Sziasztok!

Ez a pillanat is elérkezett, itt a vége fuss el véle...ennyi...lezárult Kate és Tyler története...

Nem mondom, hogy könnyű elengedni, de egyszer mindennek vége szakad...

Köszönöm azoknak, akik velem voltak, olvastak:) Azoknak még jobban, akik komit is írtak, akár egyszer is:) Millió köszönet MINDENKINEK!!!

Annyit kérnék, mivel vége, hogy aki teheti írjon véleményt nekem az egészről, hogy tetszett-e, mi tetszett, mi nem. Nem kötelező, de megköszönném:)Lehet komiként, chatbe, vagy akár mailben is: egylelekkuzdelme@gmail.com

Puszi mindenkinek!
Schmetterling



KATE

- Végre magadhoz tértél aranyom – szólalt meg a nő, akit először megpillantottam.
- Ho… hol vagyok? – motyogtam.
- Nyugalom kincsem – nyugtatott. – Most már nem lesz semmi baj.
- Hol vagyok? – tettem fel újra a kérdést
- Kórházban.

Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, de ahogy meg akartam mozdulni fájdalom hasított belém és az arcom eltorzult.

- Ne hősködj bogaram – simogatta meg az arcomat. – Pihenned kell, egy autóbaleset nem játék.
- Mi?? – értetlenkedtem. – Autóbaleset??
- Igen csillagom, autóbaleseted volt – magyarázta, és én alig akartam felfogni.
- Hogyan?
- Belecsúsztál az árokba és neki mentél egy fának – közölte. – Majdnem egy hétig nem voltál magadnál.

Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Mennyivel jobb lett volna, ha soha nem térek magamhoz, de sajnos nem így történt. Igen, aki ittasan vezet, azzal előfordulnak balesetek, most már kezdett beugrani, mi is történt. Sokat ittam és volán mögé ültem. Lehet, hogy tudat alatt pontosan ez volt a szándékom, megölni magamat, de amilyen pancser vagyok, még ez sem jött össze, pedig sokkal könnyebb lenne minden.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mosolygott kedvesen. – Nagyon szerencsés vagy.
- Aha tényleg az - morogtam.
- Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy valaki ennyire szereti – mosolygott kedvesen.
- Miről beszél? - értetlenkedtem
- A barátodról.
- Milyen barát?
- A fiú, aki a balesetedet óta, nem tágított mellőled, most is kint vár a folyósón – lassan mondta, mintha fogyatékos lennék. – Látszik, hogy teljesen odáig van érted.

Ránéztem, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét.

- Mondja el, amit tud – utasítottam.
- Tudom nem szép dolog – makogta, még mindig vörös volt -, de egyik este kihallgattam, véletlenül persze..
- Mit hallott?
- Bocsánatot kért tőled mindenért, hogy nagyon sajnálja és hogy hülye volt, hogy elhagyott, azóta se tudja magának megbocsátani és imádkozott, hogy ne legyen semmi bajod, mert nem tudna nélküled élni. Röviden ennyi, én mondom kincs az ilyen fiú. Vigyázz rá.
- Magamra hagyna? – kértem. – És őt se engedje be – tettem hozzá.

Az agyam zakatolt. Nem tudtam mit kellene tennem. Szeretem Tylert ez sosem volt kérdés, a szívemnek nem hazudhatok, de elhagyott. Magamra hagyott, mikor szükségem lett volna rá, miatta jutottam el idáig. Gondolataimból kopogás riasztott fel.

- Bejöhetek? – kérdezte Tyler óvatosan, mire én csak elfordítottam a fejemet.

Leült az ágy melletti székre, majd pár perc múlva megszólalt.

- Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.
- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordultam felé.
- Tudom – motyogta. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogta a kezem, el akartam rántani, de nem engedte, hanem a mellkasára helyezte a szívéhez. Éreztem, ahogy hevesen ver és az enyém is egyre hevesebben kezdett dobogni. Szeret, ahogy én is őt, de a múlt még közöttünk áll.

- Hiszel nekem? – kérdezte óvatosan, miközben elvette kezemet a mellkasáról, lehet rá egy apró csókot, és elengedte.
- Igen – motyogtam halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtotta beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogtam rá.
- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Így, hogy meg tudtuk beszélni, újra hinni kezdtem, hittem, hogy tényleg lehet egy jobb életem, hogy eljöhet a változás, hogy megérdemlem, hogy boldog legyek. Meg tudom csinálni, meg fogom csinálni. Újra magam mellett tudhattam egy barátot, aki idővel akár több is lehet, ki tudja, de én nem adom fel. Nem véletlen kaptam még egy esélyt.

- Jut is eszembe – szólalt meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.

Átnyújtotta a levelet, én pedig óvatosan kinyitottam. Lassan olvasni kezdtem és szemeim egyre jobban kikerekedtek, alig akartam elhinni.

- Jó hír? – kérdezte.
- Nem is tudom – sóhajtottam –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene aszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate ez nagyszerű – mosolygott Tyler.
- Igen az – mosolyogtam én is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közölte nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkeztem volna.
- Majd keresek ott munkát – simogatta meg a kezem. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.
- Köszönöm – szorítottam meg a kezét.

Tényleg jobb lehet, magam mögött hagyhatom ezt a várost, amit annyira utálok. Magam mögött hagyhatom az iszákos anyámat és a szadista apámat. Új életet kezdhetek, jobb lehet. Hittem, most már teljes szívemből hittem, és ráadásul Tylert is visszakaptam. Kívánhatok ennél többet?

TYLER

A külvilág teljesen megszűnt, nem fogtam fel belőle semmit, csak egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy mindez nem lehet valóság. Ez nem történhetett meg, mindjárt felébredek, de erre nem került sor.
Üveges tekintettel bámultam a semmibe, miközben minden porcikám reszketett. Nem tudom meddig tartott ez az kábulat, de végre összeszedtem magam és a telefonom után nyúltam.
- Jól van? – hallottam a hangot a vonal túlsó végén.
- Igen – válaszoltam, de magamat sem győztem meg vele.
- Kate hol van? – kérdeztem gyorsan.
- Elég súlyosak voltak a sérülései, beszállították a Georgetown University Hospitalba – érkezett a válasz.
- Azonnal indulok – tettem le a telefont.

Hazasiettem, Joshnak egy szót sem szóltam, csak kocsiba vágtam magam és elindultam a kórházhoz. Mikor megálltam az épület előtt, a gyomromban lévő görcs rándult egy hatalmasat. Cassynek esélye sem volt, hogy ide kerülhessen, ezek közé a rideg falak közé, de anyu élete utolsó részét majdnem itt töltötte. Gyűlöltem a kórházakat, most mégis be kell mennem. Az itt dolgozó embereken múlik egy élet, vagyis inkább kettő. Bíznom kell, hinnem, hogy nem lesz baj és visszakapom. Nem vehetik el tőlem, nem lehet. Vettem egy mély levegőt és besétáltam az épületbe. Mivel nem tudtam merre menjek, a pulthoz léptem.

- Üdvözlöm – szólítottam meg a papírok fölé hajoló szemüveges, szőke nőt.
- Miben segíthetek? – nézett fel a papírból.
- Egy beteg felől érdeklődnék – adtam meg a sürgető választ. - Kate Singler.

Elővett egy papírt a halmazból majd megszólalt.

- Második emelet, tízes szoba, de nincs magánál.
- Az nem számít – távolodtam a pulttól. – Köszönöm – fordultam még hátra.

Megindultam az emelet felé. Minden egyes lépcsőfokkal nőtt a félelmem, nem tudtam milyen állapotban találom a lányt, akit szeretek. Belépve a kórterembe, csak annyit éreztem, hogy a könnyek szúrják a szemem. Csak a gépek csipogása hallatszott. Az ágyhoz léptem, és térde rogytam.

- Istenem, annyira sajnálom – suttogtam. – Kérlek, ne hagyj magamra, légy erős, kérlek! – Megfogtam a kezét, csak érezni akartam. – Szeretlek, annyira sajnálom, amit veled tettem, csak féltem, tudom, hogy nem mentség, de ez az igazság. Egy gyáva alak voltam és magamnak sem mertem bevallani, olyan voltam, mint az apám, de nem akarok olyan lenni. Nem teheted ezt velem, élned kell, kérlek…

Ekkor valaki belépett a kórterembe, így nem tudtam folytatni.

- Egy kicsit ki kellene mennie fiatalember – szólalt meg egy teltebb vörös hajú nő. – Pár perc és visszajöhet.

