14. fejezet

Sziasztok!

Nos hazaérve a nyaralásból, szomorúan láttam, hogy több mint 1 hét is csak 2-3 komira és 6 kattra volt elég...:(

No nem baj, a történetnek úgyis nem sokára vége...még 2 Tyler fejezet és az utolsó feji, amiből kiderül, mi lesz Kate-tel...

Annyit azért majd kérnék, bár lehet süket fülekre talál, hogy ha vége a sztorinak(de majd az utolsó fejinél is kiírom), hogy aki teheti, írja meg a véleményét az egészről, vagy chatbe vagy komiként vagy emailben: egylelekkuzdelme@gmail.com

Schmetterling



Magamra maradtam a mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban, a dühvel, ami marta a torkomat, és az önostorozással, mivel mindez az én hibámból történt. Nem tudtam volna sem Kate, sem Nick szemébe nézni, pedig nem tettem semmit, így a szobám felé indultam, döntöttem.

Minden lépés kín volt, de nem volt maradásom, reméltem, ha elhagyom Annapolist, akkor magam mögött tudom hagyni a fájdalmamat is. Bár tudtam, ez nem így működik, mégsem volt maradásom. Mikor kiléptem a szobámból, Joshsal találtam magam szembe.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, és a hangjából ítélve vissza kellett fognia magát, hogy ne üvöltsön.
- Elmegyek – közöltem nemes egyszerűséggel. – Nem bírok itt maradni.
- Szóval elmenekülsz – nyugtázta. – Ahelyett, hogy rendbe hoznád a dolgokat, inkább megfutamodsz.

Ekkor már nem bírtam tovább és térdre rogytam, nem kaptam levegőt, Josh mellém lépett, és megfogta a vállamat. Ráemeltem üres tekintetemet, és próbáltam megszólalni, ami csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Mit tehetnék? – kérdeztem halkan.
- Harcolj, harcolj, azért akit szeretsz – magyarázta. – Oké, hülyeséget csináltál, mi az, hogy hülyeséget? A világ legnagyobb marhaságát – forgatta a szemeit.

Na, itt már nem bírtam tovább, és az összes eddig fájdalmam és dühöm Joshra összpontosult. Szemeim szikrákat szórtak, kedvem lett volna behúzni neki egy hatalmasat, de mégsem tettem, inkább ellöktem kezét a vállamról, és a mellettem lévő asztalra csaptam, ami megremegett az ütéstől.

- Anélkül is tudom, hogy a világ legnagyobb marhája vagyok, hogy ezt hozzám vágnád – morogtam.
- Bocs, nem ezt akartam kihozni belőle – kért elnézést. – Figyelj Tyler! Tudom, hogy nehéz neked most, de nem adhatod fel, nem menekülhetsz el. Vissza kell szerezned, harcolnod kell.
- Hogyan harcolhatnék? – fújtattam. – Nem érted? Nincs szívem – mutattam a mellkasomra. – Én magam téptem ki és dobtam el, én magam – ekkor a fájdalom újra elementáris erővel tört rám és letaglózott, a földre rogytam és reszkettem. Josh habozott, fogalma sem volt, mit csináljon, még soha nem látott ilyennek. Pár perces csend után, megszólalt.
- Gondolod, használ, ha elmész? – kérdezte halkan. – Megoldasz vele bármit, ha elmenekülsz a múlt és a fájdalmad elől?
- Nem. Tudom, hogy nem, de nem tudok maradni – motyogtam. – Ő volt az életem. Át kell gondolnom, hogyan élhetek nélküle.
- És ha megmondanád neki, mit érzel? – próbálkozott tovább.
- Azok után, amit tettem vele? – morogtam. – Soha többé nem áll velem szóba. Megöltem érted? Nem fizikálisan, de én magam téptem ki az ő szívét is a sajátommal együtt. Belelöktem a vízbe, és hagytam megfulladni.
- Okés, te tudod, ha ez segít, hogy lelépsz – sóhajtott egyet, és már egyáltalán nem próbált meggyőzni, tudta, hogy nem ér vele semmit.
- Nem segít, ezen semmi nem segíthet – suttogtam, mert a torkomban újra egy hatalmas gombóc volt, ami fojtogatott.
- És hova mész?
- Haza, Baltimore-ba – ahogy ezt kimondtam, fel is álltam és az ajtó felé indultam. Josh nem tartott vissza.

Nem számított mennyi az idő, semmi nem érdekelt, csak hogy eltűnjek és kitaláljam, hogyan tehetnék jóvá mindent. Aljas disznónak éreztem magam, de Nick és Clare egyáltalán nem érdekelt, az agyam azon zakatolt egész úton, hogyan tehetném jóvá a Kate-tel történteket. Hajnali három volt mikor becsöngettem a házba, Greta nyitott ajtót, aminek szívből örültem.

- Tyler, mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte elképedve, mikor a nyakába borultam, de nem szólaltam meg. Greta átkarolta a vállamat, és a konyhába vezetett, majd leültetett egy székre.
- Forró csokit? – kérdezte.

