13. fejezet

Sziasztok!

Egy kicsit hamarabb a 13. fejezet, mert holnap nem érek rá...Folytatás jövő vasárnap, ha hazaértem a Balcsiról...

Komikra válaszolok, amint egy kicsi erőm lesz, ne haragudjatok, de nagyon ki vagyok készülve...

Szóval jó olvasást!

Aztán jövő vasárnap 14. feji:D Vagy esetleg 15 is, rajtatok múlik...





Kellett egy kis idő, mire össze bírtam magam szedni, és talpra álltam. A könnyeim már nem folytak, csak üveges tekintettel bámultam magam elé és próbáltam felfogni tettem súlyát. Ennyi volt, itt ért véget az életem, mert már nincs értelem, így hogy ő nincs, így semminek nincs értelme.

Olyan lassan haladtam, hogy jóformán fel sem tűnt, hogy megyek előre. Agyam elárasztották a vele kapcsolatos emlékek, és minden egyes kép összefacsarta a szívemet, vagyis csak a csonkot, ami a helyén maradt. A mosolya, a szeme, minden csak egy újabb tőrdöfés a mellkasomba.

Magam sem tudom hogyan, de hazajutottam. Beléptem a lakásba és megpróbáltam a szobám felé haladni, de nem bírtam, összerogytam és remegtem, karommal átkaroltam felhúzott lábamat hogy lenyugodjak, de nem ment.

- Tyler te vagy? – hallottam Josh hangját, de nem tudtam válaszolni.
- Jézusom – hallottam ijedt hangját a fejem mellől. – Mi a franc történt veled?
- Semmi – suttogtam hihetetlen halkan.
- Tyler – szólt rám.
- Kate – motyogtam, de nem folytattam, Josh pedig várt. Mikor úgy látta, hogy egy fokkal jobb állapotban vagyok, segített felállni, és a szobámba vezetett, majd leültette az ágyra.
- Hagyj magamra – kértem.
- Okés – egyezett bele –, ha beszélni szeretnél, megtalálsz.

Csak bólintani bírtam, mire végre magamra hagyott. Mardosott a bűntudat, de nem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Darabokra hullottam, és nem tudtam leszek-e valaha újra egész. A fene nagy büszkeségem, sértettségem és félelmem miatt jutottunk el ide, minden csak az én hibám, Kate nem tehet semmiről.

Szeretem, övé a szívem teljesen, de ez már mit sem számít, soha nem fog tudni nekem megbocsátani, én sem tudnék magamnak, és persze nem is mernék elé állni. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem egyedül a sötét szobában, de nem volt maradásom, így felálltam, vagyis próbáltam, harmadik próbálkozásra sikerült is és a fürdő felé indultam, hogy megmossam az arcomat.

Nem mertem belenézni a tükörbe, nem tudtam hogyan festek és nem is akartam megtudni, ha legalább olyan szarul, mint ahogy érzem magam, akkor volt egy sejtésem a kinézetemről. A konyha felé vettem az irányt és leültem, fejemet az asztalra hajtottam, és próbáltam nem gondolkodni, ami nem ment.

Magamat okoltam, csak én voltam a hibás és most szenvedek, ahogy az az ember is szenved, akit mindenkinél jobban szeretek. Kulcs fordult a zárban, valaki hazaért, de most még ez sem érdekelt. Csak arra kaptam fel a fejem, mikor Clare sikító hangja eljutott a tudatomig.

- Uramisten – visította, és ez bántotta a fülemet. – Mi van veled?
- Semmi – motyogtam.
- Tyler, ne hazudj – szólt rám, amit már untam. Miért utasítgat mindenki? - Olyan szarul festesz, mint egy kriptaszökevény.
- Ezzel megnyugtattál – morogtam.
- Mi baj? – kérdezte halkabban, és kezét az enyémre csúsztatta és nem volt erőm elhúzni a sajátomat.
Ráemeltem üveges tekintetem, és nem kellett semmit mondanom, magától is rájött.
- Sajnálom – motyogta, de nem volt őszinte a hangja –, de Kate nem hozzád való, sokkal jobbat érdemelsz nála.

Szemem izzott a dühtől, Kate a legjobb és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem, és senkinek nincs joga bántani őt. Itt a gyomrom görcsberándult, én mégis megtettem, olyan hatalmasat rúgtam bele, amit én sem bírnék elviselni, nem hogy ő. Védenem kellene őt megvédeni mindenkitől, nem bántani, de persze én összezúztam, teljesen.

Ha lett volna annyi erőm, felállok és otthagyom ezt az álnok kígyót, de az erőm elpárolgott. Nem éltem, csak egy élőhalott voltam nélküle. Ő volt a fény az életemben, de ez mos kialudt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy arról meg is feledkeztem, hogy Clare ott van velem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ölemben ül, egyik keze a hajamat markolja, másik keze a combomon, és a nyakamat puszilgatja.