Így kimentem a folyosóra és vártam, mást nem tehettem. Valóban nem telt el sok idő és az ajtó kinyílt

- Hogy van? – léptem hozzá.
- Nem túl jól, de sikerült stabilizálni az állapotát – válaszolta. – Nagy ütés érte a fejét, zúzódások mindenhol a testén, illetve bordarepedés és eltört a lába is.
- Rendbe fog jönni? – hajtottam le a fejem.
- Reménykedjünk – fogta meg a vállam. – Jó kezekben van, mindent megteszünk, hogy felépüljön.
- Visszamehetek hozzá? – néztem kérlelőn a nőre.
- Természetesen – mosolygott rám. – Fel a fejjel fiatalember, nem lesz baj.
- Köszönöm – erőltettem én is egy mosolyt magamra.

Visszamentem a kórterembe, az ágyhoz húztam egy széket és újra megfogtam Kate kezét. Majd folytattam, ahol abbahagytam.

- Tudod, van valami, amiről soha nem meséltem neked. Volt egy kishúgom, Cassy és a kezeim között halt meg. Hosszú időbe telt, míg feldolgoztam, de igazság szerint a mai napig nem tudtam magam teljesen túltenni magam a halálán. Te nem teheted ezt velem, nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád, érted?

Tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, de jól esett ezeket a dolgokat kimondani, egy kicsit megkönnyebbültem, noha semmi nem változott. Az idő rohamléptekkel telt, de a múlásából nekem semmi nem tűnt fel, csak ültem az ágy mellette, fogtam a kezet, ami semmi jelét nem mutatta annak, hogy ebben a testben lenne élet, csak a gépek csipogása biztosított arról, hogy nem szűnt még meg minden. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor csörögni kezdett a mobilom.

- Igen? – szóltam bele fáradt hangon.
- Hol a fenében vagy? – hallottam Josh hangját.
- A kórházban – motyogtam halkan.
- Jézusom Tyler! – kiáltott fel. – Minden rendben?
- Velem igen, de Kate… – de nem bírtam folytatni.
- Hol vagytok? – hallottam a hangján, hogy aggódik.
- Georgetown University Hospital.
- Nem sokára ott vagyok – azzal már le is tette.

Én tovább bámultam a semmibe, miközben egy pillanatra sem engedtem el Kate kezét. Egyszer csak egy kéz simult a vállamra.

- Hé – szólalt meg Josh.
- Szia!
- Hogy van? – nézett végig rajta.
- Nem túl jól – halkultam el egyre jobban.
- Tyler – szorította meg a vállam. - Mi történt?
- Nem hallgatott meg, nem adott esélyt, hogy megmagyarázzam és segítsek neki, csak kocsiba ült, de előtte sokat ivott és én nem tudtam megállítani – magyaráztam, miközben az emlékek képei élénken a szemem előtt lebegtek és fojtogattak.
- Nyugi, nem lesz baj – nyugtatott Josh.
- Félek – néztem fel rá. – Nem veszíthetem el őt is.
- Kate erős, fel fog épülni – erőltette egy mosolyt magára. – Biztos vagyok benne, hogy érzi, hogy vele vagy, harcolni fog.
- Nem fog – hajtottam le újra a fejem. – Azt mondta nem érdekli, és véget vet ennek.
- Gondolod, szándékosan tette? – kerekedett el a szeme.
- Nem tudom – sóhajtottam.

Josh odahúzott egy másik széket és leült mellém. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy van mellettem valaki. Tudtam, hogy Joshra mindig számíthatok, és ez jól esett. Ő volt a legjobb barátom és mindig mellettem állt, amiért nem tudok neki elég hálás lenni.

- Rémesen festesz, pihenned kellene – törte meg a csendet.
- Nem megyek sehová, vele maradok – szögeztem le.
- Azzal nem segítesz rajta, ha te is kikészülsz – győzködött.
- Akkor sem megyek sehová – erősködtem.
- Jól van – hagyta rám. – Nekem most mennem kell, de majd jövök még.
- Oké, szia – köszöntem el.
- Szia – és már el is tűnt.

A napok teltek a kórházban, de Kate csak nem tért magához. Persze hajthatatlan voltam, nem mozdultam mellőle, hiába győzködtek a nővérek is. Egyszerűen nem tudtam, nem hagyhattam magára, ezúttal nem. Josh mindennap bejött és hozott nekem tiszta ruhát.

Mivel a nővérek számára is világossá vált, hogy sehova nem vagyok hajlandó elmenni, míg Kate rendbe nem jön, megengedték, hogy maradjak és biztosítottak egy tusolót is nekem, valamint behozattak a terembe egy kényelmesebb fotelt. Nem mintha tudtam volna pihenni, de tényleg kényelmesebb volt, mint a szék. Az idő telt, de Kate-nél semmi javulás nem mutatkozott, és az én reményen is egyre inkább távolodott.

- Hello – szólalt meg mögöttem valaki.

Hátrafordultam és Nate állt az ajtóban.

- Hát te? – kerekedett el a szemem.
- Hogy van? – jött közelebb pár lépéssel.
- Semmi változás – mértem végig.

Odalépett az ágyhoz, majd megszólalt.

- Sajnálom Kate, sajnálom, hogy bunkó voltam, nem ezt érdemelted. Különleges vagy, mindig is az voltál és az is maradsz. Rendbe fog jönni? – fordult felém.
- Reméljük – motyogtam.
- Kérlek, ezt add oda neki, ha magához tér – nyújtott át egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Nem tudom, Mr. Hawkins adta – magyarázta.
- Átadom – vettem el a borítékot, majd zsebre raktam.
- Kösz – indult az ajtó felé. - Légy erős Kate, kérlek – fordult vissza még egy pillanatra, majd minden köszönés nélkül eltűnt.

Nem telt el sok idő és jött is a nővérke, engem pedig kiküldött. Fel alá járkáltam a folyosón és vártam, hogy visszamehessek. Minden perc kín volt, amikor nem lehetettem mellette. Végre kinyílt az ajtó és a nővér szemében furcsa csillogást pillantottam meg.

- Mi történt? – léptem hozzá.
- Magához tért – mosolyodott el.
- Komolyan, hogy van? – tért belém is vissza az élet. Fellélegezhettem, most már minden rendben lesz, hittem, hogy most már nem lehet baj.
- Most már nem lesz baj, rendbe fog jönni, de azt kérte ne engedjelek be – nézett rám szomorúan.
- De be kell mennem, el kell neki mondanom… – próbáltam meggyőzni.
- Hogy szereted – nézett rám komolyan. – Tudja, hidd el. Meg fog bocsátani.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Hallottak első este – hajtotta le a fejét, szégyenkezve. – Ne haragudj.
- Semmin nem változtat – motyogtam.
- Szeret téged, én mondom neked, csak adj neki időt – fogta meg a vállamat.
- Gondolja? – kételkedtem.
- Biztos vagyok benne – mosolygott rám, majd magamra hagyott.

Nem bírtam sokáig, akkor is látnom kell, így az ajtóhoz léptem és kopogtam.

- Bejöhetek? – kérdeztem óvatosan, mire elfordította a fejét. Lassú léptekkel közeledtem az ágyhoz, majd leültem a székre. – Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtottam le a fejem. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.

- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordult felém.
- Tudom – motyogtam. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogtam a kezét, el akarta rántani, de nem engedtem, hanem a mellkasomra helyeztem a szívemhez. Hevesen vert. Szavakkal nem tudtam volna elmondani, mennyire fontos nekem, de a szívem mindent elmondott helyettem. Csak remélhettem, hogy ez elég, és hat Kate-re. Csak bízhattam benne, hogy a szívemnek hisz, ami érte dobog.
- Hiszel nekem? – kérdeztem óvatosan, miközben elvettem kezét a mellkasomról, leheltem rá egy apró csókot és elengedtem.
- Igen – motyogta halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtottam beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogott rám.

El sem hiszem, rám mosolygott. Végre újra láttam azt az édes mosolyt, amit annyira szerettem.

- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Most már biztos voltam benne, hogy minden jobb lehet. Meg sem érdemlem az új esélyt, mégis megkaptam. Szerencsés egy barom vagyok, és ezúttal nem szúrom el, bebizonyítom, hogy ő a legfontosabb.

- Jut is eszembe – szólaltam meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.
Átnyújtottam a levelet, Kate pedig óvatosan kinyitotta. Lassan olvasni kezdte és szemei egyre jobban kikerekedtek, én pedig kezdtem megijedni. Mi lehet benne?
- Jó hír? – kérdeztem.
- Nem is tudom – sóhajtotta –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene asszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate, ez nagyszerű – mosolyogtam.
- Igen az – mosolygott ő is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közöltem nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkezett volna
- Majd keresek ott munkát – simogattam meg a kezét. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.

Már azt is tudtam, hogy találok munkát. Fel fogom hívni Christophert, és elfogadom az ajánlatát. Végre én is válthatok és Kate is velem lesz, így már semmi akadálya annak, hogy igent mondjak. Vele maradok, amíg élek, ha ő is így akarja.

- Köszönöm – szorította meg a kezem.

A szívem újra dobogott. Szerettem, végre képes voltam újra szeretni és tudtam, hogy ezúttal nem lesz baj. Kaptam egy esélyt, hogy bizonyítsak, és élni is fogok vele.

