17. fejezet

Sziasztok!

És itt is a következő fejezet, kiderül, hogy alakul Kate sorsa...
Jó olvasást és a komikat várom!

Puszi!


A napok teltek. Ittam, soha nem néztem, hogy mit, de nem is számított. Azzá lettem, ami soha nem akartam lenni, ami ellen küzdöttem, de már nem érdekelt semmi. Nem jártam suliba, nem csináltam semmit. Menekültem, de felejteni nem tudtam, minden élénken élt bennem. Igaz egy-két pillanatra néha megfeledkeztem a gondjaimról, de így én is csak egy strucc lettem. Homokba dugtam a fejem, de ezzel nem oldottam meg semmit. Az, hogy mennyire egyedül vagyok, mióta ő nincs velem, egyre jobban tudatosult bennem, nem hiányoztam senkinek. Senkit nem érdekelt mi van velem. Ez a tudat csak még inkább a gödör mélyére taszított… egy senki vagyok.

Egy nap bevillant egy emlék, egy mondat: - Élj egy kicsit.

Igen, ezt még Ő mondta, akkor mikor még azt hittem, minden körülmények között mellettem marad, és fontos vagyok neki, de nem így lett. Viszont ezt fogom tenni, élni fogok. Megfogadom az egykor nekem adott tanácsot. Te akartad, hát akkor tessék, élni fogok! – kiabáltam, bár tudtam, hogy úgysem hallja senki.

A szekrényből kivadásztam egy miniszoknyát és egy kivágott felsőt. Fogalmam sem volt, honnan van a szoknya, de nem is érdekelt, most kapóra jött. Felöltöztem, felraktam egy elég feltűnő sminket, még egyszer jól meghúztam a piásüveget, és elindultam.

Ahogy kiléptem a házból, olyan érzésem támadt, mintha figyelnének, de nem foglalkoztam vele, hála a sok piának. Elindultam, igaz egyenesen már nem nagyon tudtam menni, de tudtam, hogy úgysem kell sokáig gyalogolnom és így is lett.

- Szia kislány! – állt meg egy kocsi mellettem. – Elvihetünk?
- Ha egy jó kis buliba mentek, akkor igen – válaszoltam.

Nem volt bennem semmi félelem, semmi gátlás. Gyors behuppantam a srácok mellé, és elindultunk az éjszakába. Nem sokkal később a kocsi leparkolt az egyik szórakozóhely előtt.

- Srácok, köszi a fuvart – pattantam ki.
- Nem csatlakozol? – néztek utánam éhes szemekkel.
- Élek és élek – közöltem ezer wattos vigyorral, és odaálltam a kidobó srác elé.
- Dögös vagy – vigyorgott rám.
- Kösz – villantottam egy angyali mosolyt, és már bent is voltam.

A terem nem volt valami nagy, de így is rengetegen voltak. Gátlások nélkül élvezték az életet és az estét. A pulthoz siettem és rendeltem alkohol utánpótlást. Jó darabig csak iszogattam és néztem a parketten táncolókat, mikor egy kéz simult a derekamra.

- Nagyon-nagyon dögös vagy – súgta egy hang a fülembe, mire megfordultam, és egy kék szempárral találtam magam szemben.
- Jössz táncolni? – kérdezte a meglehetősen jóképű srác.
- Persze, elvégre élek – így megfogtam a kezét, és fél perc múlva már a parketten roptuk.

Elég tüzes táncot lejtettünk, de élveztem, igaz ezt nagyrészt a nem is emlékszem milyen alkoholnak köszönhetem. A srác keze végig a seggemen időzött, és néha még a szoknyám alá is benyúlt, ami azért annyira már nem tetszett, így le is állítottam, de nem nagyon zavartatta magát.

Kézen fogott, a pulthoz húzott és rendelt még két kört. Mindent szó nélkül lehajtottam, és az a kis rossz érzésem is, ami volt, nyomban elpárolgott.

- Hogy is hívnak? – csúszott ki a számon, mert ekkor beötlött, hogy még a nevét se tudom.
- Nick vagyok.
- Én Kate.
- Tudom – vigyorgott rám úgy, hogy mind a harminckét foga kilátszott.

Nem emlékeztem, mikor mondtam meg neki a nevem, de valamikor biztosan, hiszen tudta. Csak az én agyam volt lyukas, hogy elfelejtettem az övét. A tömeget bámultam, mikor megláttam egy arcot, egy ismerős arcot.

- Az nem lehet, biztos csak képzelődőm – kapkodtam levegő után.
- Megyünk táncolni? – karolt át Nick.
- Persze – válaszoltam gyorsan, és mikor visszapillantottam, az arc már nem volt ott. Igen, csak képzelődtem.

Így újra a parketten voltunk és roptuk a dobhártyafakasztó zenékre. Ekkor újra megpillantottam azt az arcot, és megszédültem.

- Jól vagy? – kérdezte a srác, akinek már megint nem emlékeztem a nevére. Mi is volt? Megvan: Nick.
- Aha, csak kellene egy kis friss levegő – krákogtam.

Nick így szépen kitámogatott. Kiérve máris jobb volt, a hűvös szellő megcsapta az arcomat, és már nem szédültem.

- Lenne kedved átjönni velem egy másik helyre? – vizslatta az arcomat. – Nagyon jó bulinak ígérkezik.
- Miért is ne – rántottam meg a vállam. – Szórakozunk, nem igaz?

16. fejezet

Sziasztok!

Nos ahogy látom, Tyler húzása nem volt éppen kedvetekre való, de ha figyelmesen elolvassátok a bevezetőt ill. a fejlécen lévő kis szöveget sejthető volt, hogy nem egy vidám fordulat fog következni...:)
Remélem azért nem utáltátok meg végérvényesen Tylert és bízom benne, hogy a nem sokára elkezdődő szemszöge sok kérdésre választ ad...

Ebben a fejezetben kiderül, mi lesz Kate sorsa...
Folytatás továbbra is megfelelő számú komi esetén várható:)
A fejezet végén egy kis meglepi, olyan ideillőnek éreztem...(saját szerzemény)

Puszi!




Bámultam, csak bámultam a semmibe, és próbáltam felfogni, mi is történt. Percekig, vagy lehet tovább is csak ültem a földön, és üveges tekintettel néztem magam elé. Pár pillanat múlva pedig bevillant a nyilvánvaló tény, belém rúgott, és még meg is taposott. Csak egy szánalmas kis féregnek éreztem magam, egy senkinek.

Abban a pillanatban bármit szívesebben elviseltem volna, azt is, ha ő maga pusztítana el, csak ne kellene egy ujjnyival is távolabb kerülnöm tőle. Nem érti... nem értheti, mekkora fájdalmat okoz nekem, ha nincs a közelemben. Egyszerűen fojtogat egy érzés. Az érzés, hogy nem kapok levegőt, hogy a szívem helyén nem marad semmi, csak egy hatalmas lyuk, amely addig fog tátongani, amíg vissza nem kapom őt.

De miért? Hiszen el sem kellett volna veszítenem, szeretett. Azt mondta szeret, és fontos vagyok neki. Akkor mégis mi történt? Rápillantottam a kezemre, mely nemrég még ölelte. Még éreztem karjait magamon, de ez már csak emlék, illúzió volt. Elhagyott, magamra hagyott, pedig megígérte, hogy mindig velem lesz.

Zokogtam, megállíthatatlanul zokogtam. Egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban, ami nagyon fájt. Elveszettem az életemet, azt, amiért harcoltam. Eddig hittem, hogy jobb lehet, de most azt éreztem, hogy soha semmi nem fog megváltozni, soha nem lesz jobb. A fény, ami néha-néha pislákolt a szememben, most teljesen kihunyt.

A könnyeim folytak, patakokban folytak, egészen addig, míg már nem bírtam sírni. Élettelen tekintettel bámultam magam elé. Feladtam, reméltem, hogy otthon apám jó szokásához híven megver. Most nem fogok tiltakozni, nem érdekel. Nem tudom, meddig ülhettem a földön, de senki nem jött oda hozzám, senki nem kérdezte meg mi a baj.

