Sziasztok!

Ez a pillanat is elérkezett, itt a vége fuss el véle...ennyi...lezárult Kate és Tyler története...

Nem mondom, hogy könnyű elengedni, de egyszer mindennek vége szakad...

Köszönöm azoknak, akik velem voltak, olvastak:) Azoknak még jobban, akik komit is írtak, akár egyszer is:) Millió köszönet MINDENKINEK!!!

Annyit kérnék, mivel vége, hogy aki teheti írjon véleményt nekem az egészről, hogy tetszett-e, mi tetszett, mi nem. Nem kötelező, de megköszönném:)Lehet komiként, chatbe, vagy akár mailben is: egylelekkuzdelme@gmail.com

Puszi mindenkinek!
Schmetterling



KATE

- Végre magadhoz tértél aranyom – szólalt meg a nő, akit először megpillantottam.
- Ho… hol vagyok? – motyogtam.
- Nyugalom kincsem – nyugtatott. – Most már nem lesz semmi baj.
- Hol vagyok? – tettem fel újra a kérdést
- Kórházban.

Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, de ahogy meg akartam mozdulni fájdalom hasított belém és az arcom eltorzult.

- Ne hősködj bogaram – simogatta meg az arcomat. – Pihenned kell, egy autóbaleset nem játék.
- Mi?? – értetlenkedtem. – Autóbaleset??
- Igen csillagom, autóbaleseted volt – magyarázta, és én alig akartam felfogni.
- Hogyan?
- Belecsúsztál az árokba és neki mentél egy fának – közölte. – Majdnem egy hétig nem voltál magadnál.

Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Mennyivel jobb lett volna, ha soha nem térek magamhoz, de sajnos nem így történt. Igen, aki ittasan vezet, azzal előfordulnak balesetek, most már kezdett beugrani, mi is történt. Sokat ittam és volán mögé ültem. Lehet, hogy tudat alatt pontosan ez volt a szándékom, megölni magamat, de amilyen pancser vagyok, még ez sem jött össze, pedig sokkal könnyebb lenne minden.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mosolygott kedvesen. – Nagyon szerencsés vagy.
- Aha tényleg az - morogtam.
- Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy valaki ennyire szereti – mosolygott kedvesen.
- Miről beszél? - értetlenkedtem
- A barátodról.
- Milyen barát?
- A fiú, aki a balesetedet óta, nem tágított mellőled, most is kint vár a folyósón – lassan mondta, mintha fogyatékos lennék. – Látszik, hogy teljesen odáig van érted.

Ránéztem, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét.

- Mondja el, amit tud – utasítottam.
- Tudom nem szép dolog – makogta, még mindig vörös volt -, de egyik este kihallgattam, véletlenül persze..
- Mit hallott?
- Bocsánatot kért tőled mindenért, hogy nagyon sajnálja és hogy hülye volt, hogy elhagyott, azóta se tudja magának megbocsátani és imádkozott, hogy ne legyen semmi bajod, mert nem tudna nélküled élni. Röviden ennyi, én mondom kincs az ilyen fiú. Vigyázz rá.
- Magamra hagyna? – kértem. – És őt se engedje be – tettem hozzá.

Az agyam zakatolt. Nem tudtam mit kellene tennem. Szeretem Tylert ez sosem volt kérdés, a szívemnek nem hazudhatok, de elhagyott. Magamra hagyott, mikor szükségem lett volna rá, miatta jutottam el idáig. Gondolataimból kopogás riasztott fel.

- Bejöhetek? – kérdezte Tyler óvatosan, mire én csak elfordítottam a fejemet.

Leült az ágy melletti székre, majd pár perc múlva megszólalt.

- Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.
- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordultam felé.
- Tudom – motyogta. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogta a kezem, el akartam rántani, de nem engedte, hanem a mellkasára helyezte a szívéhez. Éreztem, ahogy hevesen ver és az enyém is egyre hevesebben kezdett dobogni. Szeret, ahogy én is őt, de a múlt még közöttünk áll.

- Hiszel nekem? – kérdezte óvatosan, miközben elvette kezemet a mellkasáról, lehet rá egy apró csókot, és elengedte.
- Igen – motyogtam halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtotta beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogtam rá.
- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Így, hogy meg tudtuk beszélni, újra hinni kezdtem, hittem, hogy tényleg lehet egy jobb életem, hogy eljöhet a változás, hogy megérdemlem, hogy boldog legyek. Meg tudom csinálni, meg fogom csinálni. Újra magam mellett tudhattam egy barátot, aki idővel akár több is lehet, ki tudja, de én nem adom fel. Nem véletlen kaptam még egy esélyt.