Nem feleltem csak bólintottam. Gyerekként mindig forró csokit csinált nekem, mikor magam alatt voltam, nem tudom miért, de megnyugtatott. Reméltem most is így lesz, és utána jobban átlátom, mit kellene tennem, hogyan mászhatnék ki a gödörből és hogyan szerezhetném vissza a szívemet.

Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, mert először is magamat kell összeszednem, hogy túllépjek a saját fájdalmamon, aztán erőt kell gyűjtenem, hogy harcoljak, harcoljak, azért akit szeretek és valahogy elfeledtessem vele, amit tettem. Pár perc múlva Greta elém tette a forró csokit, majd leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Tudta, ha készen állok rá, úgyis mindent elmesélek, hálás voltam neki, mindenért. Miután megittam a forró csokit, felmentem a szobámba, semmi nem változott. A falak anya és Cassy képeivel voltak tele, soha nem bírtam tőlük elszakadni, most ez a fajta fájdalom, a halál általi elvesztés fájdalma felüdülés volt.

Összerogytam a szoba közepén, ismertem a fájdalmat, átéltem kétszer, de ez az elválás, sokkal rosszabb ezerszer gyilkosabb volt. Ebben csakis én voltam a hibás, saját kezemmel téptem ki a szívemet és szúrtam bele tőrt. Azt hittem mindent átéltem már, hogy az elvesztés érzését nálam jobban senki nem ismeri, tévedtem.

Kate elvesztése sokkal jobban fájt, mert egyrészről nem végleges, másrészről sokkal véglegesebb, mint a halál. Újra megjelent szemem előtt tökéletes arca, gyönyörű mosolya és szomorú szeme, és azt éreztem, nem kapok levegőt, fuldokoltam, fojtogatott az érzés, hogy az enyém lehetett volna minden, amit valaha akartam, és az én hülyeségem miatt, soha nem lesz az enyém.

- Neeem! – üvöltöttem, mire Greta ijedten szaladt a szobába.
- Istenem, Tyler, mi történt? – kérdezte leguggolva mellém.

Nem tudtam megszólalni, csak ölébe hajtottam a fejem és próbáltam nem a belsőmet mardosó fájdalomra figyelni. Eltelt egy kis idő mire megnyugodtam, és Gretát is biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Ő persze megígértette velem, hogy elmesélem, mi ez az egész.

- Amint képes leszek rá, elmondom – ígértem neki, ez egy kicsit megnyugtatta.

Teltek a napok a szülői házban, apával soha nem találkoztam, mintha nem is itt élne, persze tudtam, hogy csak kerül, túl sok régi sebet tépnék fel benne. Magába zárta az érzéseit, és már nem is képes szeretni és ekkor a kanál kiesett a kezemből.

Én is ugyanezt tettem, magamba zártam mindennemű érzést, amit Kate iránt tápláltam, mert féltem az újabb veszteségtől. Bezártam a szívemet és a kulcsot eldobtam, de a szívem dobogott, mindig csakis érte, de gyáva voltam, ugyanolyan gyáva, mint az apám. Nem – döntöttem el. – Nem leszek olyan, mint ő, harcolok, visszaszerezem a szívemet.

- Akkor ezt elmagyaráznád nekem is – kérte Greta őszinte érdeklődéssel.

Vettem egy mély levegőt és belekezdtem, elmeséltem mindent az elmúlt időszakról, hogy hogyan jöttem rá, hogy beleszerettem és hogyan küzdöttem ellene, hogyan dobtam el magamtól a számomra legbecsesebb kincset. Itt a torkom újra összeszorult és könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem, hogy újra a fájdalmam legyen erősebb, most már tudtam, mit kell tennem.

Az érzéseim ellen nem harcolhatok, ez nem olyan valami, amit befolyásolni lehet, de szívemért küzdhetek, mivel ő is szeret, csak valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy én is szeretem. Talán még van rá remény, hogy nem fulladt meg és kihúzhatom. Bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. Greta figyelmesen végighallgatott majd ennyit mondott:

- Fiatal vagy, ne hagyd, hogy a szíved kő legyen – simogatta meg az arcomat. – Sok veszteség ért, de végre lehetőséged van, hogy boldog legyél, harcolj érte.
- Most már én is tudom Greta – fogtam meg a kezét.
- Miért menekültél el, miért nem harcoltál azonnal? – tette fel a következő kérdést.
- Nem tudtam, mit kellene tennem, mindennél jobban szeretem, de fogalmam sem volt, hogy tehetném jóvá, amit tettem – magyaráztam. – Én dobtam el sértettségből és félelemből.
- Most már tudod, mit kell tenned.
- Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, csak azt, mit kell tennem – csuktam be a szememet, és vettem egy mély levegőt. – Megmondanom neki, hogy szeretem. Köszönök mindent, Greta – öleltem meg.
- Most hova mész? – kiabált utánam.
- Vissza – rohantam fel az emeletre.
- De máris? – kérdezte szomorúan.
- Nem veszíthetek több időt, értsd meg, ő az életem, nélküle nem élek – magyaráztam miközben összepakoltam.

Erre már csak mosolygott, újra megsimogatta az arcomat, én pedig nyomtam az arcára egy puszit, és fél óra múlva már úton voltam, úton a szívem felé.