- Mi a francot művelsz? – tértem végre észhez. - Hagyd abba!
- Ugyan már – egyáltalán nem foglakozott semmivel. – Tudom, hogy te is akarod, már régóta tetszel, és most itt a nagyszerű alaklom, Kate kiiktatva és Nick sincs itthon, semmi nem állhat az utunkba.
- Te beteg vagy – toltam el magamtól. – Nick a barátom és Kate-t szeretem, nem fekszem le veled.
- De elhagytad – érvelt, amivel egy újabb tőrt forgatott meg a mellkasomban. – Nem volt elég jó neked, de én itt vagyok és most csak a tiéd, használd ki, Nick ma este nem számít, nem létezik.

Szavai jóformán még el sem jutottak a tudatomig, mikor kezei újra rajtam voltak, a nyakamat és a karomat simogatta, majd a másodperc egy tört része alatt, ajkait az enyémhez érintette és hevesen csókolt. Úgy ültem ott, mint egy kőbálvány, és próbáltam észhez térni és reagálni valamit, de az agyam nem működött. Tudtam, hogy ezt nem lehet, de a kezeim felmondták a szolgálatot, és nem tudtam eltolni. Végre gyűjtöttem egy kis erőt és ellöktem magamtól, majd felpattantam.

- Nem vagy normális! – üvöltöttem.
- Ugyan – simult hozzám. – Ne kéresd magam. – Keze hirtelen egy olyan pontra siklott, amitől megdermedtem. – Tudom, hogy kívánsz – suttogta –, majd ajkai újra vészesen közel voltak az enyémhez.
- Ti mi a francot műveltek? – tajtékzott egy hang az ajtóban, és azonnal felismertem, Nick volt az.
- Semmit – válaszolta Clare.
- Na persze – morogta Nick. – Láttam, amit láttam.
- Haver ez nem az, aminek látszik – próbálkoztam én is.
- Na persze te mocskos disznó, tuti megdöntötted igaz? – vágta a képembe dühödten. – Nem kaptad meg azt a hülye libát, erre rámásztál az én csajomra.
- Állítsd le magad, ha lehetne sem kellene Clare, és nem csináltam semmit – magyaráztam.
- Ne tagadd szivi – szólt közbe Clare. – Ismerd be hogy isteni volt – közölte természetesen, majd hozzátette –, és Nick, részemről vége, már régóta tudom, mi nem illünk össze, Tylert szeretem – búgta miközben hozzám bújt.

Ledöbbenve vettem tudomásul a szavait, és eltoltam magamtól.

- Mi ez a színjáték? – kérdeztem dühösen. – Sosem szerettelek és sosem foglak.
- Ha így, hát így – húzta a vállát Clare. – Akkor itt sem vagyok és el is tűnt.

Percekig néztünk farkasszemet Nickkel, keze ökölben, vártam, hogy mikor húz be egy hatalmast, de erre nem került sor. Hallottam az ajtó csapódást, hogy Clare lelépett.

- Nick – kezdtem bele. – Nem történt semmi, Clare csak kihasznált.
- Fogd be – üvöltötte. – Szeretem, érted? Mindennél jobban! Azt hittem, ha valaki, te megérted, de te elvetted tőlem.
- Nem tettem semmit! – kiabáltam én is.
- Ezt megkeserülöd Tyler – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

12. fejezet

Sziasztok!

És a néhány emberke által oly nagyon várt fejezet:)

Folytatás pénteken, és csak rajtatok áll, hogy 1 vagy 2 fejezet:)

Annyit még, hogy utána 1 hétig újfent nem lesz friss, mert elutazok a Balatonra!

Puszi!



Nem bírtam aludni, végig a bál zakatolt az agyamban. Istenem, Kate milyen gyönyörű volt. Nem találtam a megfelelő szavakat, amikkel leírhattam volna, úgy éreztem egyik sem méltó hozzá. Még mindig nem tudom, felfogni, hogy nem ő nyert, hihetetlen, messze maga mögé utasított minden lányt a bálon és mégsem nyert.

Nagy nehezen elnyomott az álom. Másnap háromkor ébredtem, nagyon nyúzottan, nem sokat aludtam. A nap csak eltelt rajtam, de az a félelem, ami egy ideje megkörnyékezett, egyre erősebb lett. Most már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy valami rossz közeleg, de arról fogalmam sem volt, mi lehet az.

A Kate-tel kapcsolatos érzéseimet eltemettem, a tegnapi majdnem lebukás ráébresztett, hogy nem érdemes kockáztatni, túl nagy a rizikó és nem veszíthetek, nem veszíthetem el. Dolgozni nem volt erőm, így csak tettem-vettem a lakásban. Szerencsére senki nem kérdezett semmit, még Clare is megkímélt a hülye kérdéseitől, aminek nagyon örültem.

