16. fejezet

Sziasztok!

És az utolsó Tyler fejezet...Már csak 1 feji, amiből kiderül mi lesz Kate-tel és vége...Életem egy szakasza lezárul...Ahogy az ő történetük is véget ér...

Azt hiszem, itt már nincs mit ragozni: Jó olvasást!
Utolsó fejezet: vmikor...még én sem tudom...

Schmetterling



Nick nekem akart ártani, de nem közvetlenül, hanem ott ahol a legjobban fáj. Tudta, hogy Kate a legfontosabb az életemben, és ezért rajta állt bosszút, ezzel ártva nekem is. Idegesen és magatehetetlenül járkáltam a parkolóban, és próbáltam magam meggyőzni, hogy nem teheti. Nem törheti össze egy ember életét még jobban, mikor én már megtettem.

Kate nem ártott senkinek, nem érdemli meg, hogy miattam szenvedjen, itt csak én érdemlek szenvedést, de nem ő. Fojtogatta a torkomat a tehetetlenség, hogy nem tudom, merre vannak, és Nick mit tervez. Hogy nem tudtam megóvni Kate-t, ám ekkor megszólalt a mobilom.

- Tyler –szólt bele egy ismerős hang. – Itt Nick.
- Mit műveltél? – üvöltöttem. – Jól van?
- Nyugi, jól van – érkezett a válasz. – Csak egyenlítettem a számlát. Most már kvittek vagyunk. Én is elvettem, ami neked a legfontosabb – azzal rám csapta a telefont.

Az agyam megint elborult, biztos voltam benne, hogy bántotta, de nem, nem tehette meg. Ennyire nem lehet gerinctelen, Kate nem tehet semmiről. Álljon rajtam bosszút, de ne őt bántsa.

- Rohadék, utolsó szemét rohadék! – kiabáltam, mire a parkolóban lévők mindegyike engem bámult, de nem érdekelt. – Ezt meg fogod keserülni Nick, ezt nem úszod meg, barátság ide vagy oda!

Ekkor a mobilom újra csörögni kezdett.

- Jöhetsz a szukádért, én végeztem vele – közölte, majd elmagyarázta, hogy jutok el hozzá, és meg sem várva, hogy reagáljak, letette.

- Ezt nem úszod meg, te szemétláda – morogtam, miközben kocsiba szálltam. Útközben a méreg helyét átvette a fájdalom, egy ember miattam került kétszer is a mélybe. Most már tudtam, hogy ki kell mondanom, ki kell mondanom, mit érzek, pedig azt is tudtam, nem ez a legmegfelelőbb alkalom.

Csak remélni tudtam, hogy Kate-nek semmi baja, de ez az illúzió el is illant amint megláttam. Már száz százalékosan biztos voltam benne, tudtam mit tett az a mocsok, és látva Kate arcát, a fájdalom engem is letaglózott.

Nick számítása bejött, belém is rúgott egy hatalmasat, de miért nem lehetett ebből kihagyni Kate-t? Erőt gyűjtöttem és olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűnt szúrtak volna belém, a karjaimban akartam tudni.

- Istenem, Kate – kérdeztem aggodalmasan – jól vagy? Annyira sajnálom. Hülye kérdés, tudtam, hogy nincs jól.
Mikor odaértem hozzá és meg akartam ölelni, eltolt magától, és lekevert egy hatalmas pofont.

- Miért? – kérdezte mérgesen.
- Sajnálom – motyogtam. – Nick megesküdött, hogy bosszút áll rajtam. Clare kikezdett velem, de nem történt semmi, de Nick nem hitte el és megfogadta, hogy ezt visszakapom. Aljas volt, mert nem mert szemtől szembe nekem ártani. Ott akart belém rúgni, ahol a legjobban fáj, ezért bántott téged – foglaltam össze neki röviden. – Szeretlek Kate, az életemnél is jobban, csak nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Mikor rákérdeztél, megijedtem a saját érzéseimtől is, és attól is, hogy te így érzel irántam. Féltem és elmenekültem. Azóta azon rágódtam, mekkora egy marha voltam, de még mindig nem tudtam, hogy állhatnék eléd és hogyan mondhatnám meg neked, mit érzek – magyaráztam. – Féltem, de rájöttem, hogy a szívem ellen nem küzdhetek és a szívem érted dobog, már régóta. Szeretlek – suttogtam még egyszer halkan.
- Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? – kiabálta. – Elhagytál, magamra hagytál!
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- A sajnálom itt kevés – folytatta könnyes szemekkel. – Megbántottál, és egyszer csak feltűnsz a múltból és elvárod tőlem, hogy a történtek után a nyakadba boruljak?
- Nem várok tőled semmit – suttogtam. – Csak azt akartam, hogy tudd, szeretlek, és úgy érzek, mint te.
- Honnan tudod, hogy érzek? – szegezte nekem a kérdést.