Ez csak még jobban ráébresztett arra, hogy egyedül vagyok, csak ő volt nekem, de elhagyott, eltaszított magától. A szívem, vagyis csak, ami a helyén maradt, mert a szívemet elvitte magával, fájt, sajgott, szúrt. Megpróbáltam felállni, de elsőre nem sikerült. Erőtlenül rogytam vissza a földre. Sokszori próbálkozás után végre sikerült felkászálódnom.

Nem tudtam merre mehetnék, hová mehetnék, így csak céltalanul elindultam a városban, de ezzel csak rontottam a helyzetemen. Akármerre néztem, mindenhová emlékek sokasága fűzött, és ezek az emlékek Tylerhez kapcsolódtak. Szerettem volna felejteni, az összes együtt töltött pillanatunkat kitörölni, de nem tudtam.

Minden élénken élt bennem, és nagyon fájt. Ekkor pillantásom a nyakamban lévő medálra tévedt, és megint milliónyi emlék szivárgott az elmémbe. Magam előtt láttam, ahogy a nyakamba akasztja, éreztem az illatát, kirajzolódott szemem előtt tökéletes arca, mosolygós szeme, és ekkor fogtam csak fel igazán, hogy ő tényleg nincs többé, vagyis számomra nincs többé.

Elment, és soha többé nem fog visszatérni az életembe. Úgy éreztem, sosem szeretett igazán, sosem számítottam neki, pedig pár napja még esküdni mertem volna rá, hogy érek valamit. Úgy tűnik tévedtem. Az ember minden nap tanul valami újat, én ma azt tanultam meg, hogy semmi nem tudsz változtatni, nem szabadulhatsz… és a legfontosabb, igaz barátok nincsenek, mindenki csak kihasznál.

Fogtam a láncot és letéptem a nyakamból, nem néztem hova, csak elhajítottam. Megint sírni szerettem volna, de már nem bírtam, csak a belsőmet mardosta a fájdalom, és égett a szemem. Visszaindultam a kocsimhoz, mert már nem bírtam tovább. Egy olyan helyet akartam, ahová nem kötődik milliónyi emlékem, de kevés olyan hely van, így hazafelé vettem az irányt.

A vezetés nehezen ment, többször le kellett húzódnom, hogy erőt gyűjtsek. Az egy órás út így majdnem dupla olyan hosszú ideig tartott. Olyan voltam, mint egy hulla, egy élőhalott. Fájdalom és üresség uralkodott a testemben. Éreztem a veszteséget, a hiányát, azt, hogy soha többé nem tér vissza az életembe.

Könnyes szemekkel szálltam ki a kocsiból, és indultam meg a ház felé. Belépve nem kellett csalódnom, apámmal és egy hatalmas pofonnal találtam magam szemben. Ráemeltem kisírt szemeimet.

- Verj csak – mondtam neki –, na mi lesz, verj. Akár halálra is püfölhetsz. Nem számít.

Erre nem számított, elkerekedett szemekkel bámult rám, és keze hirtelen megállt. Nem volt több pofon.

- Na mi van, miért nem ütsz meg? – kiabáltam ingerülten. – Persze gyáva vagy, mindig is az voltál! Egész életemben vertél, akkor most mire vársz? - Üss meg! – üvöltöttem, de apám nem mozdult, én pedig egyre jobban zokogtam.

- Nem számít semmi, érted? Semmi.

Elindultam a piásszekrény felé, és kivettem egy üveget. Nem néztem mi az, nem is érdekelt. Felmentem a szobámba és inni kezdtem. Tudtam, hogy ugyanolyan gyenge és gyáva vagyok, mint apámék, de nem számított. Nem láttam értelmét semminek, halott ember voltam. Onnantól kezdve, nem kaptam több pofont, de nem is vettek rólam tudomást. Csak hagyták, hogy egyre mélyebbre süllyedjek…


Szerettem? Szerettem, így igaz,
De ma már nem tudom mi az.
Könnyes lesz a szemem, mikor néznem kell,
Ahogy könyörtelenül játszol a szívemmel.

És akkor még egy meglepi vers, ami szintén passzol ide és igencsak friss:)
Mit várnak tőlem? Azt hogy nevessek.
De előbb, választ kell, hogy keressek.
Hogy hol lelem, nem tudom,
És lehet, hogy ebben elbukom.
Kedvem lenne ordítani,
És arcomat az ég felé fordítani,
És kiabálni, kiabálni, hogy miért?
Nem érdemes már élni, ha nincs kiért.

15. Fejezet

Sziasztok!

Bár úgy tűnik a kis megjegyzésem nem nagyon hatotta meg a társaságot, úgy döntöttem, újfent ajánlok egy alkut és csak rajtatok múlik a dolog...
Eléggé összejöttek most a dolgok, de nem akarok panaszkodni...
Az ajánlat a következő: úgy gondolom, hogy 15 rendszeres olvasó azért tudna 7-8 komit produkálni...
Szóval, abban az esetben, ha összegyűlik 7-8 komi, érkezik a folytatás, ha nem, akkor lezárul Kate története.
Elnézést azoktól akik tényleg szeretik ezt a sztorit, de most vagyok túl a szakdoga leadáson, államvizsga előtt állok és ha nem látom, hogy van a történetre igény, akkor nem töröm magam...

Schmetterling




Másnap egész nap nagyon ideges voltam. Féltem. Féltem, hogy nem úgy sül el a dolog, ahogy szeretném, de tudnom kellett. Az egyetemen egyáltalán nem tudtam koncentrálni, szétszórt voltam.

- Kate, valami baj van? – kérdezte Mr. Hawkins.
- Semmi baj, miért? – játszottam a hülyét.
- Olyan szétszórt vagy – jött a válasz.
- Tényleg semmi baj, de mennem kell, ha nem haragszik – és már siettem is az ajtó felé.
- Rendben, vigyázz magadra Kate – köszönt el.
- Viszlát!

Az étteremben minden a megszokott módon indult, mígnem felbukkant Tom, és beszélni akart velem.

- Kate, gyere az irodámba – közölte elég mogorván.
- Valami baj van? – puhatolóztam.
- Igen, nagyon is nagy baj van. Már többször figyelmeztettelek, és így több esélyed már nincs. Megint panaszkodtak rád a vendégek, és nem tűrhetem meg az ilyen alkalmazottakat – ismertette a vádat.
- Tessék? – kerekedett el a szemem. – Nem is szolgálok fel, akkor hogyan?
- Ki vagy rúgva, világos voltam? – vágta a képembe.

Alig bírtam felfogni, Tom kirúgott, egy olyan indokkal, ami eléggé megcáfolható. Lehajtott fejjel álltam az ajtónál, mikor odajött hozzám.

- Kate - váltott sokkal kedvesebb hangnemre. -, tudom, hogy nehéz időket élsz, és azt hiszem, van egy módja annak, hogy megtarthasd az állásodat.

Erre már felkaptam a fejem. Tom olyan közel volt hozzám, hogy az arcomban éreztem a lehelettét.

- Egyetlen aprócska dolgot kellene megtenned – folytatta.

Levegőt sem mertem venni, vártam, hogy folytassa, de nagyon rossz előérzetem volt. Megsimogatta az arcomat, mire borzongás futott végig a testemen, de nem jóféle borzongás. Féltem.

- Csak annyit kell tenned, hogy a kedvemre teszel, mindenben, amit csak akarok. Ma este gyere a lakásomra, és hidd el nagyon jól fogunk szórakozni, és persze az állásodat is megtarthatod.

- Tetű! – löktem el magamtól.
- Ha nem, hát nem – húzódott széles vigyorra a szája.
- Soha te aljas disznó! – kiabáltam. – Csak így kapsz magadnak nőt? Szánalmas vagy.
- Ki vagy rúgva! – üvöltötte. – Takarodj!
Sírva szaladtam ki az étteremből, senkinek nem mondtam semmit, csak egy dolgot tudtam, ide én még egyszer be nem teszem a lábam. Az idő lassan telt. Miután sikerült lenyugodnom, felhívtam Tylert, hogy találkozhatunk-e hamarabb.

- Baj van? – kérdezte.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – hazudtam.
- Kate! – szólt rám.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem telt bele sok idő, és már Tyler karjaiban voltam.

- Mi a baj? – simogatta meg az arcomat.
- Tom kirúgott – válaszoltam.
- Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogtam.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabálta.
- Most hova mész? – kérdeztem ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladtam utána, és visszarántottam. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – ölelt szorosan magához.