Másnap már egy fokkal kipihentebben ébredtem, de a rossz érzésem nem múlt el, hanem egyre jobban fojtogatott. A munkával próbáltam elterelni a figyelmem, ami egész jól működött. Ilyenkor mindig ki tudtam zárni a külvilágot az érzéseimet, csak a tervezésre koncentráltam, kikapcsolt. Annyira belemerültem, hogy csak a mobilom csörgésére riadtam fel, és meglepve láttam, hogy Kate az. Rossz érzés kerített a hatalmába.

- Baj van? – kérdeztem.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – válaszolta.
- Kate – szóltam rá. Éreztem, hogy hazudik és tudtam, hogy nagy baj van.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem néztem semerre csak fogtam magam és elindultam, a karjaimban akartam érezni, és így is lett.

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
- Tom kirúgott – válaszolta.
- Tessék? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogta halkan.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabáltam. A düh a méreg teljesen elárasztott, gyilkolni tudtam volna. Az agyam elborult. Hogy lehet valaki ilyen ér ráadásul pont vele. Nem tudtam józanul gondolkodni csak az járt a fejemben, hogy ezt nem úszhatja meg.

- Most hova mész? – kérdezte ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladt utánam, és visszarántott. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – öleltem szorosan magamhoz.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy végignéztem rajta és láttam, hogy tényleg semmi baja.

- Tyler – kezdte, de itt elcsuklott a hangja, majd folytatta. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszoltam.
- Barátok vagyunk igaz? – nyögte ki.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogattam meg az arcát. – Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.
- És … -, de megint nem folytatta, rajtam pedig újból eluralkodott egy nagyon rossz érzés…
- Igen? – unszoltam.
- Mit érzel irántam? – motyogta. – Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondtam, de mikor a szemébe néztem, megértettem, hogy gondolta. –Vájunk csak – hökkentem meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

Itt megint elborult az agyam, Kate nagyon is rátapintott a lényegre. Szeretem és most, hogy kiderült ő is érez valamit irántam, az elfojtott érzéseim mintha sosem lettek volna. Hagyott szenvedni, hosszú időn keresztül.

Biztos vagyok benne, hogy tudta mit érzek, de nem szólt, erre most mikor már végre tudtam kezelni az egészet kiderül, hogy szeret. Hogy lehet valaki ilyen, hogy csak magára gondol. Nem számított én miken mentem keresztül, csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Tomboltam belül és a vihar ki is tört, nem bírtam tovább és kifakadtam.

- Istenem Kate! – csattantam fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért??
- Tessék? – hökkent meg.
- Miért kell neked mindent elrontanod? – kérdeztem mérgesen. – A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy tovább mondja.
- Itt nincs de! – kiabáltam még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz.
- Ne kiabálj velem – kérte.
- Annyira … annyira –, de nem fejeztem be, csak ökölbe szorítottam a kezem.
- Annyira?
- Önző vagy – mondtam ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytattam. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte halkan.
- Ez az igazság – morogtam.
- Tyler – próbált volna megérinteni, de elhúzódtam.
- Hagyj békén! – üvöltöttem. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni. - Tűnj el az életemből! – emeltem rám dühtől izzó szemem, majd ott hagytam.

A hurrikán mindent elsöpört és elpusztított. Fortyogva haladtam, majd pár perc múlva tudatosult bennem mit tettem. Térdre rogytam, és elkezdtem zokogni. Eldobtam azt, akit az életemnél is jobban szerettem, pusztán azért mert sértett voltam és féltem. Igen, nagyon is féltem. Mindig is attól rettegtem, hogy elveszítem és most, hogy kiderül ő is szeret, ez még jobban eluralkodott rajtam.

Megijedtem az érzéseitől és attól, hogy akármennyire próbálkoztam is, soha nem tudtam nem szeretni. Erre mit tettem? Magam taszítottam el, én löktem bele abba a gödörbe, amiből ki akartam segíteni. Nem tudtam mit tegyek. Vissza nem mehettem, ezek után, hogy állhatnék elé azzal, hogy szeretem, nem tehettem? Ugyanakkor éreztem, hogy a szívemet kitépték, és a tátongó üresség egyre csak nőtt a belsőmben. Félelmem beigazolódott, elvesztettem, csakhogy ezt én okoztam, én löktem el magamtól.

Sziasztok!

