.
- Igen, visszajöttem – léptem beljebb. – Küzdeni fogok, még nem tudom, hogyan, de meg kell tennem.
- Végre te is belátod – ölelt meg.
- Josh? – bontakoztam ki az öleléséből. – Hogyan tehetném jóvá életem legnagyobb hibáját?
- Őszintén haver? – komorodott el. – Fogalmam sincs, de az őszinteség a legjobb út. Mondd el neki, mi játszódott le benned, és beszélj neki az érzéseidről.
- És ha nem hallgat meg? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Hát ez is benne van a pakliban – gondolkodott el. – Akkor sem szabad feladnod, meg kell győznöd.
- Igen – helyeseltem én is. – Ez az egyetlen lehetőségem. Kösz – néztem rá hálásan.
- Én nem tettem semmit.

Bevonultam a szobámba és lepakoltam. Látni akartam Kate-t, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék, mégis elindultam a házuk felé. Útközben millió lehetőség futott végig az agyamon, millió érv, mit miért tettem, de mindet elvetettem.

Még magamat sem győztem volna meg velük, nemhogy Kate-t. Olyan hatalmas sebet ejtettem rajta, hogy ezt holmi szánalmas magyarázat nem hozza rendbe, itt ennél több kell. Valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy az életemnél is többet jelent nekem, de még nem tudtam a módját, hogyan tehetném ezt meg.

A házuk elé érve, újra inamba szállt a bátorságom és féltem. Megint az az érzés kerített hatalmába, ami már egyszer tönkretett mindent. Tudtam, hogy valahogy le kell győznöm, de mégsem ment. Meghúztam magam az árnyékban és csak figyeltem a házat. Úgy éreztem, jelen pillanatban többet nem tehetek, csak azt, hogy vigyázok rá és mikor végre magam számára is meggyőzőek az indokaim, melyekkel tettem szándékoztam alátámasztani, akkor állok csak elé.

A szobájában égett a lámpa, nem tudtam, mit csinál, és annyira vágytam rá, hogy újra átölelhessem, hogy újra láthassam tökéletes arcát, mégsem mozdultam. Ahogy a sötétben vártam, mint valami betörő, egyszer csak kinyílt az ajtó és Kate jelent meg. Mikor megpillantottam, megállt bennem az ütő.
Egyáltalán nem így emlékezetem rá. Ez a lány részeg volt és a ruhája, jó indulattal sem nevezhető ruhának, alig takart valamit tökéletes testéből. Az arca mélységes fájdalomról és rengeteg viszontagságról árulkodott. Ekkor fájdalmas felismerésként hasított belém a gondolat, hogy ezt én tettem vele, miattam kezdett inni, miattam lett olyan, mint az anyja.

Ökölbe szorult a kezem és lehajtottam a fejem. A gyűlölet, a magam iránti gyűlölet, marta a torkomat. Hosszas percekbe telt mire lenyugodtam, és újra felemeltem a fejemet. Kate már a sötétségbe veszett, sehol sem láttam. Ijedten és idegesen indultam el abba az irányba, amerre csak sejtettem, hogy ment. Futva haladtam, de Kate-t sehol nem találtam.

- Bocsi – szólítottam meg egy enyhén illuminált állapotban lévő srácot –, nem láttál erre egy nagyon csinos barna, hosszú hajú lányt, sötét mini farmerszoknyában és egy kivágott fekete felsőben? – kérdeztem kifulladva.

Érdekes fény csillant a szemében, és akadozva válaszolt: a dögös kis pipi pár méterrel arrébb szállt be egy kocsiba és a la puerta negra felé vették az irányt.

- Kösz – fogalmam sem volt, hogy tényleg Kate-ről beszélt-e, de más nyomom nem volt, így a la puerta negra felé vettem az irányt.

A szórakozóhely elé érve, elborzadtam, rengeteg ittas állapotban lévő egyén dőlt hol erre, hol arra és egyesek igencsak közel álltak a közszeméremsértéshez. Hát igen, mire képes az alkohol? Elveszi az ember eszét. Nagyon nem akaródzott beljebb mennem, de bíztam benne, hogy itt megtalálom Kate-t, így félrerakva minden előítéletem, beléptem.

Úgy kellett utat törnöm magamnak a tömegben, és mikor találtam egy pár centis üres placcot, ahol még nem táncolt senki, bár ezt nem igazán lehet táncnak nevezni, ami itt ment, és nem hányt senki, vettem egy nagy levegőt és tekintetemet végigfutattam a tömegen.

Nem kellett sokáig nézelődnöm, megpillantottam, akit kerestem. Elég intim táncot lejtett egy ismeretlen sráccal, ám mikor a srác felém fordult, megállt bennem az ütő. Nick volt az. Teljesen elborzadtam és eszembe jutottak hozzám intézett szavai: Ezt megkeserülöd Tyler! – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Tettem egy lépést feléjük, ám ekkor egy nagydarab pasi elém állt, így nem láttam semmit. Mikor sikerült megkerülnöm az akadályt, szememmel, Kate-t kerestem, de nem találtam sehol. Ijedten kapkodtam a fejem körbe a teremben, de nem láttam őket sehol.

- Ebből baj lesz, ebből baj lesz – siettem a kijárat felé.
A parkolóban csak néhányan lézengtek már, de Kate-t és Nicket nem láttam sehol. A kezem ökölbe szorult, ha bántani meri, istenemre esküszöm, megölöm, és ekkor megvilágosodtam, összeálltak a kirakós darabjai.

Sziasztok!

Most jutottam el arra a pontra, hogy kifejtem a véleményem (megint), amit lehet szeretni és nem szeretni és egész nyugodtan lehet bőszen kattintgatni a nem tetszett gombra, mert azt vettem észre, hogy ilyenkor tudtok, de őszinte leszek, nem érdekel.
Nem biztos, hogy teljesen összefüggő lesz, amit írni fogok, de az sem túlzottan érdekel, leírom, mit gondolok, aztán azt kezdtek vele, amit akartok, és mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

Soha senkit nem kényszerítettem, hogy olvassa a sztorit, ergo ha vkinek nem tetszik nem kötelező olvasni, sőt…

A negatív véleményt el lehet mondani, kulturáltan …

Azok pedig, akik a nem tetszett gombra kattintottak, örülnék ha elmondanátok, mi nem tetszett, csak hogy javulhassak…

Tisztában vagyok a gyengeségeimmel, de ahogy én sem, úgy Ti sem vagytok tökéletesek, szóval ezt vegye mindenki figyelembe mielőtt elkezd dobálózni….

Aztán: idézek egy kedves kritikát: "kate miért ennyire magatehetetlen??béna picsa?? ez a Nickes vonal szörnyen hatásvadász volt ,Tyler pedig egy töketlen fasz, bocs de kritikán aluli, és bocs a káromkodásért de elönt améreg a történet gyenegsége miatt..."
Először is kíváncsi lennék, az adott szituációkban, amikbe a főhősök kerültek, Te mit tettél volna…továbbá elárulom, mert most már úgyis mindegy, a történet nem 100%-ig kitalált, van valós vonala a szereplők(Kate és Tyler) 50-60%-ban valós személyekről lettek mintázva…

Bocsánat mindenkitől, csak az elmúlt egy hónapban sok minden történt velem. Senkinek nem kívánom, hogy megtudja, milyen az majdnem elveszíteni vkit, akit nagyon szeret, és elveszíteni vkit, aki nagyon fontos és nem tudod visszacsinálni a dolgokat (nem ugyanazon személyről van szó…csak hogy kicsit érthetőbb legyen)…DE nem bújok emögé…csak annyi, hogy szívesen cserélek akárkivel életet és próbáljuk ki, más hogyan boldogul az én gondjaimmal…mindegy

Nem is tudom, mit akartam még: komizás, továbbra is elszomorít, de most már tényleg nem érdekel, fontos volt nekem ez a történet és a hangsúly sajnos a volton van…imádtam, de már nem okoz örömet, ergo nem is csinálom tovább…

Azoknak, akik szeretik megnyugtatás 1 Tyler fejezet van hátra nekem, nektek 2 és vége, ezt felrakom majd még, hogy mikor, fogalmam sincs…amint érzek hozzá egy kis erőt…
Azt hiszem ennyi!