Ez megdöbbentett, erre nem számítottam.

- Gyűlöllek Tyler! – üvöltötte. – Gyűlöllek, érted?

Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd lehajtottam a fejem. Ez az egy szó teljesen összetört. Nem hittem, hogy azonnal a nyakamba borul ezek után, de hittem, hogy van még esélyem. Ez a szó azonban minden reményemet porrá zúzta.

- Sajnálom – suttogtam halkan. – Hazaviszlek.

Elindultunk a kocsim felé, és az utat némaságban töltöttünk. Egyszer sem nézett rám, csak bámult ki az ablakon. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam mit mondhatnék. Csak azt bizonygathatom, amit eddig is és az most kevés.

Tönkretettem őt, nem várhatom, hogy megbocsásson, én sem tenném. Szerettem volna kitörölni minden fájdalmas emléket a fejéből, de erre sem volt lehetőségem. Vigyázni akartam rá, óvni, erre én voltam, aki összetörte. Miattam lett ilyen.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, így hallgattam, ahogy ő is. Leparkoltam a házuk előtt, ő pedig meg sem várva hogy megszólaljak, kipattant, és bevágta maga mögött az ajtót, majd beviharzott a házba. Összetörtem, én is ugyanúgy összetörtem, ahogy az ő életét tönkretettem, de tudtam mit kell tennem.
Ezt nem úszhatja meg. Amilyen erősen csak tudtam a gázra tapostam és hazafelé indultam.

- Josh! – kiabáltam, miközben kis híja, hogy nem törtem be az ajtót.
- Mi van? – lesett ki ijedten a szobából.
- Hol van Nick? – kérdeztem mérgesen.
- Nem tudom – motyogta.
- Azonnal mondd meg, hol van! – kiabáltam magamból kikelve.
- Okés, csak fogd vissza magad – emelte fel a kezét. – Glenwood street 12.

Azzal a lendülettel sarkon is fordultam, és nem foglalkozva többet Josh-sal, megindultam a Glenwood Street felé. Biztos voltam benne, hogy Nick számít rám, de ez sem érdekelt, csak az, hogy ezért megfizessen. Leparkoltam, majd villámgyorsan bevágtam magam mögött a kocsi ajtaját és már az ajtón dörömböltem. Döbbenetemre az ajtó kinyílt és Nick kócos feje jelent meg.

- Te rohadék! – húztam be neki egy hatalmasat, mire elterült a földön. Nekiestem és tovább püföltem, nem tiltakozott, mire két csaj ijedten szaladt ki a szobából.
- Jézus! – sipákoltak és megpróbáltak lerángatni róla, nem sok sikerrel. A nagy hangzavarra egy nagydarab hapsi is kijött és véget vetett a verekedésnek.
- Mi a franckarika folyik itt? – kérdezte, miközben egyik kezével visszafogott.

Nem volt esélyem válaszolni, Nick megelőzött, miközben lassan feltápászkodott, és megtörölte véres képét.

- Egy rég esedékes számlát egyenlítettem, ami Tylernek nem tetszett – magyarázta.
- Miért őt? – kérdeztem a dühtől fuldokolva. – Vertél volna engem meg vagy bármi, de miért őt?
- Tudod te, nagyon is jól – jött közelebb.
- Tönkretetted – borult el újra az agyam.
- Nem, drága barátom, te már megtetted helyettem – vigyorgott elégedetten.

És igaza volt, ebben a játékban én voltam a legnagyobb szemét, egy aljas disznó. Nick is aljas, de ő bosszúból tette, amit tett, én gyávaságból és ez nagy különbség. Igaz a bosszúja jogtalan volt, de ezt neki hiába magyaráznám, így szépen lenyugodtam, leráztam magamról a fickó kezét, behúztam még egy hatalmasat az én drága barátomnak majd kisétáltam az ajtón.

Ezzel a kirohanással nem oldottam meg semmit, sem Kate élete nem lett könnyebb, sem az enyém, de legalább egy kicsit átrendeztem a képét. Nem oldottam meg semmit, de a bennem felgyülemlett dühöt, fájdalmat és bűntudatot levezettem és kitöltöttem egy olyan emberen, aki megérdemelte. Miután beszálltam a kocsiba, újra Kate töltötte ki minden gondolatomat, előttem lebegett könnyes szeme, ami fájdalmat tükrözött és sértettséget, nem utolsó sorban pedig haragot.

Joggal haragudott rám, mégis azon agyaltam, hogy segíthetnék neki. Mellette akartam lenni és segíteni neki talpra állni, pedig tudtam, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akar. Mégis magam mellett akartam tudni, nem csak miatta, magam miatt is, nekem is szükségem volt rá, jobban mint a levegőre.