- Jut is eszembe – szólalt meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.

Átnyújtotta a levelet, én pedig óvatosan kinyitottam. Lassan olvasni kezdtem és szemeim egyre jobban kikerekedtek, alig akartam elhinni.

- Jó hír? – kérdezte.
- Nem is tudom – sóhajtottam –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene aszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate ez nagyszerű – mosolygott Tyler.
- Igen az – mosolyogtam én is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közölte nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkeztem volna.
- Majd keresek ott munkát – simogatta meg a kezem. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.
- Köszönöm – szorítottam meg a kezét.

Tényleg jobb lehet, magam mögött hagyhatom ezt a várost, amit annyira utálok. Magam mögött hagyhatom az iszákos anyámat és a szadista apámat. Új életet kezdhetek, jobb lehet. Hittem, most már teljes szívemből hittem, és ráadásul Tylert is visszakaptam. Kívánhatok ennél többet?

TYLER

A külvilág teljesen megszűnt, nem fogtam fel belőle semmit, csak egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy mindez nem lehet valóság. Ez nem történhetett meg, mindjárt felébredek, de erre nem került sor.
Üveges tekintettel bámultam a semmibe, miközben minden porcikám reszketett. Nem tudom meddig tartott ez az kábulat, de végre összeszedtem magam és a telefonom után nyúltam.
- Jól van? – hallottam a hangot a vonal túlsó végén.
- Igen – válaszoltam, de magamat sem győztem meg vele.
- Kate hol van? – kérdeztem gyorsan.
- Elég súlyosak voltak a sérülései, beszállították a Georgetown University Hospitalba – érkezett a válasz.
- Azonnal indulok – tettem le a telefont.

Hazasiettem, Joshnak egy szót sem szóltam, csak kocsiba vágtam magam és elindultam a kórházhoz. Mikor megálltam az épület előtt, a gyomromban lévő görcs rándult egy hatalmasat. Cassynek esélye sem volt, hogy ide kerülhessen, ezek közé a rideg falak közé, de anyu élete utolsó részét majdnem itt töltötte. Gyűlöltem a kórházakat, most mégis be kell mennem. Az itt dolgozó embereken múlik egy élet, vagyis inkább kettő. Bíznom kell, hinnem, hogy nem lesz baj és visszakapom. Nem vehetik el tőlem, nem lehet. Vettem egy mély levegőt és besétáltam az épületbe. Mivel nem tudtam merre menjek, a pulthoz léptem.

- Üdvözlöm – szólítottam meg a papírok fölé hajoló szemüveges, szőke nőt.
- Miben segíthetek? – nézett fel a papírból.
- Egy beteg felől érdeklődnék – adtam meg a sürgető választ. - Kate Singler.

Elővett egy papírt a halmazból majd megszólalt.

- Második emelet, tízes szoba, de nincs magánál.
- Az nem számít – távolodtam a pulttól. – Köszönöm – fordultam még hátra.

Megindultam az emelet felé. Minden egyes lépcsőfokkal nőtt a félelmem, nem tudtam milyen állapotban találom a lányt, akit szeretek. Belépve a kórterembe, csak annyit éreztem, hogy a könnyek szúrják a szemem. Csak a gépek csipogása hallatszott. Az ágyhoz léptem, és térde rogytam.

- Istenem, annyira sajnálom – suttogtam. – Kérlek, ne hagyj magamra, légy erős, kérlek! – Megfogtam a kezét, csak érezni akartam. – Szeretlek, annyira sajnálom, amit veled tettem, csak féltem, tudom, hogy nem mentség, de ez az igazság. Egy gyáva alak voltam és magamnak sem mertem bevallani, olyan voltam, mint az apám, de nem akarok olyan lenni. Nem teheted ezt velem, élned kell, kérlek…

Ekkor valaki belépett a kórterembe, így nem tudtam folytatni.

- Egy kicsit ki kellene mennie fiatalember – szólalt meg egy teltebb vörös hajú nő. – Pár perc és visszajöhet.

Így kimentem a folyosóra és vártam, mást nem tehettem. Valóban nem telt el sok idő és az ajtó kinyílt

- Hogy van? – léptem hozzá.
- Nem túl jól, de sikerült stabilizálni az állapotát – válaszolta. – Nagy ütés érte a fejét, zúzódások mindenhol a testén, illetve bordarepedés és eltört a lába is.
- Rendbe fog jönni? – hajtottam le a fejem.
- Reménykedjünk – fogta meg a vállam. – Jó kezekben van, mindent megteszünk, hogy felépüljön.
- Visszamehetek hozzá? – néztem kérlelőn a nőre.
- Természetesen – mosolygott rám. – Fel a fejjel fiatalember, nem lesz baj.
- Köszönöm – erőltettem én is egy mosolyt magamra.