Lehet utálni nyugodtan és szidni is, meg minden, mindenkinek szíve joga…

14. fejezet

Sziasztok!

Nos hazaérve a nyaralásból, szomorúan láttam, hogy több mint 1 hét is csak 2-3 komira és 6 kattra volt elég...:(

No nem baj, a történetnek úgyis nem sokára vége...még 2 Tyler fejezet és az utolsó feji, amiből kiderül, mi lesz Kate-tel...

Annyit azért majd kérnék, bár lehet süket fülekre talál, hogy ha vége a sztorinak(de majd az utolsó fejinél is kiírom), hogy aki teheti, írja meg a véleményét az egészről, vagy chatbe vagy komiként vagy emailben: egylelekkuzdelme@gmail.com

Schmetterling



Magamra maradtam a mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban, a dühvel, ami marta a torkomat, és az önostorozással, mivel mindez az én hibámból történt. Nem tudtam volna sem Kate, sem Nick szemébe nézni, pedig nem tettem semmit, így a szobám felé indultam, döntöttem.

Minden lépés kín volt, de nem volt maradásom, reméltem, ha elhagyom Annapolist, akkor magam mögött tudom hagyni a fájdalmamat is. Bár tudtam, ez nem így működik, mégsem volt maradásom. Mikor kiléptem a szobámból, Joshsal találtam magam szembe.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, és a hangjából ítélve vissza kellett fognia magát, hogy ne üvöltsön.
- Elmegyek – közöltem nemes egyszerűséggel. – Nem bírok itt maradni.
- Szóval elmenekülsz – nyugtázta. – Ahelyett, hogy rendbe hoznád a dolgokat, inkább megfutamodsz.

Ekkor már nem bírtam tovább és térdre rogytam, nem kaptam levegőt, Josh mellém lépett, és megfogta a vállamat. Ráemeltem üres tekintetemet, és próbáltam megszólalni, ami csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Mit tehetnék? – kérdeztem halkan.
- Harcolj, harcolj, azért akit szeretsz – magyarázta. – Oké, hülyeséget csináltál, mi az, hogy hülyeséget? A világ legnagyobb marhaságát – forgatta a szemeit.

Na, itt már nem bírtam tovább, és az összes eddig fájdalmam és dühöm Joshra összpontosult. Szemeim szikrákat szórtak, kedvem lett volna behúzni neki egy hatalmasat, de mégsem tettem, inkább ellöktem kezét a vállamról, és a mellettem lévő asztalra csaptam, ami megremegett az ütéstől.

- Anélkül is tudom, hogy a világ legnagyobb marhája vagyok, hogy ezt hozzám vágnád – morogtam.
- Bocs, nem ezt akartam kihozni belőle – kért elnézést. – Figyelj Tyler! Tudom, hogy nehéz neked most, de nem adhatod fel, nem menekülhetsz el. Vissza kell szerezned, harcolnod kell.
- Hogyan harcolhatnék? – fújtattam. – Nem érted? Nincs szívem – mutattam a mellkasomra. – Én magam téptem ki és dobtam el, én magam – ekkor a fájdalom újra elementáris erővel tört rám és letaglózott, a földre rogytam és reszkettem. Josh habozott, fogalma sem volt, mit csináljon, még soha nem látott ilyennek. Pár perces csend után, megszólalt.
- Gondolod, használ, ha elmész? – kérdezte halkan. – Megoldasz vele bármit, ha elmenekülsz a múlt és a fájdalmad elől?
- Nem. Tudom, hogy nem, de nem tudok maradni – motyogtam. – Ő volt az életem. Át kell gondolnom, hogyan élhetek nélküle.
- És ha megmondanád neki, mit érzel? – próbálkozott tovább.
- Azok után, amit tettem vele? – morogtam. – Soha többé nem áll velem szóba. Megöltem érted? Nem fizikálisan, de én magam téptem ki az ő szívét is a sajátommal együtt. Belelöktem a vízbe, és hagytam megfulladni.
- Okés, te tudod, ha ez segít, hogy lelépsz – sóhajtott egyet, és már egyáltalán nem próbált meggyőzni, tudta, hogy nem ér vele semmit.
- Nem segít, ezen semmi nem segíthet – suttogtam, mert a torkomban újra egy hatalmas gombóc volt, ami fojtogatott.
- És hova mész?
- Haza, Baltimore-ba – ahogy ezt kimondtam, fel is álltam és az ajtó felé indultam. Josh nem tartott vissza.

Nem számított mennyi az idő, semmi nem érdekelt, csak hogy eltűnjek és kitaláljam, hogyan tehetnék jóvá mindent. Aljas disznónak éreztem magam, de Nick és Clare egyáltalán nem érdekelt, az agyam azon zakatolt egész úton, hogyan tehetném jóvá a Kate-tel történteket. Hajnali három volt mikor becsöngettem a házba, Greta nyitott ajtót, aminek szívből örültem.

- Tyler, mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte elképedve, mikor a nyakába borultam, de nem szólaltam meg. Greta átkarolta a vállamat, és a konyhába vezetett, majd leültetett egy székre.
- Forró csokit? – kérdezte.

Nem feleltem csak bólintottam. Gyerekként mindig forró csokit csinált nekem, mikor magam alatt voltam, nem tudom miért, de megnyugtatott. Reméltem most is így lesz, és utána jobban átlátom, mit kellene tennem, hogyan mászhatnék ki a gödörből és hogyan szerezhetném vissza a szívemet.

Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, mert először is magamat kell összeszednem, hogy túllépjek a saját fájdalmamon, aztán erőt kell gyűjtenem, hogy harcoljak, harcoljak, azért akit szeretek és valahogy elfeledtessem vele, amit tettem. Pár perc múlva Greta elém tette a forró csokit, majd leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Tudta, ha készen állok rá, úgyis mindent elmesélek, hálás voltam neki, mindenért. Miután megittam a forró csokit, felmentem a szobámba, semmi nem változott. A falak anya és Cassy képeivel voltak tele, soha nem bírtam tőlük elszakadni, most ez a fajta fájdalom, a halál általi elvesztés fájdalma felüdülés volt.

Összerogytam a szoba közepén, ismertem a fájdalmat, átéltem kétszer, de ez az elválás, sokkal rosszabb ezerszer gyilkosabb volt. Ebben csakis én voltam a hibás, saját kezemmel téptem ki a szívemet és szúrtam bele tőrt. Azt hittem mindent átéltem már, hogy az elvesztés érzését nálam jobban senki nem ismeri, tévedtem.

Kate elvesztése sokkal jobban fájt, mert egyrészről nem végleges, másrészről sokkal véglegesebb, mint a halál. Újra megjelent szemem előtt tökéletes arca, gyönyörű mosolya és szomorú szeme, és azt éreztem, nem kapok levegőt, fuldokoltam, fojtogatott az érzés, hogy az enyém lehetett volna minden, amit valaha akartam, és az én hülyeségem miatt, soha nem lesz az enyém.

- Neeem! – üvöltöttem, mire Greta ijedten szaladt a szobába.
- Istenem, Tyler, mi történt? – kérdezte leguggolva mellém.