No, nem kezdek semminemű magyarázkodásba, de egy zűrös hétvégén vagyok túl, senkinek nem kívánom, most pedig vendégem van, így egy darabig nem lesz friss, viszont van egy javaslatom, ha megszántok pár komival és kattal, akkor a hétvégén dupla fejezettel érkezem, szóval rajtatok múlik :P

11. fejezet

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék, hogy hamarosan elérkezünk a történet végéhez és sajnálattal közlöm, hogy sajnos nem lesz folytatása Kate és Tyler sztorijának...:(
Még kb. 6 max. 7 Tyler fejezet és természetesen Kate utolsó fejezete, aztán lezárul a történet...




A napok gyorsan teltek, és a munka mellett főként az érzéseimmel próbáltam tisztába jönni, vagyis próbáltam elfojtani, amit érzek, ami nem igazán ment. Kate napról napra egyre jobban elvarázsolt, és már magam sem tudtam, mit kellene tennem.

Megmondani nem mertem neki és magamnak is hazudtam, továbbra is igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy Kate csak barát, holott már jóformán a vak is láthatta, hogy ez nem igaz. Kathy is sejtett valamit, nem véletlen nézett rám úgy ahogy, Chistopher is tudta és Josh is állandóan nyaggatott, hogy mondjam el az igazat, amit nem tehetek.

Elérkezett a bál napja, és hihetetlenül ideges voltam. Nem tudnám megmondani miért, de liftezett a gyomrom és féltem. Féltem, hogy hamarosan valami rossz fog történni. Próbáltam a negatív érzéseket elnyomni, és időben elkészülni. A nyakkendőt alig bírtam megkötni, úgy remegett a kezem.

- Higgadj le – korholtam magam. – Elvégre Te akartad minden áron bálba vinni – de ez sem segített, maximum abban, hogy még idegesebb lettem. Nagy nehezen sikerült elkészülnöm, és negyed óra múlva már a házuk előtt vártam azt a lányt, akiért az életemet adnám.

- Istenem, de gyönyörű vagy – suttogtam, mikor megpillantottam.
- Ezt most csak úgy mondod – legyintett.
- Hazudtam valaha neked? – kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm. Holott tudtam, hogy a válasz igen, csak ezt Kate nem tudja. Hosszú idő óta hazudok neki az érzéseimről, mert magamban sem vagyok biztos, és mert félek. Mindennél jobban félek attól, hogy elveszítem.
- Nem, soha – ismerte be.
- Na látod, hidd el nekem, gyönyörű vagy – mosolyogtam, és ebben nem hazudtam. Kimondhatatlanul gyönyörű volt abban a ruhában, bár ő mindenben csodaszép.
- Köszönöm – pirult fülig. - Te sem panaszkodhatsz, nagyon elegáns vagy.
- Köszi.
- Indulhatunk? – nyitottam ki előtte a kocsiajtót.
- Igen – válaszolta, és gyorsan belebújt a cipőjébe.

Ezúttal én vezettem, hogy ne Kate-nek kelljen. Abban a cipőben, nem is nagyon lehet vezetni, azt sem értem, hogy bír benne menni? Mikor megérkeztünk, segítettem neki kiszállni a kocsiból. Ahogy körülnézett, láttam, ahogy megremeg.

- Mi a baj? – puhatolóztam.
- Mit keresek én itt?
- Sss, semmi baj – öleltem át.
- Nézz körül, nem illek ide – ellenkezett.
- Figyelj rám – toltam el magamtól, és mélyen a szemébe néztem. – Senki nem hasonlítható hozzád, érted? – magyaráztam. – Gyönyörű vagy, senki nem érhet a nyomodba, és mellette még okos is. Vett egy mély levegőt és úgy tűnt, megnyugodott. – Jobb már? – faggattam.
- Igen, mehetünk – motyogta halkan.

A karomat nyújtottam, ő pedig mosolyogva karolt belém, így léptünk be az épületbe. A terem gyönyörűen fel volt díszítve, az alkalomhoz illően mindenhol rózsák voltak. Halk zene szólt, és már jó néhány pár a parketten táncolt. A fehér falakra is rózsákat festettek, amiket a fények tökéletesen kiemeltek.

- Táncolunk? – kérdeztem.
- Nem kell, ha nem akarod.
- Kate, nem kérdeztem volna, ha nem akarnék táncolni – nyújtottam a kezem.
- Mehetünk – fogta meg a felé nyújtott kezemet.

Így beálltunk a többi pár közé. Szorosan magamhoz húztam, jobb kezem a derekára siklott, bal kezemmel pedig megfogtam a jobb kezét, és lassan a zene dallamára kezdünk mozogni. Hihetetlen melegség járta át a testemet, mint mindig a közelében. Úgy éreztem ki kell mondanom, ha nem is neki, de ki kell mondanom, mit érzek, különben megfulladok. Arcomat a hajába temettem és suttogtam, úgy, hogy ő ne hallja, elsuttogtam az érzéseimet.

