16. fejezet

Sziasztok!

Nos ahogy látom, Tyler húzása nem volt éppen kedvetekre való, de ha figyelmesen elolvassátok a bevezetőt ill. a fejlécen lévő kis szöveget sejthető volt, hogy nem egy vidám fordulat fog következni...:)
Remélem azért nem utáltátok meg végérvényesen Tylert és bízom benne, hogy a nem sokára elkezdődő szemszöge sok kérdésre választ ad...

Ebben a fejezetben kiderül, mi lesz Kate sorsa...
Folytatás továbbra is megfelelő számú komi esetén várható:)
A fejezet végén egy kis meglepi, olyan ideillőnek éreztem...(saját szerzemény)

Puszi!




Bámultam, csak bámultam a semmibe, és próbáltam felfogni, mi is történt. Percekig, vagy lehet tovább is csak ültem a földön, és üveges tekintettel néztem magam elé. Pár pillanat múlva pedig bevillant a nyilvánvaló tény, belém rúgott, és még meg is taposott. Csak egy szánalmas kis féregnek éreztem magam, egy senkinek.

Abban a pillanatban bármit szívesebben elviseltem volna, azt is, ha ő maga pusztítana el, csak ne kellene egy ujjnyival is távolabb kerülnöm tőle. Nem érti... nem értheti, mekkora fájdalmat okoz nekem, ha nincs a közelemben. Egyszerűen fojtogat egy érzés. Az érzés, hogy nem kapok levegőt, hogy a szívem helyén nem marad semmi, csak egy hatalmas lyuk, amely addig fog tátongani, amíg vissza nem kapom őt.

De miért? Hiszen el sem kellett volna veszítenem, szeretett. Azt mondta szeret, és fontos vagyok neki. Akkor mégis mi történt? Rápillantottam a kezemre, mely nemrég még ölelte. Még éreztem karjait magamon, de ez már csak emlék, illúzió volt. Elhagyott, magamra hagyott, pedig megígérte, hogy mindig velem lesz.

Zokogtam, megállíthatatlanul zokogtam. Egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban, ami nagyon fájt. Elveszettem az életemet, azt, amiért harcoltam. Eddig hittem, hogy jobb lehet, de most azt éreztem, hogy soha semmi nem fog megváltozni, soha nem lesz jobb. A fény, ami néha-néha pislákolt a szememben, most teljesen kihunyt.

A könnyeim folytak, patakokban folytak, egészen addig, míg már nem bírtam sírni. Élettelen tekintettel bámultam magam elé. Feladtam, reméltem, hogy otthon apám jó szokásához híven megver. Most nem fogok tiltakozni, nem érdekel. Nem tudom, meddig ülhettem a földön, de senki nem jött oda hozzám, senki nem kérdezte meg mi a baj.

Ez csak még jobban ráébresztett arra, hogy egyedül vagyok, csak ő volt nekem, de elhagyott, eltaszított magától. A szívem, vagyis csak, ami a helyén maradt, mert a szívemet elvitte magával, fájt, sajgott, szúrt. Megpróbáltam felállni, de elsőre nem sikerült. Erőtlenül rogytam vissza a földre. Sokszori próbálkozás után végre sikerült felkászálódnom.

Nem tudtam merre mehetnék, hová mehetnék, így csak céltalanul elindultam a városban, de ezzel csak rontottam a helyzetemen. Akármerre néztem, mindenhová emlékek sokasága fűzött, és ezek az emlékek Tylerhez kapcsolódtak. Szerettem volna felejteni, az összes együtt töltött pillanatunkat kitörölni, de nem tudtam.

Minden élénken élt bennem, és nagyon fájt. Ekkor pillantásom a nyakamban lévő medálra tévedt, és megint milliónyi emlék szivárgott az elmémbe. Magam előtt láttam, ahogy a nyakamba akasztja, éreztem az illatát, kirajzolódott szemem előtt tökéletes arca, mosolygós szeme, és ekkor fogtam csak fel igazán, hogy ő tényleg nincs többé, vagyis számomra nincs többé.

Elment, és soha többé nem fog visszatérni az életembe. Úgy éreztem, sosem szeretett igazán, sosem számítottam neki, pedig pár napja még esküdni mertem volna rá, hogy érek valamit. Úgy tűnik tévedtem. Az ember minden nap tanul valami újat, én ma azt tanultam meg, hogy semmi nem tudsz változtatni, nem szabadulhatsz… és a legfontosabb, igaz barátok nincsenek, mindenki csak kihasznál.

Fogtam a láncot és letéptem a nyakamból, nem néztem hova, csak elhajítottam. Megint sírni szerettem volna, de már nem bírtam, csak a belsőmet mardosta a fájdalom, és égett a szemem. Visszaindultam a kocsimhoz, mert már nem bírtam tovább. Egy olyan helyet akartam, ahová nem kötődik milliónyi emlékem, de kevés olyan hely van, így hazafelé vettem az irányt.

A vezetés nehezen ment, többször le kellett húzódnom, hogy erőt gyűjtsek. Az egy órás út így majdnem dupla olyan hosszú ideig tartott. Olyan voltam, mint egy hulla, egy élőhalott. Fájdalom és üresség uralkodott a testemben. Éreztem a veszteséget, a hiányát, azt, hogy soha többé nem tér vissza az életembe.

Könnyes szemekkel szálltam ki a kocsiból, és indultam meg a ház felé. Belépve nem kellett csalódnom, apámmal és egy hatalmas pofonnal találtam magam szemben. Ráemeltem kisírt szemeimet.

- Verj csak – mondtam neki –, na mi lesz, verj. Akár halálra is püfölhetsz. Nem számít.

Erre nem számított, elkerekedett szemekkel bámult rám, és keze hirtelen megállt. Nem volt több pofon.

- Na mi van, miért nem ütsz meg? – kiabáltam ingerülten. – Persze gyáva vagy, mindig is az voltál! Egész életemben vertél, akkor most mire vársz? - Üss meg! – üvöltöttem, de apám nem mozdult, én pedig egyre jobban zokogtam.

- Nem számít semmi, érted? Semmi.

Elindultam a piásszekrény felé, és kivettem egy üveget. Nem néztem mi az, nem is érdekelt. Felmentem a szobámba és inni kezdtem. Tudtam, hogy ugyanolyan gyenge és gyáva vagyok, mint apámék, de nem számított. Nem láttam értelmét semminek, halott ember voltam. Onnantól kezdve, nem kaptam több pofont, de nem is vettek rólam tudomást. Csak hagyták, hogy egyre mélyebbre süllyedjek…


Szerettem? Szerettem, így igaz,
De ma már nem tudom mi az.
Könnyes lesz a szemem, mikor néznem kell,
Ahogy könyörtelenül játszol a szívemmel.

És akkor még egy meglepi vers, ami szintén passzol ide és igencsak friss:)
Mit várnak tőlem? Azt hogy nevessek.
De előbb, választ kell, hogy keressek.
Hogy hol lelem, nem tudom,
És lehet, hogy ebben elbukom.
Kedvem lenne ordítani,
És arcomat az ég felé fordítani,
És kiabálni, kiabálni, hogy miért?
Nem érdemes már élni, ha nincs kiért.