Nem tudtam megszólalni, csak ölébe hajtottam a fejem és próbáltam nem a belsőmet mardosó fájdalomra figyelni. Eltelt egy kis idő mire megnyugodtam, és Gretát is biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Ő persze megígértette velem, hogy elmesélem, mi ez az egész.

- Amint képes leszek rá, elmondom – ígértem neki, ez egy kicsit megnyugtatta.

Teltek a napok a szülői házban, apával soha nem találkoztam, mintha nem is itt élne, persze tudtam, hogy csak kerül, túl sok régi sebet tépnék fel benne. Magába zárta az érzéseit, és már nem is képes szeretni és ekkor a kanál kiesett a kezemből.

Én is ugyanezt tettem, magamba zártam mindennemű érzést, amit Kate iránt tápláltam, mert féltem az újabb veszteségtől. Bezártam a szívemet és a kulcsot eldobtam, de a szívem dobogott, mindig csakis érte, de gyáva voltam, ugyanolyan gyáva, mint az apám. Nem – döntöttem el. – Nem leszek olyan, mint ő, harcolok, visszaszerezem a szívemet.

- Akkor ezt elmagyaráznád nekem is – kérte Greta őszinte érdeklődéssel.

Vettem egy mély levegőt és belekezdtem, elmeséltem mindent az elmúlt időszakról, hogy hogyan jöttem rá, hogy beleszerettem és hogyan küzdöttem ellene, hogyan dobtam el magamtól a számomra legbecsesebb kincset. Itt a torkom újra összeszorult és könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem, hogy újra a fájdalmam legyen erősebb, most már tudtam, mit kell tennem.

Az érzéseim ellen nem harcolhatok, ez nem olyan valami, amit befolyásolni lehet, de szívemért küzdhetek, mivel ő is szeret, csak valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy én is szeretem. Talán még van rá remény, hogy nem fulladt meg és kihúzhatom. Bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. Greta figyelmesen végighallgatott majd ennyit mondott:

- Fiatal vagy, ne hagyd, hogy a szíved kő legyen – simogatta meg az arcomat. – Sok veszteség ért, de végre lehetőséged van, hogy boldog legyél, harcolj érte.
- Most már én is tudom Greta – fogtam meg a kezét.
- Miért menekültél el, miért nem harcoltál azonnal? – tette fel a következő kérdést.
- Nem tudtam, mit kellene tennem, mindennél jobban szeretem, de fogalmam sem volt, hogy tehetném jóvá, amit tettem – magyaráztam. – Én dobtam el sértettségből és félelemből.
- Most már tudod, mit kell tenned.
- Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, csak azt, mit kell tennem – csuktam be a szememet, és vettem egy mély levegőt. – Megmondanom neki, hogy szeretem. Köszönök mindent, Greta – öleltem meg.
- Most hova mész? – kiabált utánam.
- Vissza – rohantam fel az emeletre.
- De máris? – kérdezte szomorúan.
- Nem veszíthetek több időt, értsd meg, ő az életem, nélküle nem élek – magyaráztam miközben összepakoltam.

Erre már csak mosolygott, újra megsimogatta az arcomat, én pedig nyomtam az arcára egy puszit, és fél óra múlva már úton voltam, úton a szívem felé.

13. fejezet

Sziasztok!

Egy kicsit hamarabb a 13. fejezet, mert holnap nem érek rá...Folytatás jövő vasárnap, ha hazaértem a Balcsiról...

Komikra válaszolok, amint egy kicsi erőm lesz, ne haragudjatok, de nagyon ki vagyok készülve...

Szóval jó olvasást!

Aztán jövő vasárnap 14. feji:D Vagy esetleg 15 is, rajtatok múlik...





Kellett egy kis idő, mire össze bírtam magam szedni, és talpra álltam. A könnyeim már nem folytak, csak üveges tekintettel bámultam magam elé és próbáltam felfogni tettem súlyát. Ennyi volt, itt ért véget az életem, mert már nincs értelem, így hogy ő nincs, így semminek nincs értelme.

Olyan lassan haladtam, hogy jóformán fel sem tűnt, hogy megyek előre. Agyam elárasztották a vele kapcsolatos emlékek, és minden egyes kép összefacsarta a szívemet, vagyis csak a csonkot, ami a helyén maradt. A mosolya, a szeme, minden csak egy újabb tőrdöfés a mellkasomba.

Magam sem tudom hogyan, de hazajutottam. Beléptem a lakásba és megpróbáltam a szobám felé haladni, de nem bírtam, összerogytam és remegtem, karommal átkaroltam felhúzott lábamat hogy lenyugodjak, de nem ment.

- Tyler te vagy? – hallottam Josh hangját, de nem tudtam válaszolni.
- Jézusom – hallottam ijedt hangját a fejem mellől. – Mi a franc történt veled?
- Semmi – suttogtam hihetetlen halkan.
- Tyler – szólt rám.
- Kate – motyogtam, de nem folytattam, Josh pedig várt. Mikor úgy látta, hogy egy fokkal jobb állapotban vagyok, segített felállni, és a szobámba vezetett, majd leültette az ágyra.
- Hagyj magamra – kértem.
- Okés – egyezett bele –, ha beszélni szeretnél, megtalálsz.

Csak bólintani bírtam, mire végre magamra hagyott. Mardosott a bűntudat, de nem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Darabokra hullottam, és nem tudtam leszek-e valaha újra egész. A fene nagy büszkeségem, sértettségem és félelmem miatt jutottunk el ide, minden csak az én hibám, Kate nem tehet semmiről.

Szeretem, övé a szívem teljesen, de ez már mit sem számít, soha nem fog tudni nekem megbocsátani, én sem tudnék magamnak, és persze nem is mernék elé állni. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem egyedül a sötét szobában, de nem volt maradásom, így felálltam, vagyis próbáltam, harmadik próbálkozásra sikerült is és a fürdő felé indultam, hogy megmossam az arcomat.

Nem mertem belenézni a tükörbe, nem tudtam hogyan festek és nem is akartam megtudni, ha legalább olyan szarul, mint ahogy érzem magam, akkor volt egy sejtésem a kinézetemről. A konyha felé vettem az irányt és leültem, fejemet az asztalra hajtottam, és próbáltam nem gondolkodni, ami nem ment.

Magamat okoltam, csak én voltam a hibás és most szenvedek, ahogy az az ember is szenved, akit mindenkinél jobban szeretek. Kulcs fordult a zárban, valaki hazaért, de most még ez sem érdekelt. Csak arra kaptam fel a fejem, mikor Clare sikító hangja eljutott a tudatomig.

- Uramisten – visította, és ez bántotta a fülemet. – Mi van veled?
- Semmi – motyogtam.
- Tyler, ne hazudj – szólt rám, amit már untam. Miért utasítgat mindenki? - Olyan szarul festesz, mint egy kriptaszökevény.
- Ezzel megnyugtattál – morogtam.
- Mi baj? – kérdezte halkabban, és kezét az enyémre csúsztatta és nem volt erőm elhúzni a sajátomat.
Ráemeltem üveges tekintetem, és nem kellett semmit mondanom, magától is rájött.
- Sajnálom – motyogta, de nem volt őszinte a hangja –, de Kate nem hozzád való, sokkal jobbat érdemelsz nála.

Szemem izzott a dühtől, Kate a legjobb és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem, és senkinek nincs joga bántani őt. Itt a gyomrom görcsberándult, én mégis megtettem, olyan hatalmasat rúgtam bele, amit én sem bírnék elviselni, nem hogy ő. Védenem kellene őt megvédeni mindenkitől, nem bántani, de persze én összezúztam, teljesen.