Megint az a jól eső érzés kerített hatalmába, és az előbbi reakcióját visszajátszva arra jutottam, hogy lehet, hogy tényleg szeret. Csak egy mód van rá, hogy kiderítsem, így nyeltem egy nagyot, és belekezdtem.

- Tyler – kezdtem, de itt elcsuklott a hangom, majd erőt gyűjtöttem, és folytattam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszolta.
- Barátok vagyunk, igaz? – nyögtem ki, bár nem ezt akartam kérdezni.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogatta meg az arcomat. - Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.

Ez a válasz nekem még mindig nem volt elég, vagyis inkább nem azt a kérdést tettem fel, amire választ akartam.

- És … -, de megint elakadtam.
- Igen? – unszolt.
- Mit érzel irántam? – motyogtam. - Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondta, de mikor a szemembe nézett megértette, hogy gondoltam. – Várjunk csak… – hökkent meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejemet.

- Istenem Kate! – csattant fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért?
- Tessék? – hökkentem meg én is.

Úgy éreztem van olyan a viszonyunk, hogy ezt meg tudjuk beszélni, úgy tűnik tévedtem.

- Miért kell neked mindent elrontanod?! – kérdezte mérgesen. - A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De.. – kezdtem volna, de nem hagyta, hogy tovább mondjam.
- Itt nincs de! – kiabálta még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz!
- Ne kiabálj velem – kértem.
- Annyira … annyira –, de nem fejezte be, csak ökölbe szorította a kezét.
- Annyira?
- Önző vagy – mondta ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytatta. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem halkan.
- Ez az igazság – morogta.
- Tyler… – próbáltam volna megérinteni, de elhúzódott.
- Hagyj békén! – üvöltötte. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni! Tűnj el az életemből! – emelte rám dühtől izzó szemét, majd ott hagyott.

Ezek a szavak a szívem közepébe találtak, nagyon fájtak. Magukban is képesek egy ember önbecsülését, életét összetörni, hát még így, hogy pont ő vágta őket a fejemhez. A könnyek gyűltek a szememben, és a felszínre törtek. Térdre rogytam, és csak zokogtam, már nem láttam értelmét semminek.

Sziasztok!

Most nem fejezettel jöttem, hanem sajnos újfent csalódottságomnak kell hangot adnom...
Nagyon szomorú vagyok és akkor még finoman fogalmaztam...
Az egy dolog, hogy nem írtok komit, bár az sem lenne hátrány, de még annyi sem, hogy tetszett vagy nem???
Egy kattintás emberek, könyörgöm, nem szakadtok bele!!!!
Vagy csak 8 ember olvasta a sztorit??? Hát akkor az elég elkeserítő, lévén 15 rendszeres olvasó is....
Szóval megint ott tartok, hogy nem tudom van-e egyáltalán értelme ennek az egésznek...

Schmetterling

14. fejezet

Sziasztok!

És itt a 14. fejezet:)
Jó olvasást!
Folytatás...bizonytalan...

Puszi!



Jóformán semmit nem aludtam, az agyam végig zakatolt. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Részemről a napnál is világosabb volt, hogy szeretem, visszafordíthatatlanul beleszerettem, de nem tudtam, ő mit érez.

Próbáltam visszaidézni a találkozásokat, hogy hogyan viszonyult hozzám, de nem nagyon jutottam előrébb, bár volt néhány dolog, ami nagyon is szöget ütött a fejembe. Rápillantottam a nyakamban lógó láncra, és mosoly ült ki az arcomra. Imádtam ezt a láncot.

És itt újra gondolkodóba estem. Miért vett nekem csak úgy egy nyakláncot? Miért költ rám ennyit? Aztán bevillant a szülinapom. Soha, de soha nem tudtam rávenni, hogy táncoljon és akkor mégis megetette. Táncolt értem, miattam. Lehetséges lenne? Elképzelhető, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én?

Eljátszottam a gondolattal, hogy így van, de aztán megint a tanácstalanság lett rajtam úrrá. Akkor miért nem szól? Miért nem mondja? Ha így lenne, megmondta volna kerek-perec, de nem tette. Ekkor bevillant a tegnap este, ahogy kikelt magából, hogy nem én nyertem.

Ahogy a hajamba suttogott, ebben biztos voltam, abban már nem, hogy mit mondott, és aztán letagadta és zavarba jött. Lehet, hogy csak fél? Ugyanúgy fél, mint én, hogy ez már más, hogy ez már több. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak egész nap a fejemben, de előrébb nem jutottam. Már azt éreztem megőrülök, mikor a mobilom csörgése kizökkentett. Kathy volt az.

- Szia – szóltam bele.
- Szia – köszönt ő is. – Na mesélj! Milyen volt?
- Egész tűrhető – válaszoltam.
- Kate egy kicsit bővebben – unszolt tovább, így elmeséltem neki a tegnap estét, és akkor eszembe jutott valami.
- Kathy – kezdtem. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért mondtad a múltkor, hogy Tyler odavan értem? – bukott ki belőlem.
- Jaj Kate, csak a vak nem veszi észre. Teljesen beléd zúgott.
- Ezt csak mondod – makacskodtam.
- Én felismerem az ilyesmit, hidd el nekem.
- Miből? Honnan? – faggattam.
- Na jó figyelj – kezdett bele - Vett neked csak úgy ajándékot, hogy nem volt semmi apropója?
- Igen.
- Tett már olyat, amit azelőtt soha, de a kedvedért igen?
- Igen – sóhajtottam.
- Na látod, ezek mind azt bizonyítják, hogy szeret, és nem csak mint barátot.
- De…
- Te is szereted nem igaz? – kérdezte óvatosan –, és félsz, félsz, hogy ő nem így érez.
- Tessék?
- Jaj Kate, ne nézz hülyének – morogta.
- Igen – suttogtam. – Szeretem.
- Akkor mire vársz?
- Hogy-hogy mire várok? – értetlenkedtem.
- Mondd meg neki!
- És ha nincs igazunk Kathy? – fakadtam ki. - Nem bírnám elviselni, ha elveszíteném!
- Nem fogod, ezt megígérem.
- Hát nem tudom – sóhajtottam.
- Várd meg a megfelelő pillanatot, és kérdezd meg – adta a tanácsot. – A válasz garantáltan igen lesz, ebben biztos vagyok – hallottam, ahogy mosolyog.
- Majd meglátom.
- Jujj Kate, én olyan izgatott vagyok – ujjongott most már.
- Nyugi, nyugi – hűtöttem le.
- Aztán majd hívj ám, hogyha az esküvőtökre kell menni.
- Kathy, higgadj le rendben.
- Oké, ne haragudj, de komolyra véve a szót, tudom, hogy igazam van. Szeret, ehhez kétség sem férhet.
- Köszi Kathy holnap találkozunk.
- Szia Kate, és bátorság – köszönt el.
- Szia!

Ha lehet még tanácstalanabb voltam, mint a hívás előtt. Az én érzéseimhez kétség sem férhetett. Hosszan törtem a fejem végül arra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem tudom meg, hogy akkor most mi is van, abba beleőrülök.

Megkérdezem, holnap megkérdezem. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kivitelezni, de valahogy meg kell tudnom, reméltem, hogy a válasz igen lesz, ahogy Kathy is ígérte. Ekkor azonban újra elbizonytalanodtam, és ha nem, és ha ezzel elveszítem? Azt nem élném túl, de így sem jó.

Nem, Tyler nem olyan, megígérte nekem, soha nem fog elhagyni. Meg tudjuk beszélni. Ezzel győzködtem magam és elhatároztam, holnap kiderítem. Megtudom, merre is tartunk. Ekkor még nem sejtettem, hogy másnap fenekestül felfordul az életem.

13. fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a 13. fejezet,a bál:)
Jó olvasást és a komikat várom!

Puszi mindenkinek!




Másnap Kathy természetesen alaposan kikérdezett. Mindent tudni akart Tylerről. Megint közölte a szerinte nyilvánvalót, hogy csak a vak nem veszi észre, hogy odáig van értem és ő biztos benne, hogy rövid időn belül össze fogunk jönni.

