9. fejezet

Sziasztok!

Igaz, nincs meg a 6-7 komi, de mivel jó kedvem van, felrakom a következő fejit:)
Jó olvasást és a 6-7 komi áll, amint összegyűlik, érkezik a következő fejezet!

Puszillak benneteket!

u.i: Kellemes Ünnepeket Mindenkinek!



- Ezt te csináltad? – hökkentem meg.
- Nem egészen, nem csak én – sütötte le a szemét.

Egy étterem előtt álltunk, ami gyönyörűen ki volt világítva, és egy táblára hatalmas égőkkel ki volt írva, hogy „Gratulálok Kate!”

- Gyere – fogta meg a kezem.

Bent Tylert ismerősként köszöntötték, és azonnal egy asztalhoz vezettek minket.

- Hozom is a pezsgőt – mondta a pincér majd eltűnt.
- Tyler … én – néztem rá ijedten.
- Nyugi – csitított, és ebben a pillanatban megjelent a pincér egy üveg kölyökpezsgővel.
- Tudom, hogy nem iszol alkoholt, de pezsgővel illik koccintani – mosolygott.
- Köszönöm – suttogtam.

Igen, soha semmilyen körülmények között nem iszok alkoholt, és ezt Tyler is nagyon jól tudja. Irtózom a piától, elvette tőlem az anyámat. Megfogadtam, hogy soha nem nyúlok alkoholhoz, és ehhez tartom is magam. Közben a pincér kitöltötte a pezsgőt.

- Koccintsunk – emelte fel Tyler a poharát. - Rád Törpi – fogta meg közben a kezemet. – Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- És rád is – vettem át a szót. – Nélküled nem ment volna.
- Kettőnkre – motyogtuk egyszerre mosolyogva.

Az étterem nagyon hangulatos volt a kiszolgálás pedig kifogástalan, a vacsora ízletes. Tyler társaságában, mint mindig, most is remekül éreztem magam. A vacsora végeztével, szerettem volna fizetni, de Tyler nem engedte.

- Ez az én ajándékom.
- De miért? – makacskodtam.
- Kate… – kérlelt. – Ne rontsd el ezt az estét.

Így megadtam magam, és hagytam, hogy fizessen, bár ezt az egészet megint nem tudtam mire vélni. Minek ez a nagy felhajtás? Miért költ rám ennyit? Ismét beszöktek a fejembe, azok a gondolatok, amiket egyszer már kizártam.

Több lenne mit barátság? Nem, csak barátok vagyunk. Akkor miért kalapál úgy a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről? Egy barát tényleg ennyit költ a barátjára? Ilyen gondolatok zakatoltak az agyamban, mikor Tyler hangjára feleszméltem.

- Jól vagy?
- Aha.
- Nem ízlett a vacsora?
- Dehogyis, nagyon finom volt, csak nem értem... Miért?
- Kate, ne kezdjük megint – emelte fel kissé a hangját – megünnepeltük, hogy ügyes voltál.
- Rendben, ne haragudj – hajtottam le a fejem.
- Te se haragudj – rakta kezét az enyémre.
- Semmi baj – mosolyogtam rá –, és köszönöm.

Pár percre csend telepedett ránk, és én megint elkezdtem agyalni, hova is tart ez az egész, de újfent elfojtottam magamban a dolgot. Ő a legfontosabb az életemben, nem engedhetem meg, hogy elrontsam, így jobb, ha hallgatok. Ezt megfogadom, és tartom is magam hozzá, nem szólok.

- Tyler – kezdtem.
- Igen?
- Köszönök mindent.
- Ugyan, szívesen segítettem.
- Akkor is köszönöm, és valahogy meghálálom.
- Nem kell meghálálnod semmit.
- Dehogynem, nyugi nem kell félned – pimaszkodtam.
- Haha – nagyon vicces vagy.

Próbáltam kitalálni mivel viszonozhatnám azt a sok mindent, amit tőle kaptam, de egyelőre semmi nem jutott eszembe.

- Szép álmokat kiscsillag – búcsúzkodott immár a házunk előtt.
- Hogy hívtál? – kerekedett el a szemem.
- Kiscsillag – motyogta. – Nem tetszik?
- Nem erről van szó – suttogtam, és próbáltam nem sírni.
- Istenem Kate, mi a baj?
- Margaret néni hívott így – mondtam szinte hangtalanul.
- Jaj Törpi, ne haragudj, ezt nem tudtam – ölelt meg.
- Semmi baj.
- Hogy lehetek ekkora barom?
- Nem a te hibád.
- Nem hozom többé szóba, ígérem, maradsz az én kis Törpim – ölelt még mindig szorosan.
- Köszönöm.
- Vigyázz magadra, és holnap – adott két puszit.
- Igen, te is vigyázz.

A házba lépve, megkaptam a szokásos adag pofonomat, és persze apámnak az oklevél sem tetszett, így széttépve landolt a padlón.

- Miért nem tudod elfogadni, hogy én is érek valamit? Miért nem elég soha, amit teszek? - fakadtam ki sírva, és egyre jobban üvöltöttem. – Egy szánalmas alak vagy – folytattam. - Egy önző alak, utállak.

Erre egy újabb pofon volt a válasz, de nem érdekelt, csak folytattam.

- Ezért egyszer úgyis megfizetsz, nem tudom mikor, de minden aljasságodért meglesz a méltó jutalmad – üvöltöttem, és a képébe köptem, majd kitéptem kezem az övéből, és meg sem várva még magához tér, és még egyszer felpofoz, felrohantam a szobámba, magamra zárva az ajtót.

Hátamat a falnak támasztottam, és felsóhajtottam. Ezzel a kis kirohanásommal nem oldottam meg semmit, de jobb lett. Tudja, mit gondolok. Ugyan nem változtat semmin, de jól esett. Ledőltem az ágyra, és vettem egy mély levegőt… és akkor hirtelen beugrott. Beugrott, mit adhatnék Tylernek.