13. fejezet

Sziasztok!

Egy kicsit hamarabb a 13. fejezet, mert holnap nem érek rá...Folytatás jövő vasárnap, ha hazaértem a Balcsiról...

Komikra válaszolok, amint egy kicsi erőm lesz, ne haragudjatok, de nagyon ki vagyok készülve...

Szóval jó olvasást!

Aztán jövő vasárnap 14. feji:D Vagy esetleg 15 is, rajtatok múlik...





Kellett egy kis idő, mire össze bírtam magam szedni, és talpra álltam. A könnyeim már nem folytak, csak üveges tekintettel bámultam magam elé és próbáltam felfogni tettem súlyát. Ennyi volt, itt ért véget az életem, mert már nincs értelem, így hogy ő nincs, így semminek nincs értelme.

Olyan lassan haladtam, hogy jóformán fel sem tűnt, hogy megyek előre. Agyam elárasztották a vele kapcsolatos emlékek, és minden egyes kép összefacsarta a szívemet, vagyis csak a csonkot, ami a helyén maradt. A mosolya, a szeme, minden csak egy újabb tőrdöfés a mellkasomba.

Magam sem tudom hogyan, de hazajutottam. Beléptem a lakásba és megpróbáltam a szobám felé haladni, de nem bírtam, összerogytam és remegtem, karommal átkaroltam felhúzott lábamat hogy lenyugodjak, de nem ment.

- Tyler te vagy? – hallottam Josh hangját, de nem tudtam válaszolni.
- Jézusom – hallottam ijedt hangját a fejem mellől. – Mi a franc történt veled?
- Semmi – suttogtam hihetetlen halkan.
- Tyler – szólt rám.
- Kate – motyogtam, de nem folytattam, Josh pedig várt. Mikor úgy látta, hogy egy fokkal jobb állapotban vagyok, segített felállni, és a szobámba vezetett, majd leültette az ágyra.
- Hagyj magamra – kértem.
- Okés – egyezett bele –, ha beszélni szeretnél, megtalálsz.

Csak bólintani bírtam, mire végre magamra hagyott. Mardosott a bűntudat, de nem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Darabokra hullottam, és nem tudtam leszek-e valaha újra egész. A fene nagy büszkeségem, sértettségem és félelmem miatt jutottunk el ide, minden csak az én hibám, Kate nem tehet semmiről.

Szeretem, övé a szívem teljesen, de ez már mit sem számít, soha nem fog tudni nekem megbocsátani, én sem tudnék magamnak, és persze nem is mernék elé állni. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem egyedül a sötét szobában, de nem volt maradásom, így felálltam, vagyis próbáltam, harmadik próbálkozásra sikerült is és a fürdő felé indultam, hogy megmossam az arcomat.

Nem mertem belenézni a tükörbe, nem tudtam hogyan festek és nem is akartam megtudni, ha legalább olyan szarul, mint ahogy érzem magam, akkor volt egy sejtésem a kinézetemről. A konyha felé vettem az irányt és leültem, fejemet az asztalra hajtottam, és próbáltam nem gondolkodni, ami nem ment.

Magamat okoltam, csak én voltam a hibás és most szenvedek, ahogy az az ember is szenved, akit mindenkinél jobban szeretek. Kulcs fordult a zárban, valaki hazaért, de most még ez sem érdekelt. Csak arra kaptam fel a fejem, mikor Clare sikító hangja eljutott a tudatomig.

- Uramisten – visította, és ez bántotta a fülemet. – Mi van veled?
- Semmi – motyogtam.
- Tyler, ne hazudj – szólt rám, amit már untam. Miért utasítgat mindenki? - Olyan szarul festesz, mint egy kriptaszökevény.
- Ezzel megnyugtattál – morogtam.
- Mi baj? – kérdezte halkabban, és kezét az enyémre csúsztatta és nem volt erőm elhúzni a sajátomat.
Ráemeltem üveges tekintetem, és nem kellett semmit mondanom, magától is rájött.
- Sajnálom – motyogta, de nem volt őszinte a hangja –, de Kate nem hozzád való, sokkal jobbat érdemelsz nála.