A napok gyorsan elteltek, és elérkezett a szombat, a bál napja. Annyira nem volt kedvem ehhez az egész felhajtáshoz. Délelőtt bementem a városba, nem akartam otthon lenni, nem akartam egy légtérben lenni az apámmal. Nem tudtam mivel üthetném el az időt, így beültem a kocsiba és csak látatlanul elindultam valamerre. Rövid kocsikázás után megpillantottam egy könyvesboltot, így megálltam, és bementem. Hosszasan nézelődtem, így jól eltelt rajtam az idő. Hazafelé vettem az irányt - mivel azért egy kis időre szükségem van - hogy elkészüljek. Hazaérve, megpróbáltam a lehető leghangtalanabbul felosonni, és most az egyszer szerencsém volt, nem futottam bele az apámba. Hozzáfogtam a készülődéshez, és két óra múlva teljes harci díszben próbáltam feltűnésmentesen kijutni a házból. A cipőmet a kezemben vittem, hogy ne csapjak zajt. Az égiek ismét mellettem voltak, sikerült kijutnom a házból, anélkül hogy bárkibe belefutottam volna. Tyler a ház előtt várt.

- Istenem, de gyönyörű vagy – suttogta.
- Ezt most csak úgy mondod – legyintettem.
- Hazudtam neked valaha is? – kérdezte felvonva az egyik szemöldökét.
- Nem, soha – ismertem be.
- Na látod, hidd el nekem, gyönyörű vagy.
- Köszönöm – pirultam fülig.
- Te sem panaszkodhatsz, nagyon elegáns vagy.
- Köszi.
- Indulhatunk? – nyitotta ki előttem a kocsiajtót.
- Igen – válaszoltam és gyorsan belebújtam a cipőmbe.

Tyler átvállalta a vezetést, hogy ne nekem kelljen magas sarkúban.
Mikor megérkeztünk, segített kiszállni a kocsiból. Ahogy körülnéztem és megpillantottam a szebbnél szebb ruhákat, és a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányokat bennük, megremegtem és ezt Tyler is észrevette.

- Mi a baj? – puhatolózott.
- Mit keresek én itt? – hajtottam le a fejem.
- Sss, semmi baj – ölelt át.
- Nézz körül, nem illek ide – ellenkeztem.
- Figyelj rám – tolt el magától és mélyen a szemembe nézett.
- Senki nem hasonlítható hozzád, érted?
- Gyönyörű vagy, senki nem érhet a nyomodba – magyarázta -, és mellette még okos is.

Vettem egy mély levegőt.
- Jobb már? – faggatott.
- Igen, mehetünk – motyogtam halkan.

Tyler a karját nyújtotta én pedig belékaroltam, így indultunk el a bejárat felé.
Vicces volt, mert Tyler így, hogy magas sarkú volt rajtam, még így is sokkal magasabb volt nálam.
A terem gyönyörűen fel volt díszítve, az alkalomhoz illően mindenhol rózsák voltak. Halk zene szólt és már jó néhány pár a parketten táncolt.

- Táncolunk?
- Nem kell, ha nem akarod.
- Kate, nem kérdeztem volna, ha nem akarnék táncolni – nyújtotta a kezét.
- Mehetünk – fogtam meg a felém nyújtott kezet.

Így beálltunk a többi pár közé. Tyler szorosan magához húzott, jobb keze a derekamra siklott, bal kezével pedig megfogta a jobb kezemet és lassan a zene dallamára kezdünk mozogni. Éreztem, hogy arcát többször a hajamba temeti, és néha motyogott is valamit, de nem értettem mit.
Egyszer mintha valami olyasmit suttogott volna, hogy: szeretlek, az életemnél is jobban.

- Mondtál valamit? – kérdeztem.
- Nem – jött zavarba. – Miért?
- Csak mintha hallottam volna valamit.
- Nem mondtam semmit.
- Rendben, ne haragudj.

Néhány percig nem szólaltunk meg, csak mélyen magamba szívtam az illatát. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jól hallottam-e, vagy csak képzelődtem és azt hallottam, amit hallani akarok. A kis hangok megszólaltak bennem és vitába keveredtek. Egyre jobban elbizonytalanodtam, tanácstalan voltam, nem tudtam mit tegyek.

- Üljünk le egy kicsit – kértem.
- Persze – fogta meg a kezem és az egyik asztal felé vettük az irányt.
- Mikor lesz a bál szépe választás? – zökkentett ki gondolataimból.
- Éjfélkor.
- Akkor már csak fél óra – mosolygott.
- Ez most komoly? – hitetlenkedtem. - Három órát végigtáncoltunk?
- Úgy tűnik – mosolygott még mindig.
- Egy perc és jövök. Hozzak valamit inni? – kérdezte.
- Rendben. Igen, egy üdítő jól esne.
- Hozom –, és már el is tűnt.

Így egyedül maradtam a gondolataimmal, mikor egy kéz simult a vállamra. Ijedten fordultam hátra.

- Nahát Kate – szólalt meg Mr. Hawkins. – Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam. – A tanár úr sem panaszkodhat.

Közben Tyler is visszaért az üdítővel.

- Mr. Hawkins – nyújtotta a kezét Tyler.
- Tyler – viszonozta a kézfogást Mr. Hawkins.

Elbeszélgettünk, és arra kaptuk fel a fejünket, hogy a szervezők figyelmet kérnek.

- Hölgyeim és uraim – kezdett bele az egyikük. – Eljött az a pillanat, hogy kihirdessük az idei bál szépét, vagyis a rózsák királynőjét.

Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy idén kinek a fejére kerül a korona.

- Christina Jonas – hirdették ki a győztes nevét.

Egy valóban, nagyon dekoratív lány vonult fel a színpadra és átvette a díjat.

- Ez nem ér – morogta mellettem Tyler.
- Mi baj? – néztem rá.
- Neked kellett volna nyerned. Ezerszer csinosabb vagy, mint az a lány – fortyogott.
- Héé, nyugi – fogtam meg a kezét. – Megérdemelte, csinos lány.
- Te sokkal szebb vagy – nézett mélyen a szemembe.

Egyre jobban összezavarodtam és az, hogy a szemébe kellett néznem, megint csak nem tett jót, így lesütöttem a szemem. A királynő kihirdetése után természetesen folytatódott a tánc. Magamnak is nehezen mertem bevallani, de nem volt ez olyan vészes, mint gondoltam. Hajnali négykor a házunk előtt álltunk. Tyler ölelő karjai fogtak körül.

- Nagyon rossz volt? – kérdezte óvatosan.
- Közel sem annyira, mint vártam – suttogtam halkan.
- Na látod? – diadalmas vigyor ült ki az arcára.
- Köszönöm.
- Mit? – értetlenkedett.
- Hogy eljöttél velem – motyogtam a vállába.
- Nem kell megköszönnöd.
- Szép álmokat királylány – köszönt el pár perc múlva.
- Neked is daliás herceg.

Ezen jót mosolyogtunk, majd Tyler két puszit követően, elindult haza. Számomra pedig megkezdődött egy nehéz vasárnap. Tudtam, hogy a mérleg valamerre el fog billeni, de nem tudtam merre.

12. fejezet

Sziasztok!

És itt a következő fejezet, ugyan még nem a bál, de azért remélem nem okoz csalódást!
Jó olvasást és várom a véleményeket!

Folytatás...egyszer!

Puszi!




Kate ruhája:)




Másnap megint minden a megszokott módon történt, egészen három óráig. Ugyanis mikor kiléptem az egyetemem épületéből Tyler már a parkolóban várt.

- Hát te? – szegeztem neki a kérdést.
- Megígértem, hogy elmegyünk ruhát venni neked – válaszolta –, és tartom a szavam.
- És mi lesz Tommal? – kérdeztem halkan, ám ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilom.
- Szia Kathy – szóltam bele.
- Szia.
- Szóval csak jó ruhavásárlást szerettem volna kívánni – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Jó szórakozást, csak azért nem kívánok még, mert addig még találkozunk.
- Te engedtél el? – döbbentem meg.
- Igen, a barátod nagyon meggyőző tud lenni.
- Tudom – mosolyogtam már én is. – És mi lesz Tommal? – bukott ki belőlem.
- Őt bízd csak rám – közölte nemes egyszerűséggel.
- Köszönöm Kathy – hálálkodtam.
- Ugyan, semmiség. – Kate, el ne merd engedni, ez a pasi egy főnyeremény és totál odavan érted – közölte velem.
- Ezt csak mondod – fagyott le a mosoly az arcomról.
- Hidd el nekem, értek az ilyenhez – győzködött tovább.
- Köszi még egyszer Kathy, holnap beszélünk - búcsúztam.
- Okés, szia.
- Szia.