Ha lett volna annyi erőm, felállok és otthagyom ezt az álnok kígyót, de az erőm elpárolgott. Nem éltem, csak egy élőhalott voltam nélküle. Ő volt a fény az életemben, de ez mos kialudt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy arról meg is feledkeztem, hogy Clare ott van velem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ölemben ül, egyik keze a hajamat markolja, másik keze a combomon, és a nyakamat puszilgatja.

- Mi a francot művelsz? – tértem végre észhez. - Hagyd abba!
- Ugyan már – egyáltalán nem foglakozott semmivel. – Tudom, hogy te is akarod, már régóta tetszel, és most itt a nagyszerű alaklom, Kate kiiktatva és Nick sincs itthon, semmi nem állhat az utunkba.
- Te beteg vagy – toltam el magamtól. – Nick a barátom és Kate-t szeretem, nem fekszem le veled.
- De elhagytad – érvelt, amivel egy újabb tőrt forgatott meg a mellkasomban. – Nem volt elég jó neked, de én itt vagyok és most csak a tiéd, használd ki, Nick ma este nem számít, nem létezik.

Szavai jóformán még el sem jutottak a tudatomig, mikor kezei újra rajtam voltak, a nyakamat és a karomat simogatta, majd a másodperc egy tört része alatt, ajkait az enyémhez érintette és hevesen csókolt. Úgy ültem ott, mint egy kőbálvány, és próbáltam észhez térni és reagálni valamit, de az agyam nem működött. Tudtam, hogy ezt nem lehet, de a kezeim felmondták a szolgálatot, és nem tudtam eltolni. Végre gyűjtöttem egy kis erőt és ellöktem magamtól, majd felpattantam.

- Nem vagy normális! – üvöltöttem.
- Ugyan – simult hozzám. – Ne kéresd magam. – Keze hirtelen egy olyan pontra siklott, amitől megdermedtem. – Tudom, hogy kívánsz – suttogta –, majd ajkai újra vészesen közel voltak az enyémhez.
- Ti mi a francot műveltek? – tajtékzott egy hang az ajtóban, és azonnal felismertem, Nick volt az.
- Semmit – válaszolta Clare.
- Na persze – morogta Nick. – Láttam, amit láttam.
- Haver ez nem az, aminek látszik – próbálkoztam én is.
- Na persze te mocskos disznó, tuti megdöntötted igaz? – vágta a képembe dühödten. – Nem kaptad meg azt a hülye libát, erre rámásztál az én csajomra.
- Állítsd le magad, ha lehetne sem kellene Clare, és nem csináltam semmit – magyaráztam.
- Ne tagadd szivi – szólt közbe Clare. – Ismerd be hogy isteni volt – közölte természetesen, majd hozzátette –, és Nick, részemről vége, már régóta tudom, mi nem illünk össze, Tylert szeretem – búgta miközben hozzám bújt.

Ledöbbenve vettem tudomásul a szavait, és eltoltam magamtól.

- Mi ez a színjáték? – kérdeztem dühösen. – Sosem szerettelek és sosem foglak.
- Ha így, hát így – húzta a vállát Clare. – Akkor itt sem vagyok és el is tűnt.

Percekig néztünk farkasszemet Nickkel, keze ökölben, vártam, hogy mikor húz be egy hatalmast, de erre nem került sor. Hallottam az ajtó csapódást, hogy Clare lelépett.

- Nick – kezdtem bele. – Nem történt semmi, Clare csak kihasznált.
- Fogd be – üvöltötte. – Szeretem, érted? Mindennél jobban! Azt hittem, ha valaki, te megérted, de te elvetted tőlem.
- Nem tettem semmit! – kiabáltam én is.
- Ezt megkeserülöd Tyler – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

12. fejezet

Sziasztok!

És a néhány emberke által oly nagyon várt fejezet:)

Folytatás pénteken, és csak rajtatok áll, hogy 1 vagy 2 fejezet:)

Annyit még, hogy utána 1 hétig újfent nem lesz friss, mert elutazok a Balatonra!

Puszi!



Nem bírtam aludni, végig a bál zakatolt az agyamban. Istenem, Kate milyen gyönyörű volt. Nem találtam a megfelelő szavakat, amikkel leírhattam volna, úgy éreztem egyik sem méltó hozzá. Még mindig nem tudom, felfogni, hogy nem ő nyert, hihetetlen, messze maga mögé utasított minden lányt a bálon és mégsem nyert.

Nagy nehezen elnyomott az álom. Másnap háromkor ébredtem, nagyon nyúzottan, nem sokat aludtam. A nap csak eltelt rajtam, de az a félelem, ami egy ideje megkörnyékezett, egyre erősebb lett. Most már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy valami rossz közeleg, de arról fogalmam sem volt, mi lehet az.

A Kate-tel kapcsolatos érzéseimet eltemettem, a tegnapi majdnem lebukás ráébresztett, hogy nem érdemes kockáztatni, túl nagy a rizikó és nem veszíthetek, nem veszíthetem el. Dolgozni nem volt erőm, így csak tettem-vettem a lakásban. Szerencsére senki nem kérdezett semmit, még Clare is megkímélt a hülye kérdéseitől, aminek nagyon örültem.

Másnap már egy fokkal kipihentebben ébredtem, de a rossz érzésem nem múlt el, hanem egyre jobban fojtogatott. A munkával próbáltam elterelni a figyelmem, ami egész jól működött. Ilyenkor mindig ki tudtam zárni a külvilágot az érzéseimet, csak a tervezésre koncentráltam, kikapcsolt. Annyira belemerültem, hogy csak a mobilom csörgésére riadtam fel, és meglepve láttam, hogy Kate az. Rossz érzés kerített a hatalmába.

- Baj van? – kérdeztem.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – válaszolta.
- Kate – szóltam rá. Éreztem, hogy hazudik és tudtam, hogy nagy baj van.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem néztem semerre csak fogtam magam és elindultam, a karjaimban akartam érezni, és így is lett.

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
- Tom kirúgott – válaszolta.
- Tessék? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogta halkan.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabáltam. A düh a méreg teljesen elárasztott, gyilkolni tudtam volna. Az agyam elborult. Hogy lehet valaki ilyen ér ráadásul pont vele. Nem tudtam józanul gondolkodni csak az járt a fejemben, hogy ezt nem úszhatja meg.

- Most hova mész? – kérdezte ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladt utánam, és visszarántott. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – öleltem szorosan magamhoz.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy végignéztem rajta és láttam, hogy tényleg semmi baja.

- Tyler – kezdte, de itt elcsuklott a hangja, majd folytatta. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszoltam.
- Barátok vagyunk igaz? – nyögte ki.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogattam meg az arcát. – Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.
- És … -, de megint nem folytatta, rajtam pedig újból eluralkodott egy nagyon rossz érzés…
- Igen? – unszoltam.
- Mit érzel irántam? – motyogta. – Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondtam, de mikor a szemébe néztem, megértettem, hogy gondolta. –Vájunk csak – hökkentem meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

Itt megint elborult az agyam, Kate nagyon is rátapintott a lényegre. Szeretem és most, hogy kiderült ő is érez valamit irántam, az elfojtott érzéseim mintha sosem lettek volna. Hagyott szenvedni, hosszú időn keresztül.

Biztos vagyok benne, hogy tudta mit érzek, de nem szólt, erre most mikor már végre tudtam kezelni az egészet kiderül, hogy szeret. Hogy lehet valaki ilyen, hogy csak magára gondol. Nem számított én miken mentem keresztül, csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Tomboltam belül és a vihar ki is tört, nem bírtam tovább és kifakadtam.