- Mondtál valamit? – kérdezte.
- Nem – jöttem zavarba. – Miért? Lehet, hogy túl hangos voltam és meghallotta? Amilyen zavart volt az arckifejezése, jobbnak láttam nem kockáztatni tovább a dolgot, így az érzéseim újra mélyre kerültek. Magamba zártam őket.
- Csak mintha hallottam volna valamit.
- Nem mondtam semmit.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.

Pár perces csend telepedett ránk, az én agyam persze pörgött. Nem szabad, hogy kiderüljön a titkom, mert azzal mindent elrontanék. Nem szabad. Gondolataimból Kate hangja rántott vissza.

- Üljünk le egy kicsit – kérte.
- Persze – fogtam meg a kezét, és az egyik asztal felé vettük az irányt.
- Mikor lesz a bál szépe választás? – kérdeztem hirtelen.
- Éjfélkor.
- Akkor már csak fél óra – mosolyogtam. A szavazás még nem zárult le, és tudtam is, mit kell tennem.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett. – Három órát végigtáncoltunk?
- Úgy tűnik – mosolyogtam tovább.
- Egy perc és jövök. Hozzak valamit inni? – kérdeztem.
- Rendben. Igen, egy üdítő jól esne.
- Hozom – és már el is tűntem.

A szavazó asztalhoz siettem, ami szerencsére kívül esett Kate látóterén, és amennyi szavazatot csak lehetett, leadtam rá. Egyértelmű, hogy ő a legszebb, Neki kell nyernie. Miután szavaztam, beszereztem az üdítőket, és visszamentem Kate-hez, aki már nem volt egyedül.

- Mr. Hawkins – nyújtottam a kezem.
- Tyler – viszonozta a kézfogást Mr. Hawkins.

Elbeszélgettünk, és arra kaptuk fel a fejünket, hogy a szervezők figyelmet kérnek.

- Hölgyeim és uraim – kezdett bele az egyikük. – Eljött az a pillanat, hogy kihirdessük az idei bál szépét, vagyis a rózsák királynőjét. – Christina Jonas – hirdették ki a győztes nevét.

Egy valóban nagyon dekoratív lány vonult fel a színpadra, és átvette a díjat.

- Ez nem ér – morogtam. Úgy tűnik, többször kellett volna szavaznom, de akkor is, nincs szebb lány a teremben, mint Kate, ezt hogy nem vették észre? A lány, aki felvonult a színpadra, kifejezetten ellenszenves volt, dekoratív és csinos, azt meg kell hagyni, de Kate nyomába sem érhet és az az önelégült vigyor a képén? A gyomrom is felfordult.

- Mi baj? – nézett rám Kate.
- Neked kellett volna nyerned. Ezerszer csinosabb vagy, mint az a lány – fortyogtam.
- Héé, nyugi – fogta meg a kezem. – Megérdemelte, nagyon szép lány.
- Te sokkal szebb vagy – néztem mélyen a szemébe.

Kellett egy kis idő mire sikerült megnyugodnom, nem akartam ezt az estét elrontani. A királynő kihirdetése után természetesen folytatódott a tánc. Úgy tűnt Kate sem érezte magát annyira rosszul, amivel az én bűntudatom is enyhült kicsit, amiért elrángattam. Csak azt akartam, hogy lássa, hogy sokkal többet ér, mint mások, hogy végre elhiggye, hogy értékes ember, a legértékesebb ezen a világon.
Hajnali négykor a házuk előtt álltunk és átöleltem.

- Nagyon rossz volt? – kérdeztem óvatosan.
- Közel sem annyira, mint vártam – suttogta halkan.
- Na látod? – diadalmas vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hogy eljöttél velem – motyogta a vállamba.
- Nem kell megköszönnöd. Szép álmokat királylány – köszöntem el pár perc múlva.
- Neked is daliás herceg.
Ezen jót mosolyogtunk, majd két puszit követően, elindultam haza. Félig bejött, amit terveztem, bár sokkal jobb lett volna, ha ő nyer, akkor talán végre tényleg elhitte volna, hogy nincs nála különlegesebb lány.

10. fejezet

Sziasztok!

Itt a 10. fejezet!
Folytatás, amint időm engedi, ha érdekel vkit!




Annyira örültem, hogy Kate nem faggatott a filmről, mert azt sem tudtam volna megmondani miről szólt. Sokkal inkább lekötöttem a figyelmemet egy tündér, aki mellettem ült. Másnap, kipihentem ébredtem. Mivel egyedül voltam a lakásban, nem kellett attól tartanom, hogy belebotlok valakibe, így ráérősen tettem a dolgomat.

