12. fejezet

Sziasztok!

És a néhány emberke által oly nagyon várt fejezet:)

Folytatás pénteken, és csak rajtatok áll, hogy 1 vagy 2 fejezet:)

Annyit még, hogy utána 1 hétig újfent nem lesz friss, mert elutazok a Balatonra!

Puszi!



Nem bírtam aludni, végig a bál zakatolt az agyamban. Istenem, Kate milyen gyönyörű volt. Nem találtam a megfelelő szavakat, amikkel leírhattam volna, úgy éreztem egyik sem méltó hozzá. Még mindig nem tudom, felfogni, hogy nem ő nyert, hihetetlen, messze maga mögé utasított minden lányt a bálon és mégsem nyert.

Nagy nehezen elnyomott az álom. Másnap háromkor ébredtem, nagyon nyúzottan, nem sokat aludtam. A nap csak eltelt rajtam, de az a félelem, ami egy ideje megkörnyékezett, egyre erősebb lett. Most már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy valami rossz közeleg, de arról fogalmam sem volt, mi lehet az.

A Kate-tel kapcsolatos érzéseimet eltemettem, a tegnapi majdnem lebukás ráébresztett, hogy nem érdemes kockáztatni, túl nagy a rizikó és nem veszíthetek, nem veszíthetem el. Dolgozni nem volt erőm, így csak tettem-vettem a lakásban. Szerencsére senki nem kérdezett semmit, még Clare is megkímélt a hülye kérdéseitől, aminek nagyon örültem.

Másnap már egy fokkal kipihentebben ébredtem, de a rossz érzésem nem múlt el, hanem egyre jobban fojtogatott. A munkával próbáltam elterelni a figyelmem, ami egész jól működött. Ilyenkor mindig ki tudtam zárni a külvilágot az érzéseimet, csak a tervezésre koncentráltam, kikapcsolt. Annyira belemerültem, hogy csak a mobilom csörgésére riadtam fel, és meglepve láttam, hogy Kate az. Rossz érzés kerített a hatalmába.

- Baj van? – kérdeztem.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – válaszolta.
- Kate – szóltam rá. Éreztem, hogy hazudik és tudtam, hogy nagy baj van.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem néztem semerre csak fogtam magam és elindultam, a karjaimban akartam érezni, és így is lett.

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
- Tom kirúgott – válaszolta.
- Tessék? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogta halkan.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabáltam. A düh a méreg teljesen elárasztott, gyilkolni tudtam volna. Az agyam elborult. Hogy lehet valaki ilyen ér ráadásul pont vele. Nem tudtam józanul gondolkodni csak az járt a fejemben, hogy ezt nem úszhatja meg.

- Most hova mész? – kérdezte ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladt utánam, és visszarántott. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – öleltem szorosan magamhoz.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy végignéztem rajta és láttam, hogy tényleg semmi baja.

- Tyler – kezdte, de itt elcsuklott a hangja, majd folytatta. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszoltam.
- Barátok vagyunk igaz? – nyögte ki.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogattam meg az arcát. – Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.
- És … -, de megint nem folytatta, rajtam pedig újból eluralkodott egy nagyon rossz érzés…
- Igen? – unszoltam.
- Mit érzel irántam? – motyogta. – Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondtam, de mikor a szemébe néztem, megértettem, hogy gondolta. –Vájunk csak – hökkentem meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

Itt megint elborult az agyam, Kate nagyon is rátapintott a lényegre. Szeretem és most, hogy kiderült ő is érez valamit irántam, az elfojtott érzéseim mintha sosem lettek volna. Hagyott szenvedni, hosszú időn keresztül.

Biztos vagyok benne, hogy tudta mit érzek, de nem szólt, erre most mikor már végre tudtam kezelni az egészet kiderül, hogy szeret. Hogy lehet valaki ilyen, hogy csak magára gondol. Nem számított én miken mentem keresztül, csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Tomboltam belül és a vihar ki is tört, nem bírtam tovább és kifakadtam.

- Istenem Kate! – csattantam fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért??
- Tessék? – hökkent meg.
- Miért kell neked mindent elrontanod? – kérdeztem mérgesen. – A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy tovább mondja.
- Itt nincs de! – kiabáltam még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz.
- Ne kiabálj velem – kérte.
- Annyira … annyira –, de nem fejeztem be, csak ökölbe szorítottam a kezem.
- Annyira?
- Önző vagy – mondtam ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytattam. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte halkan.
- Ez az igazság – morogtam.
- Tyler – próbált volna megérinteni, de elhúzódtam.
- Hagyj békén! – üvöltöttem. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni. - Tűnj el az életemből! – emeltem rám dühtől izzó szemem, majd ott hagytam.

A hurrikán mindent elsöpört és elpusztított. Fortyogva haladtam, majd pár perc múlva tudatosult bennem mit tettem. Térdre rogytam, és elkezdtem zokogni. Eldobtam azt, akit az életemnél is jobban szerettem, pusztán azért mert sértett voltam és féltem. Igen, nagyon is féltem. Mindig is attól rettegtem, hogy elveszítem és most, hogy kiderül ő is szeret, ez még jobban eluralkodott rajtam.

Megijedtem az érzéseitől és attól, hogy akármennyire próbálkoztam is, soha nem tudtam nem szeretni. Erre mit tettem? Magam taszítottam el, én löktem bele abba a gödörbe, amiből ki akartam segíteni. Nem tudtam mit tegyek. Vissza nem mehettem, ezek után, hogy állhatnék elé azzal, hogy szeretem, nem tehettem? Ugyanakkor éreztem, hogy a szívemet kitépték, és a tátongó üresség egyre csak nőtt a belsőmben. Félelmem beigazolódott, elvesztettem, csakhogy ezt én okoztam, én löktem el magamtól.