16. fejezet

Sziasztok!

És az utolsó Tyler fejezet...Már csak 1 feji, amiből kiderül mi lesz Kate-tel és vége...Életem egy szakasza lezárul...Ahogy az ő történetük is véget ér...

Azt hiszem, itt már nincs mit ragozni: Jó olvasást!
Utolsó fejezet: vmikor...még én sem tudom...

Schmetterling



Nick nekem akart ártani, de nem közvetlenül, hanem ott ahol a legjobban fáj. Tudta, hogy Kate a legfontosabb az életemben, és ezért rajta állt bosszút, ezzel ártva nekem is. Idegesen és magatehetetlenül járkáltam a parkolóban, és próbáltam magam meggyőzni, hogy nem teheti. Nem törheti össze egy ember életét még jobban, mikor én már megtettem.

Kate nem ártott senkinek, nem érdemli meg, hogy miattam szenvedjen, itt csak én érdemlek szenvedést, de nem ő. Fojtogatta a torkomat a tehetetlenség, hogy nem tudom, merre vannak, és Nick mit tervez. Hogy nem tudtam megóvni Kate-t, ám ekkor megszólalt a mobilom.

- Tyler –szólt bele egy ismerős hang. – Itt Nick.
- Mit műveltél? – üvöltöttem. – Jól van?
- Nyugi, jól van – érkezett a válasz. – Csak egyenlítettem a számlát. Most már kvittek vagyunk. Én is elvettem, ami neked a legfontosabb – azzal rám csapta a telefont.

Az agyam megint elborult, biztos voltam benne, hogy bántotta, de nem, nem tehette meg. Ennyire nem lehet gerinctelen, Kate nem tehet semmiről. Álljon rajtam bosszút, de ne őt bántsa.

- Rohadék, utolsó szemét rohadék! – kiabáltam, mire a parkolóban lévők mindegyike engem bámult, de nem érdekelt. – Ezt meg fogod keserülni Nick, ezt nem úszod meg, barátság ide vagy oda!

Ekkor a mobilom újra csörögni kezdett.

- Jöhetsz a szukádért, én végeztem vele – közölte, majd elmagyarázta, hogy jutok el hozzá, és meg sem várva, hogy reagáljak, letette.

- Ezt nem úszod meg, te szemétláda – morogtam, miközben kocsiba szálltam. Útközben a méreg helyét átvette a fájdalom, egy ember miattam került kétszer is a mélybe. Most már tudtam, hogy ki kell mondanom, ki kell mondanom, mit érzek, pedig azt is tudtam, nem ez a legmegfelelőbb alkalom.

Csak remélni tudtam, hogy Kate-nek semmi baja, de ez az illúzió el is illant amint megláttam. Már száz százalékosan biztos voltam benne, tudtam mit tett az a mocsok, és látva Kate arcát, a fájdalom engem is letaglózott.

Nick számítása bejött, belém is rúgott egy hatalmasat, de miért nem lehetett ebből kihagyni Kate-t? Erőt gyűjtöttem és olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűnt szúrtak volna belém, a karjaimban akartam tudni.

- Istenem, Kate – kérdeztem aggodalmasan – jól vagy? Annyira sajnálom. Hülye kérdés, tudtam, hogy nincs jól.
Mikor odaértem hozzá és meg akartam ölelni, eltolt magától, és lekevert egy hatalmas pofont.

- Miért? – kérdezte mérgesen.
- Sajnálom – motyogtam. – Nick megesküdött, hogy bosszút áll rajtam. Clare kikezdett velem, de nem történt semmi, de Nick nem hitte el és megfogadta, hogy ezt visszakapom. Aljas volt, mert nem mert szemtől szembe nekem ártani. Ott akart belém rúgni, ahol a legjobban fáj, ezért bántott téged – foglaltam össze neki röviden. – Szeretlek Kate, az életemnél is jobban, csak nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Mikor rákérdeztél, megijedtem a saját érzéseimtől is, és attól is, hogy te így érzel irántam. Féltem és elmenekültem. Azóta azon rágódtam, mekkora egy marha voltam, de még mindig nem tudtam, hogy állhatnék eléd és hogyan mondhatnám meg neked, mit érzek – magyaráztam. – Féltem, de rájöttem, hogy a szívem ellen nem küzdhetek és a szívem érted dobog, már régóta. Szeretlek – suttogtam még egyszer halkan.
- Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? – kiabálta. – Elhagytál, magamra hagytál!
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- A sajnálom itt kevés – folytatta könnyes szemekkel. – Megbántottál, és egyszer csak feltűnsz a múltból és elvárod tőlem, hogy a történtek után a nyakadba boruljak?
- Nem várok tőled semmit – suttogtam. – Csak azt akartam, hogy tudd, szeretlek, és úgy érzek, mint te.
- Honnan tudod, hogy érzek? – szegezte nekem a kérdést.

Ez megdöbbentett, erre nem számítottam.

- Gyűlöllek Tyler! – üvöltötte. – Gyűlöllek, érted?

Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd lehajtottam a fejem. Ez az egy szó teljesen összetört. Nem hittem, hogy azonnal a nyakamba borul ezek után, de hittem, hogy van még esélyem. Ez a szó azonban minden reményemet porrá zúzta.

- Sajnálom – suttogtam halkan. – Hazaviszlek.

Elindultunk a kocsim felé, és az utat némaságban töltöttünk. Egyszer sem nézett rám, csak bámult ki az ablakon. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam mit mondhatnék. Csak azt bizonygathatom, amit eddig is és az most kevés.

Tönkretettem őt, nem várhatom, hogy megbocsásson, én sem tenném. Szerettem volna kitörölni minden fájdalmas emléket a fejéből, de erre sem volt lehetőségem. Vigyázni akartam rá, óvni, erre én voltam, aki összetörte. Miattam lett ilyen.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, így hallgattam, ahogy ő is. Leparkoltam a házuk előtt, ő pedig meg sem várva hogy megszólaljak, kipattant, és bevágta maga mögött az ajtót, majd beviharzott a házba. Összetörtem, én is ugyanúgy összetörtem, ahogy az ő életét tönkretettem, de tudtam mit kell tennem.
Ezt nem úszhatja meg. Amilyen erősen csak tudtam a gázra tapostam és hazafelé indultam.

- Josh! – kiabáltam, miközben kis híja, hogy nem törtem be az ajtót.
- Mi van? – lesett ki ijedten a szobából.
- Hol van Nick? – kérdeztem mérgesen.
- Nem tudom – motyogta.
- Azonnal mondd meg, hol van! – kiabáltam magamból kikelve.
- Okés, csak fogd vissza magad – emelte fel a kezét. – Glenwood street 12.

Azzal a lendülettel sarkon is fordultam, és nem foglalkozva többet Josh-sal, megindultam a Glenwood Street felé. Biztos voltam benne, hogy Nick számít rám, de ez sem érdekelt, csak az, hogy ezért megfizessen. Leparkoltam, majd villámgyorsan bevágtam magam mögött a kocsi ajtaját és már az ajtón dörömböltem. Döbbenetemre az ajtó kinyílt és Nick kócos feje jelent meg.

- Te rohadék! – húztam be neki egy hatalmasat, mire elterült a földön. Nekiestem és tovább püföltem, nem tiltakozott, mire két csaj ijedten szaladt ki a szobából.
- Jézus! – sipákoltak és megpróbáltak lerángatni róla, nem sok sikerrel. A nagy hangzavarra egy nagydarab hapsi is kijött és véget vetett a verekedésnek.
- Mi a franckarika folyik itt? – kérdezte, miközben egyik kezével visszafogott.

Nem volt esélyem válaszolni, Nick megelőzött, miközben lassan feltápászkodott, és megtörölte véres képét.

- Egy rég esedékes számlát egyenlítettem, ami Tylernek nem tetszett – magyarázta.
- Miért őt? – kérdeztem a dühtől fuldokolva. – Vertél volna engem meg vagy bármi, de miért őt?
- Tudod te, nagyon is jól – jött közelebb.
- Tönkretetted – borult el újra az agyam.
- Nem, drága barátom, te már megtetted helyettem – vigyorgott elégedetten.

És igaza volt, ebben a játékban én voltam a legnagyobb szemét, egy aljas disznó. Nick is aljas, de ő bosszúból tette, amit tett, én gyávaságból és ez nagy különbség. Igaz a bosszúja jogtalan volt, de ezt neki hiába magyaráznám, így szépen lenyugodtam, leráztam magamról a fickó kezét, behúztam még egy hatalmasat az én drága barátomnak majd kisétáltam az ajtón.