Egy óra múlva pedig már útrakész voltam. Arra gondoltam, hogy személyesen beszélek Kathy-vel. Mikor megérkeztem az étterem elé, vettem egy mély levegőt, reméltem a sors kegyes lesz hozzám, és tényleg elérem, amit akarok.

- Kathy – léptem mögé. – Válthatnánk pár szót?
- Uhh – kapta fel a fejét. – Megijesztettél. Persze, gyere – fogta meg a kezem, és egy szoba felé húzott. – Csüccs – mutatott egy székre. – Miben segíthetek?
- Hát – kezdtem bele. – El szeretném kérni Kate-t. A hétvégén lesz egy bál, és el szeretném vinni és ruhát kellene neki vennünk.
- Kate bálba megy? – kerekedett el a szeme.
- Igazság szerint – folytattam – nem akart elmenni. Teljesen véletlen, hogy kiderült, hogy lesz ez a bál, és arra gondoltam, hogy ennyi jár neki. Folyton dolgozik és úgy éreztem, ki kell rángatnom. Fiatal, élnie is kellene egy kicsit.
- Értem – mért végig alaposan, majd egy mosoly jelent meg az arcán. – Egyetértek veled.
- Köszönöm – sóhajtottam megnyugodva. – Akkor megoldható, hogy ma ne dolgozzon?
- Természetesen – mosolygott rám. – Tomot elintézem, nem kell aggódnod.
- Köszönöm – álltam fel a székből.
- Nincs mit – léptünk ki az irodából. – Érezzétek jól magatokat.

Hatalmas kő esett le a szívemről, nem hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni, de a szerencse mellém állt, aminek nagyon örültem. Már azt is eldöntöttem, melyik boltba megyünk. Az idő gyorsan eltelt rajtam, így az egyetem felé vettem az irányt, és a parkolóban vártam. Mikor Kate kilépett az épületből hitetlenül mért végig.

- Hát te? – szegezte nekem a kérdést.
- Megígértem, hogy elmegyünk ruhát venni neked – válaszoltam – és tartom a szavam.
- És mi lesz Tommal? – kérdezte halkan, ám ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilja.
- Szia Kathy – szólt bele. – Te engedtél el? – döbbent meg. – Tudom – mosolygott. - És mi lesz Tommal? – bukott ki belőle. – Köszönöm Kathy – válaszolta. – Ezt csak mondod – fagyott le a mosoly az arcáról.

Fogalmam sem volt miről beszélhettek, de megijedtem Kate arckifejezését látva.

- Köszi még egyszer Kathy, holnap beszélünk – búcsúzott. – Szia.
- Mehetünk? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Igen – érkezett a halk válasz.

Beszálltunk a kocsiba, és ezúttal én vezetettem, mivel Kate-nek fogalma sem volt, merre akarok menni. Körülbelül egy negyed órás kocsikázás után megálltunk egy butik előtt.

- Ugye ez most csak vicc? – kerekedett el a szeme.
- Mi? – néztem rám értetlenül.
- Ez a legdrágább butik a városban – makogta.

Ez tényleg így volt, de a pénz nem számít. A legjobbat érdemli, és én mindent meg akarok adni neki, amit csak tudok.

- Kate – néztem rá. – Bálba mész, és ahogy ismerlek, többször nem foglak tudni rávenni, így adjuk meg a módját.
- De épp ezért – ellenkezett. – Többször úgysem veszem fel ezt a ruhát, minek ennyit költeni rá?
- Kate, kérlek – kérleltem.
- Menjünk – sóhajtotta lemondóan.

Belépve az üzletbe, láttam a meglepettséget az arcán. Körbejáratta tekintetét a ruhákon és hitetlenkedve csóválta a fejét. Én viszont kis híján félrenyeltem, mikor megpillantottam valakit. Reméltem, hogy csak álmodom, de mikor rám nézett és vigyorogva indult meg felénk, már tudtam, hogy nem álom.

- Tyler – lépett hozzánk. – Örülök, hogy látlak.
- Szia Amanda – köszöntem én is.

Hatalmas vigyorral mért végig, és hihetetlenül rosszul éreztem magam, ám mikor pillantása Kate-re tévedt egy furcsa fintor jelent meg az arcán. Majdnem olyan volt, mintha lenézné. Nem akartam elhinni. Kate nyomába sem ér, egy ostoba liba és még ő nézi le. Legyűrtem a dühömet, és higgadtan próbáltam közölni a tényeket.

- A barátomnak kellene valami csinos ruha – kezdtem bele.
- Gyertek – karolt belém, és beljebb vezetett bennünket.

Egyre kínosabban éreztem magam és szabadulni próbáltam, ami nem sikerült. Majd végre elengedett, és szebbnél szebb ruhákat pakolt elénk. Kate láthatóan tanácstalan volt, de végül sikerült háromra redukálni a ruhák számát.

