15. Fejezet

Sziasztok!

Mivel egy fokkal jobban vagyok(leszámítva a bokámat) itt a 15. Tyler fejezet, már csak 1 van hátra.




Visszatérve Annapolisba, újra gombóc keletkezett a torkomban. Most már tisztán láttam, tudtam mit kell tennem, csupán féltem megtenni. Elé kell állnom és elmondanom, mit érzek, de nem tudtam, hogyan tehetném meg.

Hogyan állhatnék a lány elé, akit szeretek, és akit én bántottam meg a legjobban. Hogyan mondhatnám el neki az érzéseimet? Valahogy meg kell tennem, valahogy jóvá kell tennem, hogy újra éljek. Agyam a megoldásokon kattogott, de még semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Ki az? – jelent meg Josh feje az ajtóban, mikor beléptem a lakásba.
- Csak én – tettem le a bőröndöt.
- Tyler?! – kerekedett el a szeme.
- Igen, visszajöttem – léptem beljebb. – Küzdeni fogok, még nem tudom, hogyan, de meg kell tennem.
- Végre te is belátod – ölelt meg.
- Josh? – bontakoztam ki az öleléséből. – Hogyan tehetném jóvá életem legnagyobb hibáját?
- Őszintén haver? – komorodott el. – Fogalmam sincs, de az őszinteség a legjobb út. Mondd el neki, mi játszódott le benned, és beszélj neki az érzéseidről.
- És ha nem hallgat meg? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Hát ez is benne van a pakliban – gondolkodott el. – Akkor sem szabad feladnod, meg kell győznöd.
- Igen – helyeseltem én is. – Ez az egyetlen lehetőségem. Kösz – néztem rá hálásan.
- Én nem tettem semmit.

Bevonultam a szobámba és lepakoltam. Látni akartam Kate-t, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék, mégis elindultam a házuk felé. Útközben millió lehetőség futott végig az agyamon, millió érv, mit miért tettem, de mindet elvetettem.

Még magamat sem győztem volna meg velük, nemhogy Kate-t. Olyan hatalmas sebet ejtettem rajta, hogy ezt holmi szánalmas magyarázat nem hozza rendbe, itt ennél több kell. Valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy az életemnél is többet jelent nekem, de még nem tudtam a módját, hogyan tehetném ezt meg.

A házuk elé érve, újra inamba szállt a bátorságom és féltem. Megint az az érzés kerített hatalmába, ami már egyszer tönkretett mindent. Tudtam, hogy valahogy le kell győznöm, de mégsem ment. Meghúztam magam az árnyékban és csak figyeltem a házat. Úgy éreztem, jelen pillanatban többet nem tehetek, csak azt, hogy vigyázok rá és mikor végre magam számára is meggyőzőek az indokaim, melyekkel tettem szándékoztam alátámasztani, akkor állok csak elé.

A szobájában égett a lámpa, nem tudtam, mit csinál, és annyira vágytam rá, hogy újra átölelhessem, hogy újra láthassam tökéletes arcát, mégsem mozdultam. Ahogy a sötétben vártam, mint valami betörő, egyszer csak kinyílt az ajtó és Kate jelent meg. Mikor megpillantottam, megállt bennem az ütő.
Egyáltalán nem így emlékezetem rá. Ez a lány részeg volt és a ruhája, jó indulattal sem nevezhető ruhának, alig takart valamit tökéletes testéből. Az arca mélységes fájdalomról és rengeteg viszontagságról árulkodott. Ekkor fájdalmas felismerésként hasított belém a gondolat, hogy ezt én tettem vele, miattam kezdett inni, miattam lett olyan, mint az anyja.

Ökölbe szorult a kezem és lehajtottam a fejem. A gyűlölet, a magam iránti gyűlölet, marta a torkomat. Hosszas percekbe telt mire lenyugodtam, és újra felemeltem a fejemet. Kate már a sötétségbe veszett, sehol sem láttam. Ijedten és idegesen indultam el abba az irányba, amerre csak sejtettem, hogy ment. Futva haladtam, de Kate-t sehol nem találtam.

- Bocsi – szólítottam meg egy enyhén illuminált állapotban lévő srácot –, nem láttál erre egy nagyon csinos barna, hosszú hajú lányt, sötét mini farmerszoknyában és egy kivágott fekete felsőben? – kérdeztem kifulladva.

Érdekes fény csillant a szemében, és akadozva válaszolt: a dögös kis pipi pár méterrel arrébb szállt be egy kocsiba és a la puerta negra felé vették az irányt.

- Kösz – fogalmam sem volt, hogy tényleg Kate-ről beszélt-e, de más nyomom nem volt, így a la puerta negra felé vettem az irányt.

A szórakozóhely elé érve, elborzadtam, rengeteg ittas állapotban lévő egyén dőlt hol erre, hol arra és egyesek igencsak közel álltak a közszeméremsértéshez. Hát igen, mire képes az alkohol? Elveszi az ember eszét. Nagyon nem akaródzott beljebb mennem, de bíztam benne, hogy itt megtalálom Kate-t, így félrerakva minden előítéletem, beléptem.

Úgy kellett utat törnöm magamnak a tömegben, és mikor találtam egy pár centis üres placcot, ahol még nem táncolt senki, bár ezt nem igazán lehet táncnak nevezni, ami itt ment, és nem hányt senki, vettem egy nagy levegőt és tekintetemet végigfutattam a tömegen.

Nem kellett sokáig nézelődnöm, megpillantottam, akit kerestem. Elég intim táncot lejtett egy ismeretlen sráccal, ám mikor a srác felém fordult, megállt bennem az ütő. Nick volt az. Teljesen elborzadtam és eszembe jutottak hozzám intézett szavai: Ezt megkeserülöd Tyler! – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Tettem egy lépést feléjük, ám ekkor egy nagydarab pasi elém állt, így nem láttam semmit. Mikor sikerült megkerülnöm az akadályt, szememmel, Kate-t kerestem, de nem találtam sehol. Ijedten kapkodtam a fejem körbe a teremben, de nem láttam őket sehol.

- Ebből baj lesz, ebből baj lesz – siettem a kijárat felé.
A parkolóban csak néhányan lézengtek már, de Kate-t és Nicket nem láttam sehol. A kezem ökölbe szorult, ha bántani meri, istenemre esküszöm, megölöm, és ekkor megvilágosodtam, összeálltak a kirakós darabjai.