Ezzel a kirohanással nem oldottam meg semmit, sem Kate élete nem lett könnyebb, sem az enyém, de legalább egy kicsit átrendeztem a képét. Nem oldottam meg semmit, de a bennem felgyülemlett dühöt, fájdalmat és bűntudatot levezettem és kitöltöttem egy olyan emberen, aki megérdemelte. Miután beszálltam a kocsiba, újra Kate töltötte ki minden gondolatomat, előttem lebegett könnyes szeme, ami fájdalmat tükrözött és sértettséget, nem utolsó sorban pedig haragot.

Joggal haragudott rám, mégis azon agyaltam, hogy segíthetnék neki. Mellette akartam lenni és segíteni neki talpra állni, pedig tudtam, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akar. Mégis magam mellett akartam tudni, nem csak miatta, magam miatt is, nekem is szükségem volt rá, jobban mint a levegőre.

Hazaérve nem foglalkoztam Josh-sal és a kérdéseivel, hogy: - Mit műveltél? - csak bevonultam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ha lett volna bátorságom, elmegyek hozzá és vállalva az újabb pofont, megpróbáltam volna neki megint elmagyarázni, mit jelent nekem, de gyáva voltam, megint.

Nicket volt bátorságom összeverni, de hogy a lány elé álljak, akit szeretek, ahhoz megint gyáva voltam. Aludni persze nem tudtam, hogy is tudtam volna ezek után, próbáltam kibogozni a csomókat és rájönni, mi lenne a helyes lépés. Úgy döntöttem, megpróbálom felhívni, tudtam, hogy úgysem áll velem szóba, de egyszerűen hallani akartam a hangját. Megérzésem igaznak bizonyult, mindannyiszor kinyomott és én kezdtem egyre idegesebb lenni. Tudtam, hogy egy esélyem van, aki meg tudná győzni, így újra tárcsáztam.

- Szia Kathy, itt Tyler –szóltam bele.
- Szia – hallottam a hangján, hogy meglepődött.
- Baj van és segítségre van szükségem – kezdtem bele köntörfalazás nélkül. - Kate nem beszél velem, de tudnom kell, mi van vele.
- Hogyhogy nem beszél veled? – értetlenkedett. Így röviden összefoglaltam neki a dolgokat. – Nem foglak megdicsérni, azt remélem tudod – tudtam, hogy dühös, teljes joggal az.
- Tudom, nem is várom – sóhajtottam -, de azért segítesz?
- Megnézem, mit tehetek – ígérte. – Hamarosan csörgök.
- Köszönöm.
- Nem miattad csinálom, csakis Kate miatta, mert tudom, hogy szeret – szakította meg a vonalat.

Idegességemben fel alá járkáltam, míg vártam a hívást. Nem telt bele sok idő és csörgött is a mobilom a kijelzőn Kathy neve villogott.

- Sajnálom – szólt bele. – Makacs és hajthatatlan.
- Azért köszi – motyogtam.
- Azt ajánlom, hogy sürgősen győzd meg, mert ha valami baja lesz, velem gyűlik meg a bajod! – kiabálta.
- Azon vagyok – szakítottam meg ezúttal én a vonalat.

Nem bírtam egy helyben maradni, így végre összeszedve maradék bátorságomat, elindultam és meg sem álltam a házig, a házig melyben a szívem dobogott. Jóformán még levegőt venni sem volt időm, mikor kinyílt az ajtó és megjelent Kate. Amint meglátott egyből vissza akart fordulni, de nem engedtem.
- Kate – kaptam el a kezét. - Miért csinálod ezt?
- Mit? – nézett rám dühös szemekkel.
- Ne tedd ezt – könyörögtem.
- Mit? – ismételte meg a kérdést.
- Ne legyél olyan, mint az anyád – suttogtam. – Te erős vagy, és én itt vagyok veled.
- Nem vagyok olyan, mert én véget vetek ennek az egésznek – közölte nem törődöm stílusban –, és nem vagy velem, nem voltál velem, elhagytál.
- Ezt hogy érted? – rökönyödtem meg.
- Mit számít az, hogy értem? – vágta a fejemhez. – Mit érdekel téged? Hosszú ideig nem voltám rám kíváncsi, nem érdekelt mi van velem. Csak magaddal törődsz.
- Szeretlek Kate – motyogtam lehajtott fejjel.
- Én pedig gyűlöllek! – köpte mérgesen. - Hagyj békén, Tyler.
- Ma vége lesz az egésznek – tépte ki karját a kezeim közül, és bevágta magát a kocsiba.
- Kate, ne! – kiabáltam utána, de nem figyelt rám.

A félelem újra eluralkodott rajtam, tudtam, hogy baj lesz, éreztem, de tehetetlen voltam. Nem tudtam megállítani, és utána menni is nehéz lett volna gyalog, csak reménykedhettem benne, hogy tévedek és nem fog semmi történni, mert ha valami baja esne, azt nem élném túl. Nem veszíthetem el őt is. Nem, nem, nem és nem.

A mobilomat szorongattam, hátha attól elmúlik a rossz érzés, de persze nem segített. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el és meddig állhattam a ház előtt, mikor megszólalt a mobilom. A kijelző egy ismeretlen számot mutatott és a gombóc, ami a torkomban volt kétszeresére nőtt.

- Igen? – szóltam bele halkan. – Tyler Case.
- Üdvözlöm Mr. Case – szólt bele egy érdes férfihang. – Itt Krikson felügyelő. Ön az egyetlen, akit elértünk. Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm.

A szemem elhomályosult miközben a következő szavak eljutottak a tudatomig, félelmem beigazolódott.

- Kate Singlernek balesete volt – hallottam az utolsó mondatot, amit fel bírtam fogni, mielőtt a telefon kiesett a kezemből.

Köszönöm szépen:)

Waka-Waka

Sziasztok!

Ugyan nem Tyler fejezet és teljesen más stílus, de úgy döntöttem, itt a helye:P
Egy kis könnyed hangvételű történet, ami Melody pályázatán 3. lett:))
Jó szórakozást hozzá és aki teheti, hagyjon maga után nyomot!
Köszönöm!

Schmetterling

u.i: Akit érdekel, Tyler utolsó fejezete, hamarosan...




Mikor elkezdtem ezt az egész nyaralást szervezni, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik. Bár az elmúlt pár hétben többször megfordult a fejemben, hogy lemondom, de így visszagondolva jól döntöttem, hogy nem tettem. Ez az egy hét olyan gyorsan eltelt, hogy jóformán egy lélegzetvételnek tűnt az egész, és most itt ülünk a buszpályaudvaron, várjuk a buszt, ami hazavisz minket. Vissza az unalmas hétköznapokba, de ez a hét kitörölhetetlen marad, mindannyiunk emlékezetébe belevésődött, és ez az érzés, örökre összeköt minket, az érzés, ami annyit tesz: waka-waka. De kezdjük az elején.

Még most is előttem van a lányok döbbent arca, mikor megérkeztünk ideiglenes szállásunk elé.

- Ez most ugye csak vicc? – kerekedett el La Rosa szeme.
- Ez nem lehet, biztos mindjárt megfordulunk – hitetlenkedett Miss Timulti is.

Ám mindannyiunk döbbenetére Alvaro leállította a motort és kiszállt, hogy kinyissa a kaput. Alvaro Bandera, kedves házigazdánk, aki lovagiasan felajánlotta, hogy kijön elénk kocsival az állomásra és bevállalja a fuvart, amiért igencsak hálásak voltunk, tekintve csomagjaink tekintélyes méretét. Belépve a házba még jobban elképedtünk, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Bár a halállépcsőn kész csoda, hogy fel tudtuk vonszolni a csomagokat, de a látvány mindenért kárpótolt minket.

- Köszönjük Amarena! – ujjongtak a csajok. – Köszi, köszi, köszi!
- Szívesen, csak hagyjátok abba – vigyorogtam.

Erre még én sem számítottam. Igaz, hogy anyu ismerte Alvarot és a felségét, de ez minden várakozásomon túltett. Két szoba – egy duplaágyas és egy, amiben három ágy található –, egy tökéletes fürdő és egy hatalmas nappali, amerikai konyhával. Alvaro magunkra hagyott minket, így nyugisan kipakolhattunk és belaktuk ideiglenes otthonunkat.

- Csajok, tudjátok mi az egyetlen, ami hiányzik? – kérdezte Lexy.
- Na, mi? – kaptuk fel a fejünket.
- Egy babzsák fotel – vigyorgott. – Abban olyan kényelmesen lehetne punnyadni.
- Te nem változol – nevettem fel.
- Ismersz – vigyorgott rám.
- Ahogy mondod, drága – helyeseltem.

Miután sikeresen elfoglaltuk szállásunkat, úgy döntöttünk felfedezzük a várost, így nyakunkba vettük Siófokot és útnak indultunk. A kilométerek csak gyűltek, de a lelkesedésünk egy pillanatra sem lankadt, állandó vihogás törte meg az amúgy ritkán beálló csendet.