- Menj, próbáld fel őket, aztán majd döntünk – toltam a fülke felé.
Amíg Kate bent volt a fülkében, egy kicsit átgondoltam a dolgokat. Sosem csíptem Amandát, nem tudom, mit evett rajtam. A gimi óta ismerem, de sosem voltunk barátok vagy bármi, bár ő sokat lógott a nyakamon, és soha nem tudtam lerázni.

Tipikus plázacica, akinek csak a pénz számít, meg hogy, hogyan néz ki. Sosem vonzottak az ilyen lányok. Végre Kate kilépett a fülkéből, így az én figyelmem is rá irányult és nem Amandán rágódtam.

- Csinos, de valahogy nem az igazi – húztam a számat. – Nézzük a következőt.

Egy bordó ujjatlan ruha volt és jól állt rajta, de valahogy mégsem volt az igazi. Nem adta ki Kate egyéniségét. Nem kellett sokat várnom és újra megjelent, ezúttal egy lila ruhában és még a lélegzetem is elakadt.

- Tökéletes – húzódott széles mosolyra a szám.
- Tényleg? – fordult a tükör felé.
- Olyan tipikusan Kate-es – léptem mögé.
- Mit értesz tipikusan Kate-esen? – fordult szembe velem.
- Nem túl kihívó, de mégis gyönyörű, pont mint te – néztem le rá.

Tudtam, hogy ez lesz a megfelelő, így nem is haboztam tovább.

- Ezt megvesszük – szóltam oda Amandának, aki egy fintorral nyugtázta dolgot. Ha nem egy csajról lenne szó, tuti meggyepáltam volna, amiért így néz Kate-re. Nagyon bökte a csőrömet a dolog, de inkább nyeltem egy nagyot és elővettem a kártyámat.

- Na azt már nem – tiltakozott Kate. – Nem fizetheted ezt is te.
- Kate ne hisztizz, kérlek – adtam egy puszit a homlokára.
- De…
- Nincs de – zártam le a vitát. – Ajándék.

Láttam rajta hogy tanácstalan, de nem akartam ezen vitatkozni. Miattam megyünk a bálba, ez az én ajándékom neki, ebből nem engedek.

- Kate, mehetünk? – kérdeztem.
- Persze, csak kihámozom magam a ruhából.

Pár perc múlva már a kocsiban ültünk. Kate nagyon szótlan volt, láthatóan nagyon gondolkodott valamin, de nem mertem megkérdezni min, így az utat csendben tettük meg.

- Hol vagyunk? – kapta fel a fejét.
- Nálunk.
- És miért is vagyunk itt?
- A srácok megint nincsenek itthon, és van egy nagyon jó kis filmem, így gondoltam megnézhetnénk – vázoltam.
- Rendben – mosolyodott el. Végre mosolygott, ez hiányzott nekem az elmúlt egy órából. Hogy lássam a mosolyát, amit annyira szeretek.

Megint megnéztünk egy filmet, vagyis Kate a filmet nézte én meg megint őt. Fél szemmel láttam, ahogy a tv-ben a két főhős óvatos csókot vált egymással, mire én is égető szükségét éreztem, hogy megízleljem Kate mézédes ajkait. Egy szelíd - de határozott - mozdulattal magam felé fordítottam arcát, s nem törődve döbbent tekintetével vészesen közeledtem hívogató ajkai felé. Az illúziót Kate váratlan megugrása kergette el.
- Istenem, ott a lány apja! - mutatott a képernyőre, mire elmosolyodtam. A legfájdalmasabb s egyben leggyönyörűbb vágyképet lökte félre tudat alatt ... Attól a pillanattól kezdve, megpróbáltam a filmre koncentrálni, ami nagyon nem sikerült, mivel egy ilyen tündér ült mellettem, így figyelmem középpontjába újra ő került.
A film végén mosolyogva fordult felém.

- Köszönök mindent – adott egy puszit az arcomra.
- Szívesen.
- Hogy tetszett a film? – kérdeztem már út közben, csak hogy beszéltessem, bár azt is tudtam ezzel magam alatt vágom a fát, mert fogalmam sem volt, miről szólt.
- Érdekes volt – válaszolta. – Felmerült bennem néhány kérdés, de alapjáraton tetszett.
- Neked? – kérdezett vissza. Ettől féltem.
- Nekem is nagyon tetszett – füllentettem –, de csak félig, mert amit én néztem az tényleg tetszett, csak az nem a film volt. Közben meg is érkeztünk hozzájuk.
- Holnap találkozunk – köszöntem el. – Szép álmokat Törpi.
- Szia.

Két puszit követően pedig már újból úton voltam, és a gondolataimba mélyedtem. Otthon fáradtan dőltem az ágyba és agyaltam még egy kicsit, amíg el nem nyomott az álom.