Nem akartam tovább hallgatni, még a végén megint elkezdek felesleges dolgokon agyalni, barátok vagyunk, barátok és semmi több.

- Mehetünk? – nézett rám Tyler csillogó szemekkel.

Ilyen csillogást eddig még soha nem láttam a szemében.

- Igen.

Beszálltunk a kocsiba, és most Tyler vezetett, mivel fogalmam sem volt merre szándékozik menni. Körülbelül egy negyed órás kocsikázás után megálltunk egy butik előtt.

- Ugye ez most csak vicc? – képedtem el.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Ez a legdrágább butik a városban – makogtam.
- Kate – nézett rám. – Bálba mész, és ahogy ismerlek, többször nem foglak tudni rávenni, így adjuk meg a módját.
- De épp ezért – ellenkeztem. – Többször úgysem veszem fel ezt a ruhát, minek ennyit költeni rá.
- Kate, kérlek – kérlelt.
- Menjünk – sóhajtottam lemondóan, és belépve az üzletbe a lélegzetem is elakadt a szebbnél szebb ruhák láttán.
- Tyler – jött oda egy csaj –, örülök, hogy látlak.
- Szia Amanda – köszönt Tyler is.

A csaj láthatólag teljesen odavolt Tylerért. Mikor rám nézett szeméből sütött az oly jól megszokott lenézés.

- A barátomnak kellene valami csinos ruha – kezdett bele Tyler.
- Gyertek – karolt bele, és beljebb vezetett bennünket.

Szebbnél szebb ruhákat pakolt elém, én pedig nem tudtam dönteni. Végül sikerült háromra redukálni a ruhák számát.

- Menj, próbáld fel őket, aztán majd döntünk – tolt a fülke felé Tyler.

Így bevonultam, és felvettem az első jelöltet, ami egy bordó ujjatlan ruha volt, és kivonultam a közönség elé.

- Csinos, de valahogy nem az igazi – húzta a száját Tyler. – Nézzük a következőt.

Így visszavonultam kihámoztam magam a ruhából és belebújtam a következőbe, ami egy lila darab volt.

- Tökéletes – húzódott széles mosolyra Tyler szája.
- Tényleg? – fordultam a tükör felé.

Mikor megláttam magam, kis híján rosszul lettem. Gyönyörű volt a ruha és tényleg nagyon jól állt.

- Olyan tipikusan Kate-es – jött mögém Tyler.
- Mit értesz tipikusan Kate-en? – fordultam szembe vele.
- Nem túl kihívó, de mégis gyönyörű, pont, mint te – nézett le rám.

A szavam is elakadt, most ezt komolyan mondta, vagy csak én képzeltem be? Az eddig titkolt, és elfojtott érzések megint felszínre törtek és éreztem, hogy most már nem fogom tudni őket elnyomni. Szólni ugyan nem szóltam semmit, de éreztem, részemről ez már jóval több, mint barátság.

- Ezt megvesszük – szólt oda Amandának, aki amint meglátott, egy fintorral nyugtázta dolgot.

Ez a csaj nem csíp, ez egyértelmű, de nem túlzottan érdekelt a dolog, olyan mindennapos az életemben, hogy már nem is számít. Tyler már vette is elő a kártyát, hogy fizet.

- Na azt már nem – tiltakoztam. – Nem fizetheted ezt is te.
- Kate, ne hisztizz, kérlek – adott egy puszit a homlokomra.
- De…
- Nincs de – zárta le a vitát. – Ajándék.

Na ezt már tényleg nem tudtam hová tenni. Mért csinálja ezt? Miért költ ennyit rám? Lehetséges? Nem, neki csak egy barát vagyok, és jobban járok, ha szóba sem hozom, hogy esetleg, vagy mégis. Nem, nem szabad, azzal, csak mindent elrontanék.

- Kate, mehetünk – eszméltem fel Tyler hangjára.
- Persze, csak kihámozom magam a ruhából.

Gyors átöltöztem és pár perc múlva már a kocsiban ültünk. Küzdöttem magammal, nem tudtam, mit tegyek, szóljak vagy ne. Kérdezzek vagy ne? Ha rosszul gondolom, akkor elveszíthetem, amit nem élnék túl, így megint győzött az az énem, mely szerint a hallgatás bölcs dolog.

- Hol vagyunk? – kaptam fel a fejem.
- Nálunk.
- És miért is vagyunk itt?
- A srácok megint nincsenek itthon, és van egy nagyon jó kis filmem, így gondoltam megnézhetnénk – vázolta.
- Rendben – mosolyodtam el.

Az idő gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy a ház előtt búcsúzkodunk.
- Holnap találkozunk – köszönt le. – Szép álmokat Törpi.
- Szia.

Belépve a házba, egyből apám dühtől izzó szemével találtam magam szemben.

- Ki ez a bájgúnár? – üvöltötte tajtékozva.
- Leskelődtél utánam? –fakadtam ki.
- Válaszolj a kérdésre! – üvöltötte és lekevert egy hatalmas pofont.
- Egy barátom – köptem mérgesen.
- Ennek vagy a kurvája?
- Először is nem vagyok senki kurvája – kiabáltam. - Másodszor pedig van neve is, és már találkoztál vele, mire apám egy pillanatra elgondolkodott.

- Megvan, az a balfék, aki azt hiszi, mindent jobban tud – morogta. – Szánalmas.
- Ez a balfék a barátom, és nem beszélhetsz így róla – kiabáltam tovább.
- Egy szánalmas, kis kurva vagy.
- Te pedig egy utolsó rohadék – kiabáltam, és nem vártam meg az újabb adag pofonomat, hanem gyors felszaladtam a szobámba.

Vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni, ami csak nehezen sikerült. Lassan ugyan, de végül sikerült lehiggadnom, és a fáradtság is hatalmába kerített így pár perc múlva már mélyen aludtam.

11. fejezet

És fent a 11. fejezet:) Jó olvasást és a véleményeket várom!!

Folytatás, nem tudom...egyszer...

Pusza!





Jó érzés volt. Végre viszonozhattam egy kicsit Tylernek azt a sok mindent, amit tőle kaptam. Látszott rajta, hogy tényleg megleptem.

- Hogy csináltad? - tette fel már sokadjára a kérdést a mai estén.
- Nem szeded ki belőlem – közöltem vele mosolyogva.
- De tudni szeretném – próbálkozott tovább.
- Ne akard elrontani, ez meglepetés volt, maradjon az én titkom, rendben? – néztem mélyen a szemébe.
- Megadom magam – sóhajtott lemondóan.
- Köszi.

Az este további részében szerencsére tényleg nem faggatózott tovább, és persze a megszokott kellemes hangulat uralkodott. Másnap az óra végeztével Mr. Hawkins feltartóztatott.

- Hogy sikerült a találkozó? – tette fel a kérdést.
- Nagyon jól – mosolyogtam. – Nem is tudom hogyan köszönhetném meg a segítséget.
- Szívesen tettem – tette kezét a vállamra.
- Akkor holnap – köszöntem volna el, de utánam szólt.
- Kate várj még egy percet.
- Igen? – fordultam vissza.
- Tudom, hogy nagyon sok dolgod van, de lesz a hétvégén egy bál, és van rá két felesleges jegyem, menj el valamelyik barátnőddel – nyújtott át két jegyet.

Nem akartam az orrára kötni, hogy nincsenek barátnőim, így csak ennyit mondtam: - Nem nekem való ez…
- Kate, sokat tanulsz, dolgozol, neked is kijár egy kis kikapcsolódás, menj el kérlek – próbált győzködni.
- Majd meglátom – hagytam rá a dolgot.
- Rendben van.
- Viszlát Mr. Hawkins.
- Viszlát Kate.

A meghívókat elsüllyesztettem a táskámba, és nem is vettem róluk tudomást. Tudtam, hogy úgysem fogok elmenni. A nap gyorsan eltelt, Tom gúnyolódásait is lenyeltem. Már csak pár perc volt hátra, hogy találkozhassak Tylerrel.