- Istenem Kate! – csattantam fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért??
- Tessék? – hökkent meg.
- Miért kell neked mindent elrontanod? – kérdeztem mérgesen. – A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy tovább mondja.
- Itt nincs de! – kiabáltam még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz.
- Ne kiabálj velem – kérte.
- Annyira … annyira –, de nem fejeztem be, csak ökölbe szorítottam a kezem.
- Annyira?
- Önző vagy – mondtam ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytattam. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte halkan.
- Ez az igazság – morogtam.
- Tyler – próbált volna megérinteni, de elhúzódtam.
- Hagyj békén! – üvöltöttem. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni. - Tűnj el az életemből! – emeltem rám dühtől izzó szemem, majd ott hagytam.

A hurrikán mindent elsöpört és elpusztított. Fortyogva haladtam, majd pár perc múlva tudatosult bennem mit tettem. Térdre rogytam, és elkezdtem zokogni. Eldobtam azt, akit az életemnél is jobban szerettem, pusztán azért mert sértett voltam és féltem. Igen, nagyon is féltem. Mindig is attól rettegtem, hogy elveszítem és most, hogy kiderül ő is szeret, ez még jobban eluralkodott rajtam.

Megijedtem az érzéseitől és attól, hogy akármennyire próbálkoztam is, soha nem tudtam nem szeretni. Erre mit tettem? Magam taszítottam el, én löktem bele abba a gödörbe, amiből ki akartam segíteni. Nem tudtam mit tegyek. Vissza nem mehettem, ezek után, hogy állhatnék elé azzal, hogy szeretem, nem tehettem? Ugyanakkor éreztem, hogy a szívemet kitépték, és a tátongó üresség egyre csak nőtt a belsőmben. Félelmem beigazolódott, elvesztettem, csakhogy ezt én okoztam, én löktem el magamtól.

Sziasztok!

No, nem kezdek semminemű magyarázkodásba, de egy zűrös hétvégén vagyok túl, senkinek nem kívánom, most pedig vendégem van, így egy darabig nem lesz friss, viszont van egy javaslatom, ha megszántok pár komival és kattal, akkor a hétvégén dupla fejezettel érkezem, szóval rajtatok múlik :P

11. fejezet

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék, hogy hamarosan elérkezünk a történet végéhez és sajnálattal közlöm, hogy sajnos nem lesz folytatása Kate és Tyler sztorijának...:(
Még kb. 6 max. 7 Tyler fejezet és természetesen Kate utolsó fejezete, aztán lezárul a történet...




A napok gyorsan teltek, és a munka mellett főként az érzéseimmel próbáltam tisztába jönni, vagyis próbáltam elfojtani, amit érzek, ami nem igazán ment. Kate napról napra egyre jobban elvarázsolt, és már magam sem tudtam, mit kellene tennem.

Megmondani nem mertem neki és magamnak is hazudtam, továbbra is igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy Kate csak barát, holott már jóformán a vak is láthatta, hogy ez nem igaz. Kathy is sejtett valamit, nem véletlen nézett rám úgy ahogy, Chistopher is tudta és Josh is állandóan nyaggatott, hogy mondjam el az igazat, amit nem tehetek.

Elérkezett a bál napja, és hihetetlenül ideges voltam. Nem tudnám megmondani miért, de liftezett a gyomrom és féltem. Féltem, hogy hamarosan valami rossz fog történni. Próbáltam a negatív érzéseket elnyomni, és időben elkészülni. A nyakkendőt alig bírtam megkötni, úgy remegett a kezem.

- Higgadj le – korholtam magam. – Elvégre Te akartad minden áron bálba vinni – de ez sem segített, maximum abban, hogy még idegesebb lettem. Nagy nehezen sikerült elkészülnöm, és negyed óra múlva már a házuk előtt vártam azt a lányt, akiért az életemet adnám.

- Istenem, de gyönyörű vagy – suttogtam, mikor megpillantottam.
- Ezt most csak úgy mondod – legyintett.
- Hazudtam valaha neked? – kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm. Holott tudtam, hogy a válasz igen, csak ezt Kate nem tudja. Hosszú idő óta hazudok neki az érzéseimről, mert magamban sem vagyok biztos, és mert félek. Mindennél jobban félek attól, hogy elveszítem.
- Nem, soha – ismerte be.
- Na látod, hidd el nekem, gyönyörű vagy – mosolyogtam, és ebben nem hazudtam. Kimondhatatlanul gyönyörű volt abban a ruhában, bár ő mindenben csodaszép.
- Köszönöm – pirult fülig. - Te sem panaszkodhatsz, nagyon elegáns vagy.
- Köszi.
- Indulhatunk? – nyitottam ki előtte a kocsiajtót.
- Igen – válaszolta, és gyorsan belebújt a cipőjébe.

Ezúttal én vezettem, hogy ne Kate-nek kelljen. Abban a cipőben, nem is nagyon lehet vezetni, azt sem értem, hogy bír benne menni? Mikor megérkeztünk, segítettem neki kiszállni a kocsiból. Ahogy körülnézett, láttam, ahogy megremeg.

- Mi a baj? – puhatolóztam.
- Mit keresek én itt?
- Sss, semmi baj – öleltem át.
- Nézz körül, nem illek ide – ellenkezett.
- Figyelj rám – toltam el magamtól, és mélyen a szemébe néztem. – Senki nem hasonlítható hozzád, érted? – magyaráztam. – Gyönyörű vagy, senki nem érhet a nyomodba, és mellette még okos is. Vett egy mély levegőt és úgy tűnt, megnyugodott. – Jobb már? – faggattam.
- Igen, mehetünk – motyogta halkan.

A karomat nyújtottam, ő pedig mosolyogva karolt belém, így léptünk be az épületbe. A terem gyönyörűen fel volt díszítve, az alkalomhoz illően mindenhol rózsák voltak. Halk zene szólt, és már jó néhány pár a parketten táncolt. A fehér falakra is rózsákat festettek, amiket a fények tökéletesen kiemeltek.

- Táncolunk? – kérdeztem.
- Nem kell, ha nem akarod.
- Kate, nem kérdeztem volna, ha nem akarnék táncolni – nyújtottam a kezem.
- Mehetünk – fogta meg a felé nyújtott kezemet.

Így beálltunk a többi pár közé. Szorosan magamhoz húztam, jobb kezem a derekára siklott, bal kezemmel pedig megfogtam a jobb kezét, és lassan a zene dallamára kezdünk mozogni. Hihetetlen melegség járta át a testemet, mint mindig a közelében. Úgy éreztem ki kell mondanom, ha nem is neki, de ki kell mondanom, mit érzek, különben megfulladok. Arcomat a hajába temettem és suttogtam, úgy, hogy ő ne hallja, elsuttogtam az érzéseimet.

- Mondtál valamit? – kérdezte.
- Nem – jöttem zavarba. – Miért? Lehet, hogy túl hangos voltam és meghallotta? Amilyen zavart volt az arckifejezése, jobbnak láttam nem kockáztatni tovább a dolgot, így az érzéseim újra mélyre kerültek. Magamba zártam őket.
- Csak mintha hallottam volna valamit.
- Nem mondtam semmit.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.

Pár perces csend telepedett ránk, az én agyam persze pörgött. Nem szabad, hogy kiderüljön a titkom, mert azzal mindent elrontanék. Nem szabad. Gondolataimból Kate hangja rántott vissza.