Visszamentem a kórterembe, az ágyhoz húztam egy széket és újra megfogtam Kate kezét. Majd folytattam, ahol abbahagytam.

- Tudod, van valami, amiről soha nem meséltem neked. Volt egy kishúgom, Cassy és a kezeim között halt meg. Hosszú időbe telt, míg feldolgoztam, de igazság szerint a mai napig nem tudtam magam teljesen túltenni magam a halálán. Te nem teheted ezt velem, nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád, érted?

Tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, de jól esett ezeket a dolgokat kimondani, egy kicsit megkönnyebbültem, noha semmi nem változott. Az idő rohamléptekkel telt, de a múlásából nekem semmi nem tűnt fel, csak ültem az ágy mellette, fogtam a kezet, ami semmi jelét nem mutatta annak, hogy ebben a testben lenne élet, csak a gépek csipogása biztosított arról, hogy nem szűnt még meg minden. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor csörögni kezdett a mobilom.

- Igen? – szóltam bele fáradt hangon.
- Hol a fenében vagy? – hallottam Josh hangját.
- A kórházban – motyogtam halkan.
- Jézusom Tyler! – kiáltott fel. – Minden rendben?
- Velem igen, de Kate… – de nem bírtam folytatni.
- Hol vagytok? – hallottam a hangján, hogy aggódik.
- Georgetown University Hospital.
- Nem sokára ott vagyok – azzal már le is tette.

Én tovább bámultam a semmibe, miközben egy pillanatra sem engedtem el Kate kezét. Egyszer csak egy kéz simult a vállamra.

- Hé – szólalt meg Josh.
- Szia!
- Hogy van? – nézett végig rajta.
- Nem túl jól – halkultam el egyre jobban.
- Tyler – szorította meg a vállam. - Mi történt?
- Nem hallgatott meg, nem adott esélyt, hogy megmagyarázzam és segítsek neki, csak kocsiba ült, de előtte sokat ivott és én nem tudtam megállítani – magyaráztam, miközben az emlékek képei élénken a szemem előtt lebegtek és fojtogattak.
- Nyugi, nem lesz baj – nyugtatott Josh.
- Félek – néztem fel rá. – Nem veszíthetem el őt is.
- Kate erős, fel fog épülni – erőltette egy mosolyt magára. – Biztos vagyok benne, hogy érzi, hogy vele vagy, harcolni fog.
- Nem fog – hajtottam le újra a fejem. – Azt mondta nem érdekli, és véget vet ennek.
- Gondolod, szándékosan tette? – kerekedett el a szeme.
- Nem tudom – sóhajtottam.

Josh odahúzott egy másik széket és leült mellém. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy van mellettem valaki. Tudtam, hogy Joshra mindig számíthatok, és ez jól esett. Ő volt a legjobb barátom és mindig mellettem állt, amiért nem tudok neki elég hálás lenni.

- Rémesen festesz, pihenned kellene – törte meg a csendet.
- Nem megyek sehová, vele maradok – szögeztem le.
- Azzal nem segítesz rajta, ha te is kikészülsz – győzködött.
- Akkor sem megyek sehová – erősködtem.
- Jól van – hagyta rám. – Nekem most mennem kell, de majd jövök még.
- Oké, szia – köszöntem el.
- Szia – és már el is tűnt.

A napok teltek a kórházban, de Kate csak nem tért magához. Persze hajthatatlan voltam, nem mozdultam mellőle, hiába győzködtek a nővérek is. Egyszerűen nem tudtam, nem hagyhattam magára, ezúttal nem. Josh mindennap bejött és hozott nekem tiszta ruhát.

Mivel a nővérek számára is világossá vált, hogy sehova nem vagyok hajlandó elmenni, míg Kate rendbe nem jön, megengedték, hogy maradjak és biztosítottak egy tusolót is nekem, valamint behozattak a terembe egy kényelmesebb fotelt. Nem mintha tudtam volna pihenni, de tényleg kényelmesebb volt, mint a szék. Az idő telt, de Kate-nél semmi javulás nem mutatkozott, és az én reményen is egyre inkább távolodott.

- Hello – szólalt meg mögöttem valaki.

Hátrafordultam és Nate állt az ajtóban.

- Hát te? – kerekedett el a szemem.
- Hogy van? – jött közelebb pár lépéssel.
- Semmi változás – mértem végig.