- Csajok – kezdtem bele –, hazafelé be kellene vásárolnunk.
- Idefele láttam egy Lidlt – vágta rá Meskete.
- Az jó lesz – dörzsölgette a kezét Rak’Shiri. – Ott van bőven csoki.
- Így van – bólogatott La Rosa is, mint egy hintaló.
- Mindig csak az édesség – mosolyogtam rajtuk.
- Anélkül nem lehet élni – kontráztak rá.

Miután sikeresen kifosztottuk a Lidl kaja és csoki részlegét, az apartman felé vettük az irányt. Kifulladva tettük le a csomagokat a kapu előtt, majd a kulcs után kezdtem kutatni, ami persze eltűnt a balfenéken. Igen, a női táska rejtelmei… olyan kicsi, mégis minden elfér benne, csak ne keljen semmit megtalálni. Nagy nehezen sikerült ráakadnom, és egy kis szenvedés után, ki is nyitottam az ajtót. Pár pillanattal később pedig újra felkaptuk a szatyrokat és halálmegvető bátorsággal vágtatunk fel félelmeinek végtelen lépcsőjén, hogy végre megszabaduljunk súlyos terhünktől, és lehuppanjunk a kényelmes kanapéra.

Az este további része főként vihogással telt, miután elfogyasztottuk a májkrémes pizzánkat. Igen, nem kaptunk pizzakrémet, mi az nekünk, májkrémmel is éppoly finom az étek. Hajnalban valamikor agysejtjeink felmondták a szolgálatot, így mindenki elvonszolta magát az ágy felé, de tudtuk, hogy még rengeteg kaland vár ránk és Siófok élete a következő pár napban fenekestül felfordul. Nem tévedtünk.

Másnap jókedvtől kicsattanva ébredtünk és egy kiadós reggeli után, valamint a fél csoki készletet felzabálva, újból nyakunkba vettük a várost. Egyik kilométer a másik után, de mi csak mentünk, rendíthetetlenül.

- Ez a Petőfi sétány – okított minket Rak’shiri. – Itt vannak a legjobb bulizós helyek, és a legdögösebb pasik.

Alighogy ezt kimondta, hat tökéletes példány bukkant fel a láthatáron és felénk jöttek. Szemeinket meresztgetve haladtunk feléjük, de ők sem voltak restek, nyáltócsa terült el a lábaik alatt.

- Ejha – lógott kocsányon egyikük szeme –, ezért már megérte kijönni!
- Szerintem is – súgtam Rak’Shiri fülébe vigyorogva. – Szerinted? – kérdeztem tőle, de ezer wattos vigyorom csak nem akart eltűnni, miközben a srácok után néztem.
- Határozottan – bámult kedves barátném is az általam vizslatott irányba.
- Na, őket le kell vadászni – lelkesedtem –, ha kell a föld alól is előkerítem őket.
- Na persze, még ásol is, mi? – vigyorgott Lexy.
- Még szép, hisz ismered a dalt: Áss még, kincseket rejt a föld, áss még… – daloltam.
- Amarena, te mit ittál? – kérdezte La Rosa nevetve.
- Pusztán agyára ment a nap – vihogott Lexy is.
- Ez a Pille természet – magyaráztam én is nevetve.
Lexy és La Rosa köhögéssel próbálta felhívni a másik figyelmét, mikor egy-egy említésre méltó hímpéldány mellett haladtunk el.
- Ideje lenne bevenned valami gyógyszert Drága! – szólalt meg Rak’shiri. – Ez a köhögés nem tetszik nekem.
- Kösz – nyújtotta rá a nyelvét Lexy.

A hangulat fergeteges volt, pláne ezután a kis ki bámulja a másikat jobban dolog után, amit Rak’Shiri beszólása csak tovább színesített, és végre a Balcsi partját is elértük.

- Balcsi! Balcsi! – közeledtem a vízhez, mint valami dilinyós.
- Neked tényleg agyadra ment a nap – vihogtak a lányok.
- Gyertek, másszunk sziklákra! – ujjongtam, mit sem törődve a vihogásukkal.
- Bele akarsz zúgni a vízbe? – kérdezte Miss Timulti, mikor már a sziklákon mászkáltam.
- Még szép, hátha valami helyes hapsi kiment – nevettem rá.
- Ezen segíthetünk – jött közelebb Lexy. – Belelökjelek?
- Inkább ne – másztam vissza a partra. - Sajnos Bubut nem látom a közelben, így semmi értelme a vízbe esni – nyújtottam nyelvet rá.
- Más pasi nem felel meg mi? – karolt belém La Rosa.
- Még szép, hogy nem, nekem csak Bubu kell – magyaráztam bőszen. – Na jó a hatos fogat valamelyik tagját még engedélyezem.
- Azt sejtettem – karolt belém a másik oldalról Lexy, és így karöltve indultunk meg a már ismert sétány felé.

Miután kellőképpen kiökörködtük magunkat, már ha a mi esetünkben lehet ilyet mondani, elindultunk a szállásunk felé. Visszafelé egész úton a tömeget pásztáztuk, hátha felfedezzük a tökéletes példányok csoportját. Lexy és La Rosa hazafelé is végig köhögéssel töltötték az időt.

- Láttad? – ujjongott La Rosa. – Annak a pasinak majd kiesett a szeme, és milyen kedvesen locsolta ránk a vizet.
- Én nem láttam semmit – komolyodott el Miss Timulti.
- Nyugi – öleltem meg. – Ez még csak a kezdet.
- Minket ismerve – vihogott Lexy is – ezt bizton állíthatom.
Kész csoda, hogy ennyi nevetés közben nem tévesztettük el a kis utcákat és egyben – valamint nem utolsó sorban – épségben visszataláltunk a házhoz. Mindenki vett egy frissítő zuhanyt, az már igencsak ránk fért, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének.

- Csajok, ez a rezsó nem működik – nyugtáztam a nyilvánvalót, miután többszöri sikertelen próbálkozás után sem akart bekapcsolni.
Olyan szakértelemmel estek neki a lányok, mintha értenének hozzá, de persze semmire nem jutottunk.

- Azt hiszem, ezen nem főzöl – állapította meg La Rosa.
- Erre magamtól is rájöttem – löktem oldalba. – Nem marad más hátra, mint előre – nyugtáztam. – Marad a mikró.
- És elárulnád mikróban, hogy akarsz májgombóclevest főzni? – nézett rém kétkedve Lexy?
- Még nem tudom, de más választásunk nincs – nyitottam ki a mikró ajtaját.
Bő egy óra múlva, már vígan falatoztunk. Azt hiszem, megálltam a helyem, és ügyesen feltaláltam magam.
- Amarena – szólat meg Rak’Shiri –, jöhetsz hozzánk szakácsnak.
- Ja, ha már mikróban főzök, akkor bármit megoldok, mi? – nevettem.
- Így van, őrmesterasszony.

A vacsi után Timulti lelkesen fogott a koszos edények tisztává varázsolásába, míg mi többiek, elfoglaltuk a kanapét és Rak’Shiri gépén csorgattuk a nyálunkat a jobbnál jobb képekre. Hosszas ücsörgés után La Rosa már nem bírta tovább, így nehézkesen ugyan de feltápászkodott.

- Csajok, a lábam teljesen elzsibbadt – panaszkodott. – Nincs kedve valakinek lejönni egy kicsit a kertbe?
- Drága, tudod mennyi az idő? – néztem rá. – A szomszédok kicsinálnak minket, arról nem is beszélve, hogy a szúnyogoknak is ínyenc csemegét kínálsz, méghozzá tálcán.
- Mire való a pulcsi és az Off? – kérdezte felmutatva ezen tárgyakat.
- Mi megyünk! – kelt fele Lexy és Rak’Shiri is.
- Okés, mi meg maradunk – kiabáltam utánuk, de addigra a három némber már messze járt.

Meskete, Timulti és én a szobában maradtunk. Nem mintha itt nem lettek volna szúnyogok, de talán egy fokkal biztonságosabb volt, hittem én, de akkor még nem tudtam, mit tartogat még az este. A lányok viháncolása igencsak felhallatszódott, amin mi is jókat mosolyogtunk, miközben próbáltunk a rejtvények hadával megbirkózni. Jó egy óra múlva a kis csapat fáradtan, de csillogó szemekkel csatlakozott, szintén vidám kis hármasunkhoz.

- Azt hiszem ideje elvonulni – néztem a telefonomra.
- Lehet nem ártana, holnap is vár minket a móka – kelt fel Timulti is.
- Ahogy mondod – helyeselt Meskete.
Így mindenki a szobája felé vonult. Mikor beléptünk kis birodalmunkba, arra lettem figyelmes, hogy valami hatalmas a falnak csapódott.
- Uramisten! – kiáltottam fel. – Ez mi volt?
- Mi? – nézett rám Timulti. – Én nem láttam semmit.
- Valami – magyaráztam. – Ott van valami!