- Üljünk le egy kicsit – kérte.
- Persze – fogtam meg a kezét, és az egyik asztal felé vettük az irányt.
- Mikor lesz a bál szépe választás? – kérdeztem hirtelen.
- Éjfélkor.
- Akkor már csak fél óra – mosolyogtam. A szavazás még nem zárult le, és tudtam is, mit kell tennem.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett. – Három órát végigtáncoltunk?
- Úgy tűnik – mosolyogtam tovább.
- Egy perc és jövök. Hozzak valamit inni? – kérdeztem.
- Rendben. Igen, egy üdítő jól esne.
- Hozom – és már el is tűntem.

A szavazó asztalhoz siettem, ami szerencsére kívül esett Kate látóterén, és amennyi szavazatot csak lehetett, leadtam rá. Egyértelmű, hogy ő a legszebb, Neki kell nyernie. Miután szavaztam, beszereztem az üdítőket, és visszamentem Kate-hez, aki már nem volt egyedül.

- Mr. Hawkins – nyújtottam a kezem.
- Tyler – viszonozta a kézfogást Mr. Hawkins.

Elbeszélgettünk, és arra kaptuk fel a fejünket, hogy a szervezők figyelmet kérnek.

- Hölgyeim és uraim – kezdett bele az egyikük. – Eljött az a pillanat, hogy kihirdessük az idei bál szépét, vagyis a rózsák királynőjét. – Christina Jonas – hirdették ki a győztes nevét.

Egy valóban nagyon dekoratív lány vonult fel a színpadra, és átvette a díjat.

- Ez nem ér – morogtam. Úgy tűnik, többször kellett volna szavaznom, de akkor is, nincs szebb lány a teremben, mint Kate, ezt hogy nem vették észre? A lány, aki felvonult a színpadra, kifejezetten ellenszenves volt, dekoratív és csinos, azt meg kell hagyni, de Kate nyomába sem érhet és az az önelégült vigyor a képén? A gyomrom is felfordult.

- Mi baj? – nézett rám Kate.
- Neked kellett volna nyerned. Ezerszer csinosabb vagy, mint az a lány – fortyogtam.
- Héé, nyugi – fogta meg a kezem. – Megérdemelte, nagyon szép lány.
- Te sokkal szebb vagy – néztem mélyen a szemébe.

Kellett egy kis idő mire sikerült megnyugodnom, nem akartam ezt az estét elrontani. A királynő kihirdetése után természetesen folytatódott a tánc. Úgy tűnt Kate sem érezte magát annyira rosszul, amivel az én bűntudatom is enyhült kicsit, amiért elrángattam. Csak azt akartam, hogy lássa, hogy sokkal többet ér, mint mások, hogy végre elhiggye, hogy értékes ember, a legértékesebb ezen a világon.
Hajnali négykor a házuk előtt álltunk és átöleltem.

- Nagyon rossz volt? – kérdeztem óvatosan.
- Közel sem annyira, mint vártam – suttogta halkan.
- Na látod? – diadalmas vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hogy eljöttél velem – motyogta a vállamba.
- Nem kell megköszönnöd. Szép álmokat királylány – köszöntem el pár perc múlva.
- Neked is daliás herceg.
Ezen jót mosolyogtunk, majd két puszit követően, elindultam haza. Félig bejött, amit terveztem, bár sokkal jobb lett volna, ha ő nyer, akkor talán végre tényleg elhitte volna, hogy nincs nála különlegesebb lány.

10. fejezet

Sziasztok!

Itt a 10. fejezet!
Folytatás, amint időm engedi, ha érdekel vkit!




Annyira örültem, hogy Kate nem faggatott a filmről, mert azt sem tudtam volna megmondani miről szólt. Sokkal inkább lekötöttem a figyelmemet egy tündér, aki mellettem ült. Másnap, kipihentem ébredtem. Mivel egyedül voltam a lakásban, nem kellett attól tartanom, hogy belebotlok valakibe, így ráérősen tettem a dolgomat.

Egy óra múlva pedig már útrakész voltam. Arra gondoltam, hogy személyesen beszélek Kathy-vel. Mikor megérkeztem az étterem elé, vettem egy mély levegőt, reméltem a sors kegyes lesz hozzám, és tényleg elérem, amit akarok.

- Kathy – léptem mögé. – Válthatnánk pár szót?
- Uhh – kapta fel a fejét. – Megijesztettél. Persze, gyere – fogta meg a kezem, és egy szoba felé húzott. – Csüccs – mutatott egy székre. – Miben segíthetek?
- Hát – kezdtem bele. – El szeretném kérni Kate-t. A hétvégén lesz egy bál, és el szeretném vinni és ruhát kellene neki vennünk.
- Kate bálba megy? – kerekedett el a szeme.
- Igazság szerint – folytattam – nem akart elmenni. Teljesen véletlen, hogy kiderült, hogy lesz ez a bál, és arra gondoltam, hogy ennyi jár neki. Folyton dolgozik és úgy éreztem, ki kell rángatnom. Fiatal, élnie is kellene egy kicsit.
- Értem – mért végig alaposan, majd egy mosoly jelent meg az arcán. – Egyetértek veled.
- Köszönöm – sóhajtottam megnyugodva. – Akkor megoldható, hogy ma ne dolgozzon?
- Természetesen – mosolygott rám. – Tomot elintézem, nem kell aggódnod.
- Köszönöm – álltam fel a székből.
- Nincs mit – léptünk ki az irodából. – Érezzétek jól magatokat.

Hatalmas kő esett le a szívemről, nem hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni, de a szerencse mellém állt, aminek nagyon örültem. Már azt is eldöntöttem, melyik boltba megyünk. Az idő gyorsan eltelt rajtam, így az egyetem felé vettem az irányt, és a parkolóban vártam. Mikor Kate kilépett az épületből hitetlenül mért végig.

- Hát te? – szegezte nekem a kérdést.
- Megígértem, hogy elmegyünk ruhát venni neked – válaszoltam – és tartom a szavam.
- És mi lesz Tommal? – kérdezte halkan, ám ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilja.
- Szia Kathy – szólt bele. – Te engedtél el? – döbbent meg. – Tudom – mosolygott. - És mi lesz Tommal? – bukott ki belőle. – Köszönöm Kathy – válaszolta. – Ezt csak mondod – fagyott le a mosoly az arcáról.

Fogalmam sem volt miről beszélhettek, de megijedtem Kate arckifejezését látva.

- Köszi még egyszer Kathy, holnap beszélünk – búcsúzott. – Szia.
- Mehetünk? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Igen – érkezett a halk válasz.

Beszálltunk a kocsiba, és ezúttal én vezetettem, mivel Kate-nek fogalma sem volt, merre akarok menni. Körülbelül egy negyed órás kocsikázás után megálltunk egy butik előtt.

- Ugye ez most csak vicc? – kerekedett el a szeme.
- Mi? – néztem rám értetlenül.
- Ez a legdrágább butik a városban – makogta.

Ez tényleg így volt, de a pénz nem számít. A legjobbat érdemli, és én mindent meg akarok adni neki, amit csak tudok.

- Kate – néztem rá. – Bálba mész, és ahogy ismerlek, többször nem foglak tudni rávenni, így adjuk meg a módját.
- De épp ezért – ellenkezett. – Többször úgysem veszem fel ezt a ruhát, minek ennyit költeni rá?
- Kate, kérlek – kérleltem.
- Menjünk – sóhajtotta lemondóan.

Belépve az üzletbe, láttam a meglepettséget az arcán. Körbejáratta tekintetét a ruhákon és hitetlenkedve csóválta a fejét. Én viszont kis híján félrenyeltem, mikor megpillantottam valakit. Reméltem, hogy csak álmodom, de mikor rám nézett és vigyorogva indult meg felénk, már tudtam, hogy nem álom.

- Tyler – lépett hozzánk. – Örülök, hogy látlak.
- Szia Amanda – köszöntem én is.