- Szia.
- Szia – köszöntem én is.
- Na mesélj, milyen napod volt? – ölelt meg.
- A szokásos – válaszoltam. – Neked?
- Semmi említésre méltó – közölte. – Valami terv, mit csináljunk ma?
- Hát nem nagyon – motyogtam.
- Nekem viszont van – lelkesült fel.
- Halljuk.
- A srácok ma nincsenek otthon, mit szólnál, ha elmennénk hozzánk dvd-t nézni?
- Benne vagyok – egyeztem bele.

Így bevágódtunk a kocsiba, a táskámat hátradobtam, hogy Tyler is be tudjon ülni.

- Ez mi? – emelt fel valamit. – Meghívó?
- Igen – sóhajtottam. – A hétvégén lesz egy bál, és Mr. Hawkins adott két jegyet, hogy menjek el valamelyik barátnőmmel.
- És te nem akarsz elmenni – nem kérdezte, állította.
- Nem, nem akarok elmenni.
- Miért?
- Tyler, te is tudod, hogy ez nem nekem való.
- Soha nem voltál még bálban, honnan tudnád, hogy nem neked való? – győzködött.
- Ne vitatkozzunk – zártam le. – Nem megyek és kész.
- Bárkit vihetsz?
- Igen, miért? – kérdeztem vissza én is.
- Rendben, akkor elmegyünk és kész – zárta le ő is.
- Tessék? – hitetlenkedtem. Azt hittem rosszul hallok.
- Elmegyünk a bálba – közölte még egyszer.
- Miért?
- Kate figyelj rám! Állj meg! – kérte.

Így lehúzódtam, Tyler pedig maga felé fordította az arcomat.

- Tanulsz, dolgozol, nem pihensz, ez így nem mehet – magyarázta. – Oké, tudom, hogy álmaid vannak, de könyörgöm, élj is egy kicsit. Fiatal vagy.
- Tudod mi a helyzet – hajtottam le a fejem.
- Tudom, és nem bántani akarlak, hidd el – emelte fel ismét a fejem –, de ennyi neked is kijár.

Belenéztem gyönyörű szemébe, és már nem tudtam nemet mondani.

- Rendben van – sóhajtottam beleegyezően. - Mehetünk tovább?
- Igen – vigyorgott diadalmasan.
- Rózsák bálja? Ez mit jelent? – kérdezte pár perc múlva.
- A rózsák a nők, és a bál fénypontja mikor kiválasztják a legszebb rózsát, vagyis a bál szépét – válaszoltam.
- Ez nagyon jól hangzik – mélázott el.
- Tyler… – szólaltam meg már a házuk előtt.
- Mi a baj?
- Nincs ruhám, amit felvehetnék.
- Ne szontyolodj el – simogatta meg az arcomat. – Ezen segítünk, elmegyünk neked ruhát venni.
- Mikor?
- Mondjuk holnap – elkérlek Kathy-től.
- És Tom? – kerekedett ki a szemem.
- Nyugi, elintézem.
- Hogyan? – faggattam tovább.
- Csak bízd rám, holnap ruhát veszünk neked.
- Ha te mondod – nyugodtam bele.

Az este további részében, nem beszéltünk a bálról. Fogalmam sem volt, hogyan akarja elintézni, hogy ne keljen dolgoznom, de ha ő mondja. A film végeztével hazakísért, majd egy gyors elköszönés után, már el is tűnt.

Féltem, féltem ettől az egész felhajtástól, de már nem volt visszaút. A hétvégén bálba megyek. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Nem az én világom. Nem is értem Tylernek miért olyan fontos hogy elmenjünk. Nem baj, túlélem, és aztán többször nem lesz ilyen, ezzel a gondolattal dőltem be az ágyba, és pár perc múlva el is nyomott az álom.

Felhívás!

"Kedves írótársam!"

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket! Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz! A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, Cárliii, Viv! Nem mondjuk, hogy mindenkit koppint, de vigyázzatok!

Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító. Aki szóról-szóra másol az undorító! Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene! Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!

Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/

Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük: Alice és Ivi"

SZÁNALMAS ÉS ALJAS ÉS UNDORÍTÓ!!!!!!!!

CukkerBlogger díj

1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd meg, akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve), akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Köszönöm szépen: Dána:)

Kérdések:
Kedvenc...
-könyvem: Twilight Saga
-ételem: nincs
-italom: kajszibarack
-színem: kék, fekete, fehér, bordó
-énekes: van pár, nem emelnék ki senkit:)
-énekesnő: Leona Lewis
-együttes: HIM, The Rasmus és még páran
-Dj: nincs
-színészem: Johnny Depp és még páran:)
-mozifilm: itt annyi van, hogy nem sorolnám fel, sose lenne vége:)
-sorozat: Odaát, Szellemekkel suttogó, Mentalista
-dalom: ez se férne ki:)
-hangszerem: zongora
-hónap: április, július, augusztus
-nap: szombat
-évszak: tavasz, nyár
-napszak: éjjel
-sport: tánc
-idézet: itt is van pár:)

Akiknek adnám: mindenkinek, aki kint van a bloglistámban:)

10. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet! Jó olvasást!

Folytatás nem tudom mikor lesz, amint sikerül kimásznom a gödörből és összeszednem magam...

Pusza mindenkinek!



Régebben sokat mesélt nekem egy Christopher Barnes nevű építészmérnökről, aki állítólag nagyon híres, és a legjobb a szakmában, és nem utolsó sorban inkább megközelíthetetlen. A múlt héten Mr. Hawkins pedig említette, hogy Christopher a városban lesz, így megszületett a nagy ötlet.

Összehozok Tylernek egy találkozót vele. Persze ehhez segítségre lesz szükségem, de már tudtam is, ki tudna segíteni. Másnap magamhoz képest vidáman mentem az egyetemre. Tudtam, hogy ezzel örömet szerzek Tylernek, már csak meg kell valósítanom. A nap gyorsan a végéhez ért, így nekem is a tettek mezejére kellett lépnem.

- Mr. Hawkins – léptem oda a katedrához.
- Tessék Kate.
- Lehetne egy kérdésem?
- Persze.
- Igaz, hogy Christopher Barnes a városban van? – kérdeztem óvatosan.
- Igen, miért?
- Van egy barátom, aki nagyon szeretne vele találkozni, és arra gondoltam, hogy a Tanár úr segíthetne, megszervezni egy találkozót – vázoltam neki a tervemet.
- Hát nem is tudom – habozott. – Ki ez a barát?
- Egy nagyon kedves barátom, aki építészmérnökként dolgozik, és nagy álma, hogy egyszer találkozhasson Mr. Barnes-sal – adtam a kitérő választ.
- Rendben van – egyezett bele.
- Tényleg?
- Igen.
- Köszönöm.
- Semmiség – mosolygott. – Holnapra megszervezek egy találkozót vele.
- Lehetne a Café Solei-ba? – kérdeztem.
- Természetesen.
- A barátodnak mikor lenne jó? – tette fel a kérdést.
- Bármikor a délután folyamán.
- Rendben, akkor mondjuk az öt óra a Cafe Soleil-ban megfelel?
- Igen – vigyorodtam el. – Nagyon szépen köszönöm.
- Nagyon szívesen Kate.

Már épp indultam volna, mikor Mr. Hawkins még utánam szólt.

- Kate!
- Igen – fordultam vissza.
- Még egyszer gratulálok a versenyen elért helyezésedhez.
- Köszönöm.
- Akkor holnap öt – emlékeztetett.
- Rendben, és még egyszer nagyon köszönöm, de ha nem haragszik, mennem kell.
- Persze.
- Viszont látásra!
- Viszlát Kate!

Sikerült elintéznem. Magam elé képzeltem Tyler arcát, mikor megtudja, de az nem ma lesz. Ha csak holnap tudja meg, annál nagyobb lesz a meglepetés.