Így óvatosan La Rosa ágya felé vettük az irányt, és belestünk mögé, mikor is egy mutáns szöcske ugrott nekünk. Mondanom sem kell, sikítva menekültünk a veszélyes szöcskeövezetből.

- Mi van? – jött ki Lexy is a szobából.
- Egy hatalmas szöcske van a szobánkban – mutogattunk bőszen az ajtó felé.
- Na persze – legyintett Lexy. – Lássuk azt a szöcskét – indult meg merészen az ágy felé. – Itt nincs semmi – rángatta le az ágyneműt az ágyról, mikor a kis vadállat újra megmutatta magát. – Uramisten! – szaladt ki ő is a szobából. – Ez tényleg hatalmas.
- Mi mondtuk – nevettünk rajta.
- És akkor most mi lesz? – kérdezte Meskete.
- Mi? Hát elkapjuk valahogy – jött Timulti egy tányérral és tésztaszűrővel felszerelkezve.
- Nem lenne egyszerűbb kinyírni? – kérdezte óvatosan Rak’Shiri.
- Ilyet ne mondj Timulti előtt – nevettem. – Egy ilyen állatbarát, keresztben lenyel, ha ilyet mondasz. Mindegy hány szöcske támad rád, ő akkor is életben hagyja őket.
- Haha – nevettet az érintett is, és halált megvető bátorsággal, Mesketével az oldalán bevonult a szobába, hogy elkapja rémeink netovábbját, a mutáns szöcskét.
Nem sokkal később, vidáman csillogó szemekkel jöttek ki, az immár szöcskementes zónából, és levitték kis áldozatukat a kertbe.
- Azt hiszem gyerekek – nevettem – ettől kiment az álom a szememből.
- Nekem is – vigyorgott Timulti is
- Ki éhes? – mászott a hűtőbe Lexy.
- Lehet, tényleg enni kellene valamit – léptem én is mellé. – Korog a gyomrom.
- Egy kis sült szöcske? – kérdezte La Rosa. – Szerintem még elkaphatjuk.
- Lökött – nevettünk fel egyszerre.

A kis hajlani falatozásunk, és eme kaland után a mi kis mutáns szöcskénkkel, fáradtan dőltünk az ágyba és nem is kellett sok idő, már az igazak álmát aludtuk.

Másnap kissé kómásan, de jókedvtől kicsattanva foglaltuk el reggel az asztalt. Úgy döntöttünk, eme napsütéstől szikrázó napon, kipihenjük az előző két nap fáradalmait, és csokiba, valamint joghurttortába fojtjuk magunkat, miközben egyik filmet lessük a másik után. Hozzátenném, a joghurttorta igen érdekesre sikeredett, lévén nem volt habverőnk, így villával estünk a tejszínhabnak. Timultinak sikerült is túrót köpülni a tejszínhabból, bár a mai napig nem jöttem rá, hogyan, de a lényeg a torta ehető lett. Így kajával bőven felszerelkezve csücsültünk a kanapén, miközben Sandra Bullock épp próbálta meggyőzni Ryan Reynoldsot, hogy ő milyen jó parti. Filmezés közben arra lettem figyelmes, hogy az amúgy csendes utca meglehetősen zajos. Kíváncsian másztam az ablakhoz, hogy kilessek.

- Mi van? – kérdezték a többiek.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, mi ez a nagy forgalom – alighogy ezt kimondtam, megpillantottam egy helyes pasi sziluettjét, de rendesen nem tudtam kivenni a függöny redőin át, így a kíváncsiságtól vezérelve, kibújtam a függöny mögé. Persze, ahogy az lenni szokott, a kiszemelt pont akkor nézett oda, és észre is vett, mire én ijedten bújtam vissza a redők jótékony takarásába. Ezt már nem bírtam és felnevettem.

- Mi történt? – siettek mellém a lányok.
- Semmi csak egy helyes hapsi van lent, és észrevett – mutogattam, és próbáltam nem feltűnő lenni.

Mindannyian rátapadtunk az ablakra, persze szigorúan csak a függöny mögül bámultuk a lent zajló eseményeket. Nem telt bele sok idő, és a préda egy kocsiba szállt és a ház előtt lassan elhaladva, az ablakunkat bámulva, felintegetett nekünk. Na ezt már tényleg nem bírtuk, és kitört belőlünk a röhögés. Hasunkat fogva fetrengtünk, hol erre, hol arra dőlve, és nem bírtuk abbahagyni.

- Mondtam én, hogy felforgatjuk Siófok életét – nevetett még mindig Lexy.
- Mi ebben egy percig sem kételkedtünk – válaszoltuk kórusban.

Az elmúlt két nap eseményeinek feldolgozására, Miss Timulti Cuba Librét gyártott a társaságnak, amit egy hatalmas tál gumicukor mellett el is fogyasztottunk. Kis koktélunk jótékony hatásának köszönhetően eldöntöttük, hogy másnap irány a strand. Így is lett.

Másnap bikiniben és strandlabdákkal felszerelkezve indultunk meg, a számunkra Riviérát jelentő, Balaton felé. Lepakoltunk egy árnyékos helyre, majd Lexy-vel és a némbertársakkal kiegészülve a víz felé indultunk. A homokos partot lelkesen nyaldosta a ki-kicsapódó víz, ami hívogatott, így lassan lépdelve indultunk egyre beljebb. Egy kis pancsolás után, drága Lexy-mel úgy döntöttünk, felfedezzük a terepet és egyben pasimustrát is tartunk. Tartottuk is magunkat ehhez.
- Odanézz! – mutogatott bőszen egy kis bódé felé.
- Mi az? – néztem rá értetlenül.
- Nekem kell egy ilyen rózsaszín nyuszi – sasolta lelkesen a kis szőrmókot.
- Minek neked ez? – kérdeztem.
- Olyan édes – lelkesedett még mindig.
- Szerintem meg ocsmány – nevettem fel.
- Ünneprontó – duzzogott drága barátnőm.
- Na, ne durcizz – karoltam át. – Inkább valami helyes hapsit kellene fogni. Az jobb, mint ez a kis szőrcsomó.

Egyből jobb kedve lett és lelkesen vizslatta a tömeget, velem együtt. Egy-egy figyelemfelkeltőbb egyed után látványosan megfordultunk, persze ez a művelet is mindannyiszor kölcsönös volt. Majd miután hallótávolságon kívül kerültünk, mindannyiszor kitört belőlünk a nevetés. Kis sétánk közben, megpillantottuk gyerekkorunk gömbjeit, melyekből pár forintokért sok kincset ki lehetett forgatni.

- Mit gondolsz? – nézett rám.
- Benne vagyok – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. – Csak ne azt a piros rózsafűzért, kérlek.
- Hát azt hiszem, rajtunk már az sem segítene – nevetett fel.
- Milyen igaz – nevettem vele együtt.

Vidáman dobáltuk be a száz forintosokat, és egy kis pillangós medál és egy szép gyöngyös karkötő után, nevetve indultunk vissza az árnyékban váró csajokhoz, hogy a nap hátralevő része is pasimustrával, pancsolással és jókedvvel teljen.

Ezek azok az emlékek, melyek itt a buszra várva is minduntalan mosolyt csalnak az arcomra, és bizton állíthatom, hogy ezt a hetet soha nem felejtjük el.

15. Fejezet

Sziasztok!

Mivel egy fokkal jobban vagyok(leszámítva a bokámat) itt a 15. Tyler fejezet, már csak 1 van hátra.




Visszatérve Annapolisba, újra gombóc keletkezett a torkomban. Most már tisztán láttam, tudtam mit kell tennem, csupán féltem megtenni. Elé kell állnom és elmondanom, mit érzek, de nem tudtam, hogyan tehetném meg.

Hogyan állhatnék a lány elé, akit szeretek, és akit én bántottam meg a legjobban. Hogyan mondhatnám el neki az érzéseimet? Valahogy meg kell tennem, valahogy jóvá kell tennem, hogy újra éljek. Agyam a megoldásokon kattogott, de még semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Ki az? – jelent meg Josh feje az ajtóban, mikor beléptem a lakásba.
- Csak én – tettem le a bőröndöt.
- Tyler?! – kerekedett el a szeme.
- Igen, visszajöttem – léptem beljebb. – Küzdeni fogok, még nem tudom, hogyan, de meg kell tennem.
- Végre te is belátod – ölelt meg.
- Josh? – bontakoztam ki az öleléséből. – Hogyan tehetném jóvá életem legnagyobb hibáját?
- Őszintén haver? – komorodott el. – Fogalmam sincs, de az őszinteség a legjobb út. Mondd el neki, mi játszódott le benned, és beszélj neki az érzéseidről.
- És ha nem hallgat meg? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Hát ez is benne van a pakliban – gondolkodott el. – Akkor sem szabad feladnod, meg kell győznöd.
- Igen – helyeseltem én is. – Ez az egyetlen lehetőségem. Kösz – néztem rá hálásan.
- Én nem tettem semmit.