Hatalmas vigyorral mért végig, és hihetetlenül rosszul éreztem magam, ám mikor pillantása Kate-re tévedt egy furcsa fintor jelent meg az arcán. Majdnem olyan volt, mintha lenézné. Nem akartam elhinni. Kate nyomába sem ér, egy ostoba liba és még ő nézi le. Legyűrtem a dühömet, és higgadtan próbáltam közölni a tényeket.

- A barátomnak kellene valami csinos ruha – kezdtem bele.
- Gyertek – karolt belém, és beljebb vezetett bennünket.

Egyre kínosabban éreztem magam és szabadulni próbáltam, ami nem sikerült. Majd végre elengedett, és szebbnél szebb ruhákat pakolt elénk. Kate láthatóan tanácstalan volt, de végül sikerült háromra redukálni a ruhák számát.

- Menj, próbáld fel őket, aztán majd döntünk – toltam a fülke felé.
Amíg Kate bent volt a fülkében, egy kicsit átgondoltam a dolgokat. Sosem csíptem Amandát, nem tudom, mit evett rajtam. A gimi óta ismerem, de sosem voltunk barátok vagy bármi, bár ő sokat lógott a nyakamon, és soha nem tudtam lerázni.

Tipikus plázacica, akinek csak a pénz számít, meg hogy, hogyan néz ki. Sosem vonzottak az ilyen lányok. Végre Kate kilépett a fülkéből, így az én figyelmem is rá irányult és nem Amandán rágódtam.

- Csinos, de valahogy nem az igazi – húztam a számat. – Nézzük a következőt.

Egy bordó ujjatlan ruha volt és jól állt rajta, de valahogy mégsem volt az igazi. Nem adta ki Kate egyéniségét. Nem kellett sokat várnom és újra megjelent, ezúttal egy lila ruhában és még a lélegzetem is elakadt.

- Tökéletes – húzódott széles mosolyra a szám.
- Tényleg? – fordult a tükör felé.
- Olyan tipikusan Kate-es – léptem mögé.
- Mit értesz tipikusan Kate-esen? – fordult szembe velem.
- Nem túl kihívó, de mégis gyönyörű, pont mint te – néztem le rá.

Tudtam, hogy ez lesz a megfelelő, így nem is haboztam tovább.

- Ezt megvesszük – szóltam oda Amandának, aki egy fintorral nyugtázta dolgot. Ha nem egy csajról lenne szó, tuti meggyepáltam volna, amiért így néz Kate-re. Nagyon bökte a csőrömet a dolog, de inkább nyeltem egy nagyot és elővettem a kártyámat.

- Na azt már nem – tiltakozott Kate. – Nem fizetheted ezt is te.
- Kate ne hisztizz, kérlek – adtam egy puszit a homlokára.
- De…
- Nincs de – zártam le a vitát. – Ajándék.

Láttam rajta hogy tanácstalan, de nem akartam ezen vitatkozni. Miattam megyünk a bálba, ez az én ajándékom neki, ebből nem engedek.

- Kate, mehetünk? – kérdeztem.
- Persze, csak kihámozom magam a ruhából.

Pár perc múlva már a kocsiban ültünk. Kate nagyon szótlan volt, láthatóan nagyon gondolkodott valamin, de nem mertem megkérdezni min, így az utat csendben tettük meg.

- Hol vagyunk? – kapta fel a fejét.
- Nálunk.
- És miért is vagyunk itt?
- A srácok megint nincsenek itthon, és van egy nagyon jó kis filmem, így gondoltam megnézhetnénk – vázoltam.
- Rendben – mosolyodott el. Végre mosolygott, ez hiányzott nekem az elmúlt egy órából. Hogy lássam a mosolyát, amit annyira szeretek.

Megint megnéztünk egy filmet, vagyis Kate a filmet nézte én meg megint őt. Fél szemmel láttam, ahogy a tv-ben a két főhős óvatos csókot vált egymással, mire én is égető szükségét éreztem, hogy megízleljem Kate mézédes ajkait. Egy szelíd - de határozott - mozdulattal magam felé fordítottam arcát, s nem törődve döbbent tekintetével vészesen közeledtem hívogató ajkai felé. Az illúziót Kate váratlan megugrása kergette el.
- Istenem, ott a lány apja! - mutatott a képernyőre, mire elmosolyodtam. A legfájdalmasabb s egyben leggyönyörűbb vágyképet lökte félre tudat alatt ... Attól a pillanattól kezdve, megpróbáltam a filmre koncentrálni, ami nagyon nem sikerült, mivel egy ilyen tündér ült mellettem, így figyelmem középpontjába újra ő került.
A film végén mosolyogva fordult felém.

- Köszönök mindent – adott egy puszit az arcomra.
- Szívesen.
- Hogy tetszett a film? – kérdeztem már út közben, csak hogy beszéltessem, bár azt is tudtam ezzel magam alatt vágom a fát, mert fogalmam sem volt, miről szólt.
- Érdekes volt – válaszolta. – Felmerült bennem néhány kérdés, de alapjáraton tetszett.
- Neked? – kérdezett vissza. Ettől féltem.
- Nekem is nagyon tetszett – füllentettem –, de csak félig, mert amit én néztem az tényleg tetszett, csak az nem a film volt. Közben meg is érkeztünk hozzájuk.
- Holnap találkozunk – köszöntem el. – Szép álmokat Törpi.
- Szia.

Két puszit követően pedig már újból úton voltam, és a gondolataimba mélyedtem. Otthon fáradtan dőltem az ágyba és agyaltam még egy kicsit, amíg el nem nyomott az álom.

9. fejezet

Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy csinálta, de úgy éreztem muszáj tudnom.

- Hogy csináltad? - tettem fel már sokadjára a kérdést a mai estén.
- Nem szeded ki belőlem – közölte velem mosolyogva.
- De tudni szeretném – próbálkoztam tovább.
- Ne akard elrontani, ez meglepetés volt, maradjon az én titkom, rendben? – nézett mélyen a szemembe.
- Megadom magam – sóhajtottam lemondóan.
- Köszi – vigyorgott rám.

Az este további részében tartottam magam az ígéretemhez és nem faggattam tovább. Jól éreztük magunkat, mint mindig, de bennem ott motoszkált az este és az ajánlat. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam elmondani Kate-nek, mert biztos megpróbált volna rábeszélni, hogy fogadjam el, de nem hagyhatom itt.

Beleőrülnék, ha nem lehetnék vele. Így nem szóltam. Otthon még mindig azon agyaltam, mit kellene csinálnom, és arra jutottam, hogy nem fogadhatom el. Majd ha Kate is végez, akkor hátha lesz rá lehetőség, de addig engem ideköt az életem és a szívem. Másnap elég nyúzottan ébredtem, de úgy döntöttem felhívom Christophert, és elmondom, mire jutottam.

Kikászálódtam az ágyból, majd a konyhába indultam egy kávéért és szerencsémre Clare-nek híre hamva sem volt, csak Josh ült a konyhában.

- Jó reggelt – köszönt.
- Neked is – viszonoztam.

Miközben kávét főztem Josh kérdőn vizslatta az arcomat.