- Szia Törpi – kapott fel.
- Szia.
- Milyen napod volt? – kérdezte.
- Csak a szokásos, és neked?
- Fárasztó és Nick-kel még mindig nem rendeztük a dolgokat – szontyolodott el.
- A csaj még mindig ott van nálatok? – fakadtam ki.
- Igen, és semmi nem változott – motyogta.
- Nehéz lehet.
- Nem akarok panaszkodni – nézett rám. – Ne haragudj!
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
- Na ne beszéljünk róla – terelte el a témát. – Mi a terved mára?
- Nekem mindegy.
- Akkor… – csillant fel a szeme.
- Akkor? – néztem rá értetlenül.
- Gyere – fogta meg a kezem, és már húzott is maga után.
- Hová viszel?
- Két perc türelem Kate – csitított.
- A türelem nem erősségem, de ezt te is tudod – morogtam.

Tényleg nem is kellett kér perc és megérkeztünk egy kávézó elé.

- Kávézni megyünk?
- Is – közölte titokzatosan.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Kávézunk is, de ma koncert is lesz – adta meg a választ.
- Értem.

Beljebb mentünk, helyet fogaltunk, és rendeltünk. Egy fél óra múlva valóban bejelentették, hogy szeretettel köszöntenek minden vendéget, és hogy hamarosan elkezdődik Gary Barlow koncertje.

- Ezt most komoly? – kerekedett el a szemem.
- Igen – mosolygott Tyler.
- Kate, látnod kellene magad – vigyorgott egyre jobban.
- Köszönöm – borultam a nyakába.
- Tudtam, hogy szereted, és tudtam, hogy ma koncertet ad – közölte nemes egyszerűséggel.

A koncert fergeteges volt.

- Tyler, nem is tudom, mit mondhatnék.
- Elég az, hogy jól érezted magad – szorította meg a kezem.
- Nagyon, köszönöm.
- Szívesen.
- Jut is eszembe, holnap el tudnál jönni ötre az étterembe? – kérdeztem tőle már a házunk előtt.
- Persze, miért?
- Van egy munkatársam, aki építészmérnöknek tanul, és dolgozatot kell írnia, segítség kellene neki – füllentettem.
- Értem.
- Segítesz? – pislogtam rá nagyokat.
- Persze – mosolygott.
- Köszi – vigyorogtam
- Akkor holnap.
- Így van.
- Szép álmokat Törpi – köszönt el.
- Neked is.

Belépve a házba csak a szokásos adag pofonommal kellett szembenéznem, de ma még az sem érdekelt. Holnap végre viszonzom Tylernek azt a sok mindent, amit tőle kaptam. Másnap minden olyan gyorsan történt. Egész nap izgultam, hogy ne legyen semmi baj, és szerencsére nem is lett.

Mivel Tom megint szabadságon volt, az én nagy szerencsémre, megkértem Kathyt, hogy hagy szolgáljak fel, amibe lelkesen egyezett bele. Öt előtt pár perccel befutott Mr. Barnes, és rá két percre Tyler is megérkezett.

- Szia – jött oda hozzám.
- Szia.
- Na hol az a munkatárs? – kérdezte lelkesen.
- Ott ül annál az asztalnál – mutattam az ablak mellé, mire Tyler szeme elkerekedett.
- Ez most ugye csak valami vicc? – torpant meg.
- Nem az – mosolyogtam. – Gyere – fogtam kézen, és odamentünk az asztalhoz.
- Mr. Barnes – szólítottam meg a férfit.
- Ön bizonyára Kate – nyújtotta a kezét. – Mr. Hawkins sokat mesélt önről.
- Igen – mosolyogtam rá. –Ő pedig a barátom, aki nagyon szeretett volna önnel találkozni.
- A fiatal kolléga – mosolyodott el.
- Christopher Barnes – nyújtotta a kezét Tylernek.
- Tyler Case.
- Foglaljon helyet, fiatalember.
- Én magukra hagyom az urakat, a pincér hamarosan jön – köszöntem el.

Miközben távolodtam az asztaltól egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Sikerült a meglepetésem. Mikor véget ért a műszakom, és kiléptem az étteremből Tyler egyből a karjaiba kapott, és elkezdett pörögni velem.

- Köszönöm Törpi – ujjongott.
- Szívesen, csak tegyél le – vigyorogtam.
- Annyira rendes, és rengeteg hasznos tanácsot adott – lelkendezett. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy ezt összehoztad – nézett le rám, miután letett.
- Ne beszélj butaságokat. Végre egy kicsit egyenlítettem a számlát.
- Hogy csináltad?
- Az maradjon az én titkom – mosolyogtam sejtelmesen.

9. fejezet

Sziasztok!

Igaz, nincs meg a 6-7 komi, de mivel jó kedvem van, felrakom a következő fejit:)
Jó olvasást és a 6-7 komi áll, amint összegyűlik, érkezik a következő fejezet!

Puszillak benneteket!

u.i: Kellemes Ünnepeket Mindenkinek!



- Ezt te csináltad? – hökkentem meg.
- Nem egészen, nem csak én – sütötte le a szemét.

Egy étterem előtt álltunk, ami gyönyörűen ki volt világítva, és egy táblára hatalmas égőkkel ki volt írva, hogy „Gratulálok Kate!”

- Gyere – fogta meg a kezem.

Bent Tylert ismerősként köszöntötték, és azonnal egy asztalhoz vezettek minket.

- Hozom is a pezsgőt – mondta a pincér majd eltűnt.
- Tyler … én – néztem rá ijedten.
- Nyugi – csitított, és ebben a pillanatban megjelent a pincér egy üveg kölyökpezsgővel.
- Tudom, hogy nem iszol alkoholt, de pezsgővel illik koccintani – mosolygott.
- Köszönöm – suttogtam.

Igen, soha semmilyen körülmények között nem iszok alkoholt, és ezt Tyler is nagyon jól tudja. Irtózom a piától, elvette tőlem az anyámat. Megfogadtam, hogy soha nem nyúlok alkoholhoz, és ehhez tartom is magam. Közben a pincér kitöltötte a pezsgőt.

- Koccintsunk – emelte fel Tyler a poharát. - Rád Törpi – fogta meg közben a kezemet. – Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- És rád is – vettem át a szót. – Nélküled nem ment volna.
- Kettőnkre – motyogtuk egyszerre mosolyogva.

Az étterem nagyon hangulatos volt a kiszolgálás pedig kifogástalan, a vacsora ízletes. Tyler társaságában, mint mindig, most is remekül éreztem magam. A vacsora végeztével, szerettem volna fizetni, de Tyler nem engedte.

- Ez az én ajándékom.
- De miért? – makacskodtam.
- Kate… – kérlelt. – Ne rontsd el ezt az estét.

Így megadtam magam, és hagytam, hogy fizessen, bár ezt az egészet megint nem tudtam mire vélni. Minek ez a nagy felhajtás? Miért költ rám ennyit? Ismét beszöktek a fejembe, azok a gondolatok, amiket egyszer már kizártam.

Több lenne mit barátság? Nem, csak barátok vagyunk. Akkor miért kalapál úgy a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről? Egy barát tényleg ennyit költ a barátjára? Ilyen gondolatok zakatoltak az agyamban, mikor Tyler hangjára feleszméltem.

- Jól vagy?
- Aha.
- Nem ízlett a vacsora?
- Dehogyis, nagyon finom volt, csak nem értem... Miért?
- Kate, ne kezdjük megint – emelte fel kissé a hangját – megünnepeltük, hogy ügyes voltál.
- Rendben, ne haragudj – hajtottam le a fejem.
- Te se haragudj – rakta kezét az enyémre.
- Semmi baj – mosolyogtam rá –, és köszönöm.

Pár percre csend telepedett ránk, és én megint elkezdtem agyalni, hova is tart ez az egész, de újfent elfojtottam magamban a dolgot. Ő a legfontosabb az életemben, nem engedhetem meg, hogy elrontsam, így jobb, ha hallgatok. Ezt megfogadom, és tartom is magam hozzá, nem szólok.

- Tyler – kezdtem.
- Igen?
- Köszönök mindent.
- Ugyan, szívesen segítettem.
- Akkor is köszönöm, és valahogy meghálálom.
- Nem kell meghálálnod semmit.
- Dehogynem, nyugi nem kell félned – pimaszkodtam.
- Haha – nagyon vicces vagy.

Próbáltam kitalálni mivel viszonozhatnám azt a sok mindent, amit tőle kaptam, de egyelőre semmi nem jutott eszembe.