9. fejezet

Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy csinálta, de úgy éreztem muszáj tudnom.

- Hogy csináltad? - tettem fel már sokadjára a kérdést a mai estén.
- Nem szeded ki belőlem – közölte velem mosolyogva.
- De tudni szeretném – próbálkoztam tovább.
- Ne akard elrontani, ez meglepetés volt, maradjon az én titkom, rendben? – nézett mélyen a szemembe.
- Megadom magam – sóhajtottam lemondóan.
- Köszi – vigyorgott rám.

Az este további részében tartottam magam az ígéretemhez és nem faggattam tovább. Jól éreztük magunkat, mint mindig, de bennem ott motoszkált az este és az ajánlat. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam elmondani Kate-nek, mert biztos megpróbált volna rábeszélni, hogy fogadjam el, de nem hagyhatom itt.

Beleőrülnék, ha nem lehetnék vele. Így nem szóltam. Otthon még mindig azon agyaltam, mit kellene csinálnom, és arra jutottam, hogy nem fogadhatom el. Majd ha Kate is végez, akkor hátha lesz rá lehetőség, de addig engem ideköt az életem és a szívem. Másnap elég nyúzottan ébredtem, de úgy döntöttem felhívom Christophert, és elmondom, mire jutottam.

Kikászálódtam az ágyból, majd a konyhába indultam egy kávéért és szerencsémre Clare-nek híre hamva sem volt, csak Josh ült a konyhában.

- Jó reggelt – köszönt.
- Neked is – viszonoztam.

Miközben kávét főztem Josh kérdőn vizslatta az arcomat.

- Mi van? – kérdeztem ingerülten. Nem voltam valami fényes hangulatban.
- Na, mi a helyzet? – kérdezett vissza.
- Mivel? – játszottam a hülyét, holott tudtam, mit akar kiszedni belőlem.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek.
- Őszintén? – néztem rá. - Fogalmam sincs.
- Tyler, ne játszd a hülyét! – csattant fel. - Mi van Kate-tel, megmondtad neki?
- Micsodát?
- Tyler, ne hozz ki a sodromból – morgott. – Azt hogy szereted.
- Josh, ebbe ne menjünk bele – forgattam a szemeimet. - Kate a barátom, világos?
- Ahogy gondolod – emelte fel a kezét. – A te dolgod.
- Köszönöm.
- Jaj, csak annyit – kezdett bele. – Nyugi, békén hagylak – folytatta a mérges arcomat látva. – Csak annyit akarok, hogy elutazok három napra, céges út. Neked még nem volt alkalmam, mondani.
- Ohh – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- És Clare? – csúszott ki a számon.
- Annyira nem bírom a csajt – morgott Josh is.
- Én sem nyugi.
- Ha jól tudom, egy darabig vele sem lesz gondunk, valami barátnőjéhez ment, aki férjhez megy és segít neki – magyarázta.
- Én miért nem tudok semmit? – fakadtam ki.
- Talán mert minden gondolatod csak egy ember körül forog – világított rá.

Nagyon csúnyán néztem rá, mire elvigyorodott.

- Oké, bocs, abbahagytam.
- Kösz – sóhajtottam.
- És Nick? – tettem fel a következő kérdést.
- Fogalmam sincs, szerintem ő sem jön haza – mélázott el.
- Hát jó, akkor jó utat, aztán vigyázz magadra – veregettem meg a vállát.
- Nem kell féltened, visszajövök – húzta az agyam.
- Nem is reméltem, hogy megszabadulok tőled – kontráztam rá én is, majd egyedül hagytam.

Visszavonultam a szobámba, és próbáltam a kusza érzéseket kizárni a fejemből. Már sokszor egész hosszú időre ki tudtam zárni, mit érzek iránta, de az most megint felszínre hozta az érzéseimet, amiket újfent megpróbáltam elnyomni.

Nem engedhetem, hogy ezek az érzések irányítsanak, nem szabad, józanul kell gondolkodnom és Kate a barátom, a legjobb, semmi több. Győzködtem magamat egy darabig, hozzáteszem, nem sok sikerrel, mire arra jutottam, le kell kötnöm magam valamivel, hogy ne járjon az agyam. Kezdtem azzal, hogy felhívtam Christophert.

- Tessék, Christopher Barnes – szólt bele.
- Christopher, itt Tyler Case, tegnap találkoztunk.
- Szia Tyler.
- Csak azért kereslek, hogy nagyon szépen köszönöm az ajánlatodat, de nem tudom elfogadni – magyaráztam.

Egy sóhaj volt a válasz, majd rövid csend után megszólalt.

- Nagyon sajnálom, örültem volna, ha nekem dolgozol.
- Nem