Hazaérve nem foglalkoztam Josh-sal és a kérdéseivel, hogy: - Mit műveltél? - csak bevonultam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ha lett volna bátorságom, elmegyek hozzá és vállalva az újabb pofont, megpróbáltam volna neki megint elmagyarázni, mit jelent nekem, de gyáva voltam, megint.

Nicket volt bátorságom összeverni, de hogy a lány elé álljak, akit szeretek, ahhoz megint gyáva voltam. Aludni persze nem tudtam, hogy is tudtam volna ezek után, próbáltam kibogozni a csomókat és rájönni, mi lenne a helyes lépés. Úgy döntöttem, megpróbálom felhívni, tudtam, hogy úgysem áll velem szóba, de egyszerűen hallani akartam a hangját. Megérzésem igaznak bizonyult, mindannyiszor kinyomott és én kezdtem egyre idegesebb lenni. Tudtam, hogy egy esélyem van, aki meg tudná győzni, így újra tárcsáztam.

- Szia Kathy, itt Tyler –szóltam bele.
- Szia – hallottam a hangján, hogy meglepődött.
- Baj van és segítségre van szükségem – kezdtem bele köntörfalazás nélkül. - Kate nem beszél velem, de tudnom kell, mi van vele.
- Hogyhogy nem beszél veled? – értetlenkedett. Így röviden összefoglaltam neki a dolgokat. – Nem foglak megdicsérni, azt remélem tudod – tudtam, hogy dühös, teljes joggal az.
- Tudom, nem is várom – sóhajtottam -, de azért segítesz?
- Megnézem, mit tehetek – ígérte. – Hamarosan csörgök.
- Köszönöm.
- Nem miattad csinálom, csakis Kate miatta, mert tudom, hogy szeret – szakította meg a vonalat.

Idegességemben fel alá járkáltam, míg vártam a hívást. Nem telt bele sok idő és csörgött is a mobilom a kijelzőn Kathy neve villogott.

- Sajnálom – szólt bele. – Makacs és hajthatatlan.
- Azért köszi – motyogtam.
- Azt ajánlom, hogy sürgősen győzd meg, mert ha valami baja lesz, velem gyűlik meg a bajod! – kiabálta.
- Azon vagyok – szakítottam meg ezúttal én a vonalat.

Nem bírtam egy helyben maradni, így végre összeszedve maradék bátorságomat, elindultam és meg sem álltam a házig, a házig melyben a szívem dobogott. Jóformán még levegőt venni sem volt időm, mikor kinyílt az ajtó és megjelent Kate. Amint meglátott egyből vissza akart fordulni, de nem engedtem.
- Kate – kaptam el a kezét. - Miért csinálod ezt?
- Mit? – nézett rám dühös szemekkel.
- Ne tedd ezt – könyörögtem.
- Mit? – ismételte meg a kérdést.
- Ne legyél olyan, mint az anyád – suttogtam. – Te erős vagy, és én itt vagyok veled.
- Nem vagyok olyan, mert én véget vetek ennek az egésznek – közölte nem törődöm stílusban –, és nem vagy velem, nem voltál velem, elhagytál.
- Ezt hogy érted? – rökönyödtem meg.
- Mit számít az, hogy értem? – vágta a fejemhez. – Mit érdekel téged? Hosszú ideig nem voltám rám kíváncsi, nem érdekelt mi van velem. Csak magaddal törődsz.
- Szeretlek Kate – motyogtam lehajtott fejjel.
- Én pedig gyűlöllek! – köpte mérgesen. - Hagyj békén, Tyler.
- Ma vége lesz az egésznek – tépte ki karját a kezeim közül, és bevágta magát a kocsiba.
- Kate, ne! – kiabáltam utána, de nem figyelt rám.

A félelem újra eluralkodott rajtam, tudtam, hogy baj lesz, éreztem, de tehetetlen voltam. Nem tudtam megállítani, és utána menni is nehéz lett volna gyalog, csak reménykedhettem benne, hogy tévedek és nem fog semmi történni, mert ha valami baja esne, azt nem élném túl. Nem veszíthetem el őt is. Nem, nem, nem és nem.

A mobilomat szorongattam, hátha attól elmúlik a rossz érzés, de persze nem segített. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el és meddig állhattam a ház előtt, mikor megszólalt a mobilom. A kijelző egy ismeretlen számot mutatott és a gombóc, ami a torkomban volt kétszeresére nőtt.

- Igen? – szóltam bele halkan. – Tyler Case.
- Üdvözlöm Mr. Case – szólt bele egy érdes férfihang. – Itt Krikson felügyelő. Ön az egyetlen, akit elértünk. Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm.

A szemem elhomályosult miközben a következő szavak eljutottak a tudatomig, félelmem beigazolódott.

- Kate Singlernek balesete volt – hallottam az utolsó mondatot, amit fel bírtam fogni, mielőtt a telefon kiesett a kezemből.