Szemem izzott a dühtől, Kate a legjobb és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem, és senkinek nincs joga bántani őt. Itt a gyomrom görcsberándult, én mégis megtettem, olyan hatalmasat rúgtam bele, amit én sem bírnék elviselni, nem hogy ő. Védenem kellene őt megvédeni mindenkitől, nem bántani, de persze én összezúztam, teljesen.

Ha lett volna annyi erőm, felállok és otthagyom ezt az álnok kígyót, de az erőm elpárolgott. Nem éltem, csak egy élőhalott voltam nélküle. Ő volt a fény az életemben, de ez mos kialudt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy arról meg is feledkeztem, hogy Clare ott van velem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ölemben ül, egyik keze a hajamat markolja, másik keze a combomon, és a nyakamat puszilgatja.

- Mi a francot művelsz? – tértem végre észhez. - Hagyd abba!
- Ugyan már – egyáltalán nem foglakozott semmivel. – Tudom, hogy te is akarod, már régóta tetszel, és most itt a nagyszerű alaklom, Kate kiiktatva és Nick sincs itthon, semmi nem állhat az utunkba.
- Te beteg vagy – toltam el magamtól. – Nick a barátom és Kate-t szeretem, nem fekszem le veled.
- De elhagytad – érvelt, amivel egy újabb tőrt forgatott meg a mellkasomban. – Nem volt elég jó neked, de én itt vagyok és most csak a tiéd, használd ki, Nick ma este nem számít, nem létezik.

Szavai jóformán még el sem jutottak a tudatomig, mikor kezei újra rajtam voltak, a nyakamat és a karomat simogatta, majd a másodperc egy tört része alatt, ajkait az enyémhez érintette és hevesen csókolt. Úgy ültem ott, mint egy kőbálvány, és próbáltam észhez térni és reagálni valamit, de az agyam nem működött. Tudtam, hogy ezt nem lehet, de a kezeim felmondták a szolgálatot, és nem tudtam eltolni. Végre gyűjtöttem egy kis erőt és ellöktem magamtól, majd felpattantam.

- Nem vagy normális! – üvöltöttem.
- Ugyan – simult hozzám. – Ne kéresd magam. – Keze hirtelen egy olyan pontra siklott, amitől megdermedtem. – Tudom, hogy kívánsz – suttogta –, majd ajkai újra vészesen közel voltak az enyémhez.
- Ti mi a francot műveltek? – tajtékzott egy hang az ajtóban, és azonnal felismertem, Nick volt az.
- Semmit – válaszolta Clare.
- Na persze – morogta Nick. – Láttam, amit láttam.
- Haver ez nem az, aminek látszik – próbálkoztam én is.
- Na persze te mocskos disznó, tuti megdöntötted igaz? – vágta a képembe dühödten. – Nem kaptad meg azt a hülye libát, erre rámásztál az én csajomra.
- Állítsd le magad, ha lehetne sem kellene Clare, és nem csináltam semmit – magyaráztam.
- Ne tagadd szivi – szólt közbe Clare. – Ismerd be hogy isteni volt – közölte természetesen, majd hozzátette –, és Nick, részemről vége, már régóta tudom, mi nem illünk össze, Tylert szeretem – búgta miközben hozzám bújt.

Ledöbbenve vettem tudomásul a szavait, és eltoltam magamtól.

- Mi ez a színjáték? – kérdeztem dühösen. – Sosem szerettelek és sosem foglak.
- Ha így, hát így – húzta a vállát Clare. – Akkor itt sem vagyok és el is tűnt.

Percekig néztünk farkasszemet Nickkel, keze ökölben, vártam, hogy mikor húz be egy hatalmast, de erre nem került sor. Hallottam az ajtó csapódást, hogy Clare lelépett.

- Nick – kezdtem bele. – Nem történt semmi, Clare csak kihasznált.
- Fogd be – üvöltötte. – Szeretem, érted? Mindennél jobban! Azt hittem, ha valaki, te megérted, de te elvetted tőlem.
- Nem tettem semmit! – kiabáltam én is.
- Ezt megkeserülöd Tyler – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.