Bevonultam a szobámba és lepakoltam. Látni akartam Kate-t, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék, mégis elindultam a házuk felé. Útközben millió lehetőség futott végig az agyamon, millió érv, mit miért tettem, de mindet elvetettem.

Még magamat sem győztem volna meg velük, nemhogy Kate-t. Olyan hatalmas sebet ejtettem rajta, hogy ezt holmi szánalmas magyarázat nem hozza rendbe, itt ennél több kell. Valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy az életemnél is többet jelent nekem, de még nem tudtam a módját, hogyan tehetném ezt meg.

A házuk elé érve, újra inamba szállt a bátorságom és féltem. Megint az az érzés kerített hatalmába, ami már egyszer tönkretett mindent. Tudtam, hogy valahogy le kell győznöm, de mégsem ment. Meghúztam magam az árnyékban és csak figyeltem a házat. Úgy éreztem, jelen pillanatban többet nem tehetek, csak azt, hogy vigyázok rá és mikor végre magam számára is meggyőzőek az indokaim, melyekkel tettem szándékoztam alátámasztani, akkor állok csak elé.

A szobájában égett a lámpa, nem tudtam, mit csinál, és annyira vágytam rá, hogy újra átölelhessem, hogy újra láthassam tökéletes arcát, mégsem mozdultam. Ahogy a sötétben vártam, mint valami betörő, egyszer csak kinyílt az ajtó és Kate jelent meg. Mikor megpillantottam, megállt bennem az ütő.
Egyáltalán nem így emlékezetem rá. Ez a lány részeg volt és a ruhája, jó indulattal sem nevezhető ruhának, alig takart valamit tökéletes testéből. Az arca mélységes fájdalomról és rengeteg viszontagságról árulkodott. Ekkor fájdalmas felismerésként hasított belém a gondolat, hogy ezt én tettem vele, miattam kezdett inni, miattam lett olyan, mint az anyja.

Ökölbe szorult a kezem és lehajtottam a fejem. A gyűlölet, a magam iránti gyűlölet, marta a torkomat. Hosszas percekbe telt mire lenyugodtam, és újra felemeltem a fejemet. Kate már a sötétségbe veszett, sehol sem láttam. Ijedten és idegesen indultam el abba az irányba, amerre csak sejtettem, hogy ment. Futva haladtam, de Kate-t sehol nem találtam.

- Bocsi – szólítottam meg egy enyhén illuminált állapotban lévő srácot –, nem láttál erre egy nagyon csinos barna, hosszú hajú lányt, sötét mini farmerszoknyában és egy kivágott fekete felsőben? – kérdeztem kifulladva.

Érdekes fény csillant a szemében, és akadozva válaszolt: a dögös kis pipi pár méterrel arrébb szállt be egy kocsiba és a la puerta negra felé vették az irányt.

- Kösz – fogalmam sem volt, hogy tényleg Kate-ről beszélt-e, de más nyomom nem volt, így a la puerta negra felé vettem az irányt.

A szórakozóhely elé érve, elborzadtam, rengeteg ittas állapotban lévő egyén dőlt hol erre, hol arra és egyesek igencsak közel álltak a közszeméremsértéshez. Hát igen, mire képes az alkohol? Elveszi az ember eszét. Nagyon nem akaródzott beljebb mennem, de bíztam benne, hogy itt megtalálom Kate-t, így félrerakva minden előítéletem, beléptem.

Úgy kellett utat törnöm magamnak a tömegben, és mikor találtam egy pár centis üres placcot, ahol még nem táncolt senki, bár ezt nem igazán lehet táncnak nevezni, ami itt ment, és nem hányt senki, vettem egy nagy levegőt és tekintetemet végigfutattam a tömegen.

Nem kellett sokáig nézelődnöm, megpillantottam, akit kerestem. Elég intim táncot lejtett egy ismeretlen sráccal, ám mikor a srác felém fordult, megállt bennem az ütő. Nick volt az. Teljesen elborzadtam és eszembe jutottak hozzám intézett szavai: Ezt megkeserülöd Tyler! – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Tettem egy lépést feléjük, ám ekkor egy nagydarab pasi elém állt, így nem láttam semmit. Mikor sikerült megkerülnöm az akadályt, szememmel, Kate-t kerestem, de nem találtam sehol. Ijedten kapkodtam a fejem körbe a teremben, de nem láttam őket sehol.

- Ebből baj lesz, ebből baj lesz – siettem a kijárat felé.
A parkolóban csak néhányan lézengtek már, de Kate-t és Nicket nem láttam sehol. A kezem ökölbe szorult, ha bántani meri, istenemre esküszöm, megölöm, és ekkor megvilágosodtam, összeálltak a kirakós darabjai.

Sziasztok!

Most jutottam el arra a pontra, hogy kifejtem a véleményem (megint), amit lehet szeretni és nem szeretni és egész nyugodtan lehet bőszen kattintgatni a nem tetszett gombra, mert azt vettem észre, hogy ilyenkor tudtok, de őszinte leszek, nem érdekel.
Nem biztos, hogy teljesen összefüggő lesz, amit írni fogok, de az sem túlzottan érdekel, leírom, mit gondolok, aztán azt kezdtek vele, amit akartok, és mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

Soha senkit nem kényszerítettem, hogy olvassa a sztorit, ergo ha vkinek nem tetszik nem kötelező olvasni, sőt…

A negatív véleményt el lehet mondani, kulturáltan …

Azok pedig, akik a nem tetszett gombra kattintottak, örülnék ha elmondanátok, mi nem tetszett, csak hogy javulhassak…

Tisztában vagyok a gyengeségeimmel, de ahogy én sem, úgy Ti sem vagytok tökéletesek, szóval ezt vegye mindenki figyelembe mielőtt elkezd dobálózni….

Aztán: idézek egy kedves kritikát: "kate miért ennyire magatehetetlen??béna picsa?? ez a Nickes vonal szörnyen hatásvadász volt ,Tyler pedig egy töketlen fasz, bocs de kritikán aluli, és bocs a káromkodásért de elönt améreg a történet gyenegsége miatt..."
Először is kíváncsi lennék, az adott szituációkban, amikbe a főhősök kerültek, Te mit tettél volna…továbbá elárulom, mert most már úgyis mindegy, a történet nem 100%-ig kitalált, van valós vonala a szereplők(Kate és Tyler) 50-60%-ban valós személyekről lettek mintázva…

Bocsánat mindenkitől, csak az elmúlt egy hónapban sok minden történt velem. Senkinek nem kívánom, hogy megtudja, milyen az majdnem elveszíteni vkit, akit nagyon szeret, és elveszíteni vkit, aki nagyon fontos és nem tudod visszacsinálni a dolgokat (nem ugyanazon személyről van szó…csak hogy kicsit érthetőbb legyen)…DE nem bújok emögé…csak annyi, hogy szívesen cserélek akárkivel életet és próbáljuk ki, más hogyan boldogul az én gondjaimmal…mindegy

Nem is tudom, mit akartam még: komizás, továbbra is elszomorít, de most már tényleg nem érdekel, fontos volt nekem ez a történet és a hangsúly sajnos a volton van…imádtam, de már nem okoz örömet, ergo nem is csinálom tovább…

Azoknak, akik szeretik megnyugtatás 1 Tyler fejezet van hátra nekem, nektek 2 és vége, ezt felrakom majd még, hogy mikor, fogalmam sincs…amint érzek hozzá egy kis erőt…
Azt hiszem ennyi!

Lehet utálni nyugodtan és szidni is, meg minden, mindenkinek szíve joga…

14. fejezet

Sziasztok!

Nos hazaérve a nyaralásból, szomorúan láttam, hogy több mint 1 hét is csak 2-3 komira és 6 kattra volt elég...:(

No nem baj, a történetnek úgyis nem sokára vége...még 2 Tyler fejezet és az utolsó feji, amiből kiderül, mi lesz Kate-tel...

Annyit azért majd kérnék, bár lehet süket fülekre talál, hogy ha vége a sztorinak(de majd az utolsó fejinél is kiírom), hogy aki teheti, írja meg a véleményét az egészről, vagy chatbe vagy komiként vagy emailben: egylelekkuzdelme@gmail.com

Schmetterling



Magamra maradtam a mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban, a dühvel, ami marta a torkomat, és az önostorozással, mivel mindez az én hibámból történt. Nem tudtam volna sem Kate, sem Nick szemébe nézni, pedig nem tettem semmit, így a szobám felé indultam, döntöttem.

Minden lépés kín volt, de nem volt maradásom, reméltem, ha elhagyom Annapolist, akkor magam mögött tudom hagyni a fájdalmamat is. Bár tudtam, ez nem így működik, mégsem volt maradásom. Mikor kiléptem a szobámból, Joshsal találtam magam szembe.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, és a hangjából ítélve vissza kellett fognia magát, hogy ne üvöltsön.
- Elmegyek – közöltem nemes egyszerűséggel. – Nem bírok itt maradni.
- Szóval elmenekülsz – nyugtázta. – Ahelyett, hogy rendbe hoznád a dolgokat, inkább megfutamodsz.