- Szép álmokat kiscsillag – búcsúzkodott immár a házunk előtt.
- Hogy hívtál? – kerekedett el a szemem.
- Kiscsillag – motyogta. – Nem tetszik?
- Nem erről van szó – suttogtam, és próbáltam nem sírni.
- Istenem Kate, mi a baj?
- Margaret néni hívott így – mondtam szinte hangtalanul.
- Jaj Törpi, ne haragudj, ezt nem tudtam – ölelt meg.
- Semmi baj.
- Hogy lehetek ekkora barom?
- Nem a te hibád.
- Nem hozom többé szóba, ígérem, maradsz az én kis Törpim – ölelt még mindig szorosan.
- Köszönöm.
- Vigyázz magadra, és holnap – adott két puszit.
- Igen, te is vigyázz.

A házba lépve, megkaptam a szokásos adag pofonomat, és persze apámnak az oklevél sem tetszett, így széttépve landolt a padlón.

- Miért nem tudod elfogadni, hogy én is érek valamit? Miért nem elég soha, amit teszek? - fakadtam ki sírva, és egyre jobban üvöltöttem. – Egy szánalmas alak vagy – folytattam. - Egy önző alak, utállak.

Erre egy újabb pofon volt a válasz, de nem érdekelt, csak folytattam.

- Ezért egyszer úgyis megfizetsz, nem tudom mikor, de minden aljasságodért meglesz a méltó jutalmad – üvöltöttem, és a képébe köptem, majd kitéptem kezem az övéből, és meg sem várva még magához tér, és még egyszer felpofoz, felrohantam a szobámba, magamra zárva az ajtót.

Hátamat a falnak támasztottam, és felsóhajtottam. Ezzel a kis kirohanásommal nem oldottam meg semmit, de jobb lett. Tudja, mit gondolok. Ugyan nem változtat semmin, de jól esett. Ledőltem az ágyra, és vettem egy mély levegőt… és akkor hirtelen beugrott. Beugrott, mit adhatnék Tylernek.

8. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, jó olvasást!:)
Továbbra is 6-7 komi esetében kerül fel az új fejezet, szóval várom a véleményeket!

Puszi mindenkinek!




A napok egyre gyorsabban teltek, és már csak egy hét volt a versenyig. Még keményebben készültünk Tylerrel. Mostanra már eljutottam odáig, hogy nem csak azért hajtottam, mert megígértem, hogy elmegyek, hanem magamnak is bizonyítani akartam.

Bizonyítani akartam, hogy érek valamit, és nem az a kis senki vagyok, akinek apámék titulálnak. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és Tyler is biztatott. Elérkezett a nagy nap és olyan ideges voltam, mint még soha.

- Nyugi – nyugtatgatott Tyler. – Menni fog.
- Félek – hajtottam le a fejem.
- Mitől?
- Mit keresek én egyáltalán itt? – makacskodtam.
- Hééé, csillapodj – szólt rám. - Nem véletlen téged küldött Mr. Hawkins, oké?

Mintha meg sem hallottam volna, amit mond, tovább idegesítettem magam.

- Nézz rám Kate – fordította maga felé az arcomat. – Mély levegő.

Engedelmesen vettem egy mély levegőt, és lassan kezdtem megnyugodni.

- Menni fog – hajtogatta.
- Igen, menni fog, ismételtem utána.

Háromszáz versenyzővel kellett összemérnem, hogy mit tudok. A kérdések nem is tűntek olyan vészesnek, így miután az első három akadályt sikerrel vettem, megnyugodtam. Menni fog ez – hajtogattam magamban, egy kicsit talán korán.

Ezután jöttek a húzósabb kérdések, és egyikkel- másikkal már meggyűlt a bajom, de lehető legjobb tudásom szerint igyekeztem őket megválaszolni. Az első forduló véget ért, és egy fél órás szünet következett.

- Na hogy ment? - jött oda hozzám Tyler, Mr. Hawkins-al együtt.
- Nem tudom – motyogtam. – A szünet végén kiderül ki az az ötven, aki továbbjut.
- Menni fog – ölelt át Tyler.
- Így van Kate – szólalt meg kedvenc tanárom is. – Te vagy a legjobb tanítványom, biztos vagyok benne, hogy bent leszel a legjobb ötvenben.
- Ha nem haragszotok, nekem van egy kis dolgom – kért elnézést Mr. Hawkins, és már el is tűnt.
- Kérsz inni valamit? – húzott a büfé felé Tyler.
- Aha, egy ásványvíz jól esne.
A szünet gyorsan eltelt és kiderült, ki az az ötven, aki bent maradt. Mikor meghallottam a nevemet, alig akartam elhinni, hogy sikerült.

- Na látod – ölelt meg Tyler. – Bent vagy.
- Igen, de még messze a vége – sóhajtottam.
- Már most nagyon büszke lehetsz magadra.
- Nélküled nem ment volna.
- Dehogynem. Na menj, és legyél ügyes.
- Okés – így visszavonultam a terembe, és próbáltam összeszedni magam a hátralevő időre.

Itt már igencsak kacifántos kérdések hangzottak el, de igyekeztem legjobb tudásom szerint válaszolni rájuk. A végére teljesen kimerültem.

- Szegénykém, fárasztó volt, igaz? – jött oda hozzám Tyler.
- Az nem kifejezés – bújtam hozzá.
- Mikor lesz eredmény?
- Egy óra múlva.
- És addig mit csinálunk?
- Menjünk el kajálni, éhen halok – sütöttem le a szemem.
- Benne vagyok – egyezett bele.

Szóltunk Mr. Hawkinsnak, hogy egy fél óra múlva jövünk, csak elmegyünk enni. Egy kis étterem felé vettük az irányt. Mikor megkaptam az étlapot, már golyózott a szemem az éhségtől, így nem sokáig tanakodtam, hanem gyors el is döntöttem, mit kérek.

Tyler sem tanakodott sokáig, és két perc múlva már fel is vette a pincér a rendelést, majd tíz perc múlva már jóízűen falatoztunk. Mikor végeztünk, minden ellenkezésem ellenére Tyler fizetett, és elindultunk vissza a verseny helyszíne felé. Az eredményhirdetésig már csak negyed óra volt. A gyomrom liftezett, és egyre idegesebb lettem.

- Nyugalom Törpi – fogta le Tyler a kezeimet.
- Sajnálom.
- Ez csak egy verseny, higgadj le, oké.
- Rendben – makogtam, és inkább megfogtam Tyler kezét, csak hogy ne játszadozzak tovább.

Láthatólag semmi ellenvetése nem volt, bátorítóan megszorította a kezem, és vártunk. Nem kellett sok idő, és megkezdődött az eredményhirdetés. Először minden résztvevőnek megköszönték a részvételt, és gratuláltak az elért eredményhez. Az első tíz helyezett oklevelet kap, az első három pedig pénzjutalomban is részesül.

A tízedik embertől indultunk visszafelé, és én egyre idegesebb lettem, mikor meghallottam a nevemet.
- Negyedik helyezést ért el a Washington egyetemről Kate Singler – hallottam.
- Kate ez te vagy – bökött oldalba Tyler.

Így lassú léptekkel elindultam és egy kézfogás keretén beül átvette az oklevelemet.

- Gratulálok!
- Köszönöm.

Visszamentem Tylerhez, aki mosolyogva ölelt meg.

- Büszke vagyok rád – suttogta a hajamba.

Az én örömöm nem volt határtalan. Szép, amit elértem, de lehetett volna jobb is. Na mindegy ez már így sikerült.

- Elmegyünk ünnepelni? – kérdezte Tyler továbbra is kirobbanó jó kedvvel.

Mivel nem akartam az ő hangulatát is elrontani, így mosolyogva bólintottam. Elköszöntünk Mr. Hawkinstól is, aki szintén gratulált és közölte, hogy nagyon büszke rám, majd Tyler vezetésével elindultunk valahova, de magam sem tudtam hová.

- Hova megyünk? – tettem fel a kérdést, mikor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, mit tervez.
- Majd meglátod, meglepetés.
- Tyler – szóltam rá.
- Kate, nyugi, csak ünnepelünk.
- Tyler, hová megyünk? – tettem fel még egyszer a kérdést.
- Két perc türelem, és meglátod.
- Itt is vagyunk – állt meg, és nekem még a lélegzetem is elakadt.