15. Fejezet

Sziasztok!

Bár úgy tűnik a kis megjegyzésem nem nagyon hatotta meg a társaságot, úgy döntöttem, újfent ajánlok egy alkut és csak rajtatok múlik a dolog...
Eléggé összejöttek most a dolgok, de nem akarok panaszkodni...
Az ajánlat a következő: úgy gondolom, hogy 15 rendszeres olvasó azért tudna 7-8 komit produkálni...
Szóval, abban az esetben, ha összegyűlik 7-8 komi, érkezik a folytatás, ha nem, akkor lezárul Kate története.
Elnézést azoktól akik tényleg szeretik ezt a sztorit, de most vagyok túl a szakdoga leadáson, államvizsga előtt állok és ha nem látom, hogy van a történetre igény, akkor nem töröm magam...

Schmetterling




Másnap egész nap nagyon ideges voltam. Féltem. Féltem, hogy nem úgy sül el a dolog, ahogy szeretném, de tudnom kellett. Az egyetemen egyáltalán nem tudtam koncentrálni, szétszórt voltam.

- Kate, valami baj van? – kérdezte Mr. Hawkins.
- Semmi baj, miért? – játszottam a hülyét.
- Olyan szétszórt vagy – jött a válasz.
- Tényleg semmi baj, de mennem kell, ha nem haragszik – és már siettem is az ajtó felé.
- Rendben, vigyázz magadra Kate – köszönt el.
- Viszlát!

Az étteremben minden a megszokott módon indult, mígnem felbukkant Tom, és beszélni akart velem.

- Kate, gyere az irodámba – közölte elég mogorván.
- Valami baj van? – puhatolóztam.
- Igen, nagyon is nagy baj van. Már többször figyelmeztettelek, és így több esélyed már nincs. Megint panaszkodtak rád a vendégek, és nem tűrhetem meg az ilyen alkalmazottakat – ismertette a vádat.
- Tessék? – kerekedett el a szemem. – Nem is szolgálok fel, akkor hogyan?
- Ki vagy rúgva, világos voltam? – vágta a képembe.

Alig bírtam felfogni, Tom kirúgott, egy olyan indokkal, ami eléggé megcáfolható. Lehajtott fejjel álltam az ajtónál, mikor odajött hozzám.

- Kate - váltott sokkal kedvesebb hangnemre. -, tudom, hogy nehéz időket élsz, és azt hiszem, van egy módja annak, hogy megtarthasd az állásodat.

Erre már felkaptam a fejem. Tom olyan közel volt hozzám, hogy az arcomban éreztem a lehelettét.

- Egyetlen aprócska dolgot kellene megtenned – folytatta.

Levegőt sem mertem venni, vártam, hogy folytassa, de nagyon rossz előérzetem volt. Megsimogatta az arcomat, mire borzongás futott végig a testemen, de nem jóféle borzongás. Féltem.

- Csak annyit kell tenned, hogy a kedvemre teszel, mindenben, amit csak akarok. Ma este gyere a lakásomra, és hidd el nagyon jól fogunk szórakozni, és persze az állásodat is megtarthatod.

- Tetű! – löktem el magamtól.
- Ha nem, hát nem – húzódott széles vigyorra a szája.
- Soha te aljas disznó! – kiabáltam. – Csak így kapsz magadnak nőt? Szánalmas vagy.
- Ki vagy rúgva! – üvöltötte. – Takarodj!
Sírva szaladtam ki az étteremből, senkinek nem mondtam semmit, csak egy dolgot tudtam, ide én még egyszer be nem teszem a lábam. Az idő lassan telt. Miután sikerült lenyugodnom, felhívtam Tylert, hogy találkozhatunk-e hamarabb.

- Baj van? – kérdezte.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – hazudtam.
- Kate! – szólt rám.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem telt bele sok idő, és már Tyler karjaiban voltam.

- Mi a baj? – simogatta meg az arcomat.
- Tom kirúgott – válaszoltam.
- Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogtam.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabálta.
- Most hova mész? – kérdeztem ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladtam utána, és visszarántottam. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – ölelt szorosan magához.

Megint az a jól eső érzés kerített hatalmába, és az előbbi reakcióját visszajátszva arra jutottam, hogy lehet, hogy tényleg szeret. Csak egy mód van rá, hogy kiderítsem, így nyeltem egy nagyot, és belekezdtem.

- Tyler – kezdtem, de itt elcsuklott a hangom, majd erőt gyűjtöttem, és folytattam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszolta.
- Barátok vagyunk, igaz? – nyögtem ki, bár nem ezt akartam kérdezni.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogatta meg az arcomat. - Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.

Ez a válasz nekem még mindig nem volt elég, vagyis inkább nem azt a kérdést tettem fel, amire választ akartam.

- És … -, de megint elakadtam.
- Igen? – unszolt.
- Mit érzel irántam? – motyogtam. - Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondta, de mikor a szemembe nézett megértette, hogy gondoltam. – Várjunk csak… – hökkent meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejemet.

- Istenem Kate! – csattant fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért?
- Tessék? – hökkentem meg én is.

Úgy éreztem van olyan a viszonyunk, hogy ezt meg tudjuk beszélni, úgy tűnik tévedtem.

- Miért kell neked mindent elrontanod?! – kérdezte mérgesen. - A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De.. – kezdtem volna, de nem hagyta, hogy tovább mondjam.
- Itt nincs de! – kiabálta még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz!
- Ne kiabálj velem – kértem.
- Annyira … annyira –, de nem fejezte be, csak ökölbe szorította a kezét.
- Annyira?
- Önző vagy – mondta ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytatta. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem halkan.
- Ez az igazság – morogta.
- Tyler… – próbáltam volna megérinteni, de elhúzódott.
- Hagyj békén! – üvöltötte. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni! Tűnj el az életemből! – emelte rám dühtől izzó szemét, majd ott hagyott.

Ezek a szavak a szívem közepébe találtak, nagyon fájtak. Magukban is képesek egy ember önbecsülését, életét összetörni, hát még így, hogy pont ő vágta őket a fejemhez. A könnyek gyűltek a szememben, és a felszínre törtek. Térdre rogytam, és csak zokogtam, már nem láttam értelmét semminek.