10. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet! Jó olvasást!

Folytatás nem tudom mikor lesz, amint sikerül kimásznom a gödörből és összeszednem magam...

Pusza mindenkinek!



Régebben sokat mesélt nekem egy Christopher Barnes nevű építészmérnökről, aki állítólag nagyon híres, és a legjobb a szakmában, és nem utolsó sorban inkább megközelíthetetlen. A múlt héten Mr. Hawkins pedig említette, hogy Christopher a városban lesz, így megszületett a nagy ötlet.

Összehozok Tylernek egy találkozót vele. Persze ehhez segítségre lesz szükségem, de már tudtam is, ki tudna segíteni. Másnap magamhoz képest vidáman mentem az egyetemre. Tudtam, hogy ezzel örömet szerzek Tylernek, már csak meg kell valósítanom. A nap gyorsan a végéhez ért, így nekem is a tettek mezejére kellett lépnem.

- Mr. Hawkins – léptem oda a katedrához.
- Tessék Kate.
- Lehetne egy kérdésem?
- Persze.
- Igaz, hogy Christopher Barnes a városban van? – kérdeztem óvatosan.
- Igen, miért?
- Van egy barátom, aki nagyon szeretne vele találkozni, és arra gondoltam, hogy a Tanár úr segíthetne, megszervezni egy találkozót – vázoltam neki a tervemet.
- Hát nem is tudom – habozott. – Ki ez a barát?
- Egy nagyon kedves barátom, aki építészmérnökként dolgozik, és nagy álma, hogy egyszer találkozhasson Mr. Barnes-sal – adtam a kitérő választ.
- Rendben van – egyezett bele.
- Tényleg?
- Igen.
- Köszönöm.
- Semmiség – mosolygott. – Holnapra megszervezek egy találkozót vele.
- Lehetne a Café Solei-ba? – kérdeztem.
- Természetesen.
- A barátodnak mikor lenne jó? – tette fel a kérdést.
- Bármikor a délután folyamán.
- Rendben, akkor mondjuk az öt óra a Cafe Soleil-ban megfelel?
- Igen – vigyorodtam el. – Nagyon szépen köszönöm.
- Nagyon szívesen Kate.

Már épp indultam volna, mikor Mr. Hawkins még utánam szólt.

- Kate!
- Igen – fordultam vissza.
- Még egyszer gratulálok a versenyen elért helyezésedhez.
- Köszönöm.
- Akkor holnap öt – emlékeztetett.
- Rendben, és még egyszer nagyon köszönöm, de ha nem haragszik, mennem kell.
- Persze.
- Viszont látásra!
- Viszlát Kate!

Sikerült elintéznem. Magam elé képzeltem Tyler arcát, mikor megtudja, de az nem ma lesz. Ha csak holnap tudja meg, annál nagyobb lesz a meglepetés.

- Szia Törpi – kapott fel.
- Szia.
- Milyen napod volt? – kérdezte.
- Csak a szokásos, és neked?
- Fárasztó és Nick-kel még mindig nem rendeztük a dolgokat – szontyolodott el.
- A csaj még mindig ott van nálatok? – fakadtam ki.
- Igen, és semmi nem változott – motyogta.
- Nehéz lehet.
- Nem akarok panaszkodni – nézett rám. – Ne haragudj!
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
- Na ne beszéljünk róla – terelte el a témát. – Mi a terved mára?
- Nekem mindegy.
- Akkor… – csillant fel a szeme.
- Akkor? – néztem rá értetlenül.
- Gyere – fogta meg a kezem, és már húzott is maga után.
- Hová viszel?
- Két perc türelem Kate – csitított.
- A türelem nem erősségem, de ezt te is tudod – morogtam.

Tényleg nem is kellett kér perc és megérkeztünk egy kávézó elé.

- Kávézni megyünk?
- Is – közölte titokzatosan.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Kávézunk is, de ma koncert is lesz – adta meg a választ.
- Értem.

Beljebb mentünk, helyet fogaltunk, és rendeltünk. Egy fél óra múlva valóban bejelentették, hogy szeretettel köszöntenek minden vendéget, és hogy hamarosan elkezdődik Gary Barlow koncertje.

- Ezt most komoly? – kerekedett el a szemem.
- Igen – mosolygott Tyler.
- Kate, látnod kellene magad – vigyorgott egyre jobban.
- Köszönöm – borultam a nyakába.
- Tudtam, hogy szereted, és tudtam, hogy ma koncertet ad – közölte nemes egyszerűséggel.

A koncert fergeteges volt.

- Tyler, nem is tudom, mit mondhatnék.
- Elég az, hogy jól érezted magad – szorította meg a kezem.
- Nagyon, köszönöm.
- Szívesen.
- Jut is eszembe, holnap el tudnál jönni ötre az étterembe? – kérdeztem tőle már a házunk előtt.
- Persze, miért?
- Van egy munkatársam, aki építészmérnöknek tanul, és dolgozatot kell írnia, segítség kellene neki – füllentettem.
- Értem.
- Segítesz? – pislogtam rá nagyokat.
- Persze – mosolygott.
- Köszi – vigyorogtam
- Akkor holnap.
- Így van.
- Szép álmokat Törpi – köszönt el.
- Neked is.

Belépve a házba csak a szokásos adag pofonommal kellett szembenéznem, de ma még az sem érdekelt. Holnap végre viszonzom Tylernek azt a sok mindent, amit tőle kaptam. Másnap minden olyan gyorsan történt. Egész nap izgultam, hogy ne legyen semmi baj, és szerencsére nem is lett.

Mivel Tom megint szabadságon volt, az én nagy szerencsémre, megkértem Kathyt, hogy hagy szolgáljak fel, amibe lelkesen egyezett bele. Öt előtt pár perccel befutott Mr. Barnes, és rá két percre Tyler is megérkezett.

- Szia – jött oda hozzám.
- Szia.
- Na hol az a munkatárs? – kérdezte lelkesen.
- Ott ül annál az asztalnál – mutattam az ablak mellé, mire Tyler szeme elkerekedett.
- Ez most ugye csak valami vicc? – torpant meg.
- Nem az – mosolyogtam. – Gyere – fogtam kézen, és odamentünk az asztalhoz.
- Mr. Barnes – szólítottam meg a férfit.
- Ön bizonyára Kate – nyújtotta a kezét. – Mr. Hawkins sokat mesélt önről.
- Igen – mosolyogtam rá. –Ő pedig a barátom, aki nagyon szeretett volna önnel találkozni.
- A fiatal kolléga – mosolyodott el.
- Christopher Barnes – nyújtotta a kezét Tylernek.
- Tyler Case.
- Foglaljon helyet, fiatalember.
- Én magukra hagyom az urakat, a pincér hamarosan jön – köszöntem el.

Miközben távolodtam az asztaltól egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Sikerült a meglepetésem. Mikor véget ért a műszakom, és kiléptem az étteremből Tyler egyből a karjaiba kapott, és elkezdett pörögni velem.

- Köszönöm Törpi – ujjongott.
- Szívesen, csak tegyél le – vigyorogtam.
- Annyira rendes, és rengeteg hasznos tanácsot adott – lelkendezett. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy ezt összehoztad – nézett le rám, miután letett.
- Ne beszélj butaságokat. Végre egy kicsit egyenlítettem a számlát.
- Hogy csináltad?
- Az maradjon az én titkom – mosolyogtam sejtelmesen.