- Mi van? – kérdeztem ingerülten. Nem voltam valami fényes hangulatban.
- Na, mi a helyzet? – kérdezett vissza.
- Mivel? – játszottam a hülyét, holott tudtam, mit akar kiszedni belőlem.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek.
- Őszintén? – néztem rá. - Fogalmam sincs.
- Tyler, ne játszd a hülyét! – csattant fel. - Mi van Kate-tel, megmondtad neki?
- Micsodát?
- Tyler, ne hozz ki a sodromból – morgott. – Azt hogy szereted.
- Josh, ebbe ne menjünk bele – forgattam a szemeimet. - Kate a barátom, világos?
- Ahogy gondolod – emelte fel a kezét. – A te dolgod.
- Köszönöm.
- Jaj, csak annyit – kezdett bele. – Nyugi, békén hagylak – folytatta a mérges arcomat látva. – Csak annyit akarok, hogy elutazok három napra, céges út. Neked még nem volt alkalmam, mondani.
- Ohh – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- És Clare? – csúszott ki a számon.
- Annyira nem bírom a csajt – morgott Josh is.
- Én sem nyugi.
- Ha jól tudom, egy darabig vele sem lesz gondunk, valami barátnőjéhez ment, aki férjhez megy és segít neki – magyarázta.
- Én miért nem tudok semmit? – fakadtam ki.
- Talán mert minden gondolatod csak egy ember körül forog – világított rá.

Nagyon csúnyán néztem rá, mire elvigyorodott.

- Oké, bocs, abbahagytam.
- Kösz – sóhajtottam.
- És Nick? – tettem fel a következő kérdést.
- Fogalmam sincs, szerintem ő sem jön haza – mélázott el.
- Hát jó, akkor jó utat, aztán vigyázz magadra – veregettem meg a vállát.
- Nem kell féltened, visszajövök – húzta az agyam.
- Nem is reméltem, hogy megszabadulok tőled – kontráztam rá én is, majd egyedül hagytam.

Visszavonultam a szobámba, és próbáltam a kusza érzéseket kizárni a fejemből. Már sokszor egész hosszú időre ki tudtam zárni, mit érzek iránta, de az most megint felszínre hozta az érzéseimet, amiket újfent megpróbáltam elnyomni.

Nem engedhetem, hogy ezek az érzések irányítsanak, nem szabad, józanul kell gondolkodnom és Kate a barátom, a legjobb, semmi több. Győzködtem magamat egy darabig, hozzáteszem, nem sok sikerrel, mire arra jutottam, le kell kötnöm magam valamivel, hogy ne járjon az agyam. Kezdtem azzal, hogy felhívtam Christophert.

- Tessék, Christopher Barnes – szólt bele.
- Christopher, itt Tyler Case, tegnap találkoztunk.
- Szia Tyler.
- Csak azért kereslek, hogy nagyon szépen köszönöm az ajánlatodat, de nem tudom elfogadni – magyaráztam.

Egy sóhaj volt a válasz, majd rövid csend után megszólalt.

- Nagyon sajnálom, örültem volna, ha nekem dolgozol.
- Nem tehetem, most még nem – adtam meg a választ.
- A szív nagy úr, hallgass rá – közölte sokat tudóan.
- Tessék? – képedtem el.
- Tudom, hogy tudod, mire gondolok, de kérted, ezért nem folyok bele, csak annyit tanácsolhatok, hogy hallgass a szívedre – érkezett a válasz.

Sóhajtottam, mire elterelte a témát.

- Azt mondtad most még nem, akkor ezek szerint van rá esély, hogy később csatlakoznál? – kérdezte reménykedve.
- Igen, később lehet – motyogtam.
- Hát a semmitől jobb – egyezett bele.
- Sajnálom – suttogtam.
- Én is, de ha meggondolnád magad, keress, rendben?
- Ígérem és köszönöm.
- Szia.
- Szia.

Le kellett valamivel foglalnom magam, hogy ne agyaljak, így a munkába temetkeztem, ami remek elterelésnek bizonyult. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt az idő múlása.

- Basszus – kaptam fel a fejem. – El fogok késni.

Villámgyorsan elkészültem, és mint az őrült rohantam, nehogy elkéssek. Szerencsére időben érkeztem és még két levegővételre is volt időm, mielőtt Kate megérkezett.

- Szia.
- Szia – köszönt ő is.
- Na, mesélj, milyen napod volt? – öleltem meg.
- A szokásos – válaszolta. - Neked?
- Semmi említésre méltó – közöltem. – Valami terv, mit csináljunk ma?
- Hát nem nagyon – motyogta.
- Nekem viszont van – lelkesültem fel.

Már régóta meg akartam vele nézni egy filmet és így, hogy a lakás üres, itt a nagyszerű alkalom.

- Halljuk.
- A srácok ma nincsenek otthon, mit szólnál, ha elmennénk hozzánk dvd-t nézni?
- Benne vagyok – egyezett bele.

Így bevágódtunk a kocsiba, a táskáját hátradobta, amiből kiesett valami.

- Ez mi? – emeltem fel. – Meghívó?
- Igen – sóhajtotta. – A hétvégén lesz egy bál, és Mr. Hawkins adott két jegyet, hogy menjek el valamelyik barátnőmmel.
- És te nem akarsz elmenni – nem kérdeztem, állítottam. Ismertem ennyire.
- Nem, nem akarok elmenni.
- Miért?
- Tyler, te is tudod, hogy ez nem nekem való.
- Soha nem voltál még bálban, honnan tudnád, hogy nem neked való? – győzködtem.
- Ne vitatkozzunk – kérte. – Nem megyek és kész.
- Bárkit vihetsz?
- Igen, miért? – kérdezett vissza.
- Rendben, akkor elmegyünk és kész – zártam le.
- Tessék? – hitetlenkedett.
- Elmegyünk a bálba – közöltem még egyszer.
- Miért?
- Kate figyelj rám! Állj meg! – kértem.

Így lehúzódott, én pedig magam felé fordítottam az arcát.

- Tanulsz, dolgozol, nem pihensz, ez így nem mehet – magyaráztam. – Oké, tudom, hogy álmaid vannak, de könyörgöm, élj is egy kicsit. Fiatal vagy.
- Tudod mi a helyzet – hajtotta le a fejét.
- Tudom, és nem bántani akarlak, hidd el – emeltem fel ismét a fejét –, de ennyi neked is kijár.
- Redben van – sóhajtotta beleegyezően. - Mehetünk tovább?
- Igen – vigyorogtam diadalmasan.
- Rózsák bálja? Ez mit jelent? – kérdeztem pár perc múlva.
- A rózsák a nők és a bál fénypontja mikor kiválasztják a legszebb rózsát, vagyis a bál szépét – válaszolta.
- Ez nagyon jól hangzik – elmélkedtem.

Számomra egyértelmű volt, ki a legszebb rózsa, ez nem is kérdés, Ő, csakis az ő fején tudtam elképzelni a koronát.

- Tyler – szólalt meg már a házunk előtt.
- Mi a baj?
- Nincs ruhám, amit felvehetnék.
- Ne szontyolodj el – simogattam meg az arcát. – Ezen segítünk, elmegyünk neked ruhát venni.
- Mikor?
- Mondjuk holnap – elkérlek Kathytől.
- És Tom? – kerekedett ki a szeme.
- Nyugi, elintézem.
- Hogyan? – faggatott tovább.
- Csak bízd rám, holnap ruhát veszünk neked.
- Ha te mondod – nyugodott bele.

Fogalmam sem volt, Tom mit fog hozzá szólni, de azt tudtam, hogy Kathy támogatja majd a tervemet. Őt nem is kell győzködnöm, ha őt megnyertem, akkor már Tomot meggyőzzük. Az este további részében, nem beszéltünk a bálról.

Kate meghatódva nézte a filmet, én pedig inkább őt néztem. Szerencsére nem vette észre. Olyan gyönyörű és olyan törékeny, szerettem volna csak úgy átölelni, de nem tudtam, mit szólna hozzá, így nem tettem. A film végeztével hazakísértem, majd egy gyors elköszönés után, hazafelé vettem az irányt.