Odalépett az ágyhoz, majd megszólalt.

- Sajnálom Kate, sajnálom, hogy bunkó voltam, nem ezt érdemelted. Különleges vagy, mindig is az voltál és az is maradsz. Rendbe fog jönni? – fordult felém.
- Reméljük – motyogtam.
- Kérlek, ezt add oda neki, ha magához tér – nyújtott át egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Nem tudom, Mr. Hawkins adta – magyarázta.
- Átadom – vettem el a borítékot, majd zsebre raktam.
- Kösz – indult az ajtó felé. - Légy erős Kate, kérlek – fordult vissza még egy pillanatra, majd minden köszönés nélkül eltűnt.

Nem telt el sok idő és jött is a nővérke, engem pedig kiküldött. Fel alá járkáltam a folyosón és vártam, hogy visszamehessek. Minden perc kín volt, amikor nem lehetettem mellette. Végre kinyílt az ajtó és a nővér szemében furcsa csillogást pillantottam meg.

- Mi történt? – léptem hozzá.
- Magához tért – mosolyodott el.
- Komolyan, hogy van? – tért belém is vissza az élet. Fellélegezhettem, most már minden rendben lesz, hittem, hogy most már nem lehet baj.
- Most már nem lesz baj, rendbe fog jönni, de azt kérte ne engedjelek be – nézett rám szomorúan.
- De be kell mennem, el kell neki mondanom… – próbáltam meggyőzni.
- Hogy szereted – nézett rám komolyan. – Tudja, hidd el. Meg fog bocsátani.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Hallottak első este – hajtotta le a fejét, szégyenkezve. – Ne haragudj.
- Semmin nem változtat – motyogtam.
- Szeret téged, én mondom neked, csak adj neki időt – fogta meg a vállamat.
- Gondolja? – kételkedtem.
- Biztos vagyok benne – mosolygott rám, majd magamra hagyott.

Nem bírtam sokáig, akkor is látnom kell, így az ajtóhoz léptem és kopogtam.

- Bejöhetek? – kérdeztem óvatosan, mire elfordította a fejét. Lassú léptekkel közeledtem az ágyhoz, majd leültem a székre. – Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtottam le a fejem. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.

- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordult felém.
- Tudom – motyogtam. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogtam a kezét, el akarta rántani, de nem engedtem, hanem a mellkasomra helyeztem a szívemhez. Hevesen vert. Szavakkal nem tudtam volna elmondani, mennyire fontos nekem, de a szívem mindent elmondott helyettem. Csak remélhettem, hogy ez elég, és hat Kate-re. Csak bízhattam benne, hogy a szívemnek hisz, ami érte dobog.
- Hiszel nekem? – kérdeztem óvatosan, miközben elvettem kezét a mellkasomról, leheltem rá egy apró csókot és elengedtem.
- Igen – motyogta halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.
- Tudom – sóhajtottam beleegyezően. – Minden marad a régi.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogott rám.

El sem hiszem, rám mosolygott. Végre újra láttam azt az édes mosolyt, amit annyira szerettem.

- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve
- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.
- Erre megesküszöm.
- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Most már biztos voltam benne, hogy minden jobb lehet. Meg sem érdemlem az új esélyt, mégis megkaptam. Szerencsés egy barom vagyok, és ezúttal nem szúrom el, bebizonyítom, hogy ő a legfontosabb.

- Jut is eszembe – szólaltam meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.
Átnyújtottam a levelet, Kate pedig óvatosan kinyitotta. Lassan olvasni kezdte és szemei egyre jobban kikerekedtek, én pedig kezdtem megijedni. Mi lehet benne?
- Jó hír? – kérdeztem.
- Nem is tudom – sóhajtotta –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene asszisztálnom egy előadáshoz.
- Kate, ez nagyszerű – mosolyogtam.
- Igen az – mosolygott ő is. – Csak…
- Csak?
- Te nem leszel velem.
- De – közöltem nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.
- De a munkád – ellenkezett volna
- Majd keresek ott munkát – simogattam meg a kezét. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.

Már azt is tudtam, hogy találok munkát. Fel fogom hívni Christophert, és elfogadom az ajánlatát. Végre én is válthatok és Kate is velem lesz, így már semmi akadálya annak, hogy igent mondjak. Vele maradok, amíg élek, ha ő is így akarja.

- Köszönöm – szorította meg a kezem.

A szívem újra dobogott. Szerettem, végre képes voltam újra szeretni és tudtam, hogy ezúttal nem lesz baj. Kaptam egy esélyt, hogy bizonyítsak, és élni is fogok vele.