Ekkor már nem bírtam tovább és térdre rogytam, nem kaptam levegőt, Josh mellém lépett, és megfogta a vállamat. Ráemeltem üres tekintetemet, és próbáltam megszólalni, ami csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Mit tehetnék? – kérdeztem halkan.
- Harcolj, harcolj, azért akit szeretsz – magyarázta. – Oké, hülyeséget csináltál, mi az, hogy hülyeséget? A világ legnagyobb marhaságát – forgatta a szemeit.

Na, itt már nem bírtam tovább, és az összes eddig fájdalmam és dühöm Joshra összpontosult. Szemeim szikrákat szórtak, kedvem lett volna behúzni neki egy hatalmasat, de mégsem tettem, inkább ellöktem kezét a vállamról, és a mellettem lévő asztalra csaptam, ami megremegett az ütéstől.

- Anélkül is tudom, hogy a világ legnagyobb marhája vagyok, hogy ezt hozzám vágnád – morogtam.
- Bocs, nem ezt akartam kihozni belőle – kért elnézést. – Figyelj Tyler! Tudom, hogy nehéz neked most, de nem adhatod fel, nem menekülhetsz el. Vissza kell szerezned, harcolnod kell.
- Hogyan harcolhatnék? – fújtattam. – Nem érted? Nincs szívem – mutattam a mellkasomra. – Én magam téptem ki és dobtam el, én magam – ekkor a fájdalom újra elementáris erővel tört rám és letaglózott, a földre rogytam és reszkettem. Josh habozott, fogalma sem volt, mit csináljon, még soha nem látott ilyennek. Pár perces csend után, megszólalt.
- Gondolod, használ, ha elmész? – kérdezte halkan. – Megoldasz vele bármit, ha elmenekülsz a múlt és a fájdalmad elől?
- Nem. Tudom, hogy nem, de nem tudok maradni – motyogtam. – Ő volt az életem. Át kell gondolnom, hogyan élhetek nélküle.
- És ha megmondanád neki, mit érzel? – próbálkozott tovább.
- Azok után, amit tettem vele? – morogtam. – Soha többé nem áll velem szóba. Megöltem érted? Nem fizikálisan, de én magam téptem ki az ő szívét is a sajátommal együtt. Belelöktem a vízbe, és hagytam megfulladni.
- Okés, te tudod, ha ez segít, hogy lelépsz – sóhajtott egyet, és már egyáltalán nem próbált meggyőzni, tudta, hogy nem ér vele semmit.
- Nem segít, ezen semmi nem segíthet – suttogtam, mert a torkomban újra egy hatalmas gombóc volt, ami fojtogatott.
- És hova mész?
- Haza, Baltimore-ba – ahogy ezt kimondtam, fel is álltam és az ajtó felé indultam. Josh nem tartott vissza.

Nem számított mennyi az idő, semmi nem érdekelt, csak hogy eltűnjek és kitaláljam, hogyan tehetnék jóvá mindent. Aljas disznónak éreztem magam, de Nick és Clare egyáltalán nem érdekelt, az agyam azon zakatolt egész úton, hogyan tehetném jóvá a Kate-tel történteket. Hajnali három volt mikor becsöngettem a házba, Greta nyitott ajtót, aminek szívből örültem.

- Tyler, mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte elképedve, mikor a nyakába borultam, de nem szólaltam meg. Greta átkarolta a vállamat, és a konyhába vezetett, majd leültetett egy székre.
- Forró csokit? – kérdezte.

Nem feleltem csak bólintottam. Gyerekként mindig forró csokit csinált nekem, mikor magam alatt voltam, nem tudom miért, de megnyugtatott. Reméltem most is így lesz, és utána jobban átlátom, mit kellene tennem, hogyan mászhatnék ki a gödörből és hogyan szerezhetném vissza a szívemet.

Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, mert először is magamat kell összeszednem, hogy túllépjek a saját fájdalmamon, aztán erőt kell gyűjtenem, hogy harcoljak, harcoljak, azért akit szeretek és valahogy elfeledtessem vele, amit tettem. Pár perc múlva Greta elém tette a forró csokit, majd leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Tudta, ha készen állok rá, úgyis mindent elmesélek, hálás voltam neki, mindenért. Miután megittam a forró csokit, felmentem a szobámba, semmi nem változott. A falak anya és Cassy képeivel voltak tele, soha nem bírtam tőlük elszakadni, most ez a fajta fájdalom, a halál általi elvesztés fájdalma felüdülés volt.

Összerogytam a szoba közepén, ismertem a fájdalmat, átéltem kétszer, de ez az elválás, sokkal rosszabb ezerszer gyilkosabb volt. Ebben csakis én voltam a hibás, saját kezemmel téptem ki a szívemet és szúrtam bele tőrt. Azt hittem mindent átéltem már, hogy az elvesztés érzését nálam jobban senki nem ismeri, tévedtem.

Kate elvesztése sokkal jobban fájt, mert egyrészről nem végleges, másrészről sokkal véglegesebb, mint a halál. Újra megjelent szemem előtt tökéletes arca, gyönyörű mosolya és szomorú szeme, és azt éreztem, nem kapok levegőt, fuldokoltam, fojtogatott az érzés, hogy az enyém lehetett volna minden, amit valaha akartam, és az én hülyeségem miatt, soha nem lesz az enyém.

- Neeem! – üvöltöttem, mire Greta ijedten szaladt a szobába.
- Istenem, Tyler, mi történt? – kérdezte leguggolva mellém.

Nem tudtam megszólalni, csak ölébe hajtottam a fejem és próbáltam nem a belsőmet mardosó fájdalomra figyelni. Eltelt egy kis idő mire megnyugodtam, és Gretát is biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Ő persze megígértette velem, hogy elmesélem, mi ez az egész.

- Amint képes leszek rá, elmondom – ígértem neki, ez egy kicsit megnyugtatta.

Teltek a napok a szülői házban, apával soha nem találkoztam, mintha nem is itt élne, persze tudtam, hogy csak kerül, túl sok régi sebet tépnék fel benne. Magába zárta az érzéseit, és már nem is képes szeretni és ekkor a kanál kiesett a kezemből.

Én is ugyanezt tettem, magamba zártam mindennemű érzést, amit Kate iránt tápláltam, mert féltem az újabb veszteségtől. Bezártam a szívemet és a kulcsot eldobtam, de a szívem dobogott, mindig csakis érte, de gyáva voltam, ugyanolyan gyáva, mint az apám. Nem – döntöttem el. – Nem leszek olyan, mint ő, harcolok, visszaszerezem a szívemet.

- Akkor ezt elmagyaráznád nekem is – kérte Greta őszinte érdeklődéssel.

Vettem egy mély levegőt és belekezdtem, elmeséltem mindent az elmúlt időszakról, hogy hogyan jöttem rá, hogy beleszerettem és hogyan küzdöttem ellene, hogyan dobtam el magamtól a számomra legbecsesebb kincset. Itt a torkom újra összeszorult és könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem, hogy újra a fájdalmam legyen erősebb, most már tudtam, mit kell tennem.

Az érzéseim ellen nem harcolhatok, ez nem olyan valami, amit befolyásolni lehet, de szívemért küzdhetek, mivel ő is szeret, csak valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy én is szeretem. Talán még van rá remény, hogy nem fulladt meg és kihúzhatom. Bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. Greta figyelmesen végighallgatott majd ennyit mondott:

- Fiatal vagy, ne hagyd, hogy a szíved kő legyen – simogatta meg az arcomat. – Sok veszteség ért, de végre lehetőséged van, hogy boldog legyél, harcolj érte.
- Most már én is tudom Greta – fogtam meg a kezét.
- Miért menekültél el, miért nem harcoltál azonnal? – tette fel a következő kérdést.
- Nem tudtam, mit kellene tennem, mindennél jobban szeretem, de fogalmam sem volt, hogy tehetném jóvá, amit tettem – magyaráztam. – Én dobtam el sértettségből és félelemből.
- Most már tudod, mit kell tenned.
- Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, csak azt, mit kell tennem – csuktam be a szememet, és vettem egy mély levegőt. – Megmondanom neki, hogy szeretem. Köszönök mindent, Greta – öleltem meg.
- Most hova mész? – kiabált utánam.
- Vissza – rohantam fel az emeletre.
- De máris? – kérdezte szomorúan.
- Nem veszíthetek több időt, értsd meg, ő az életem, nélküle nem élek – magyaráztam miközben összepakoltam.

Erre már csak mosolygott, újra megsimogatta az arcomat, én pedig nyomtam az arcára egy puszit, és fél óra múlva már úton voltam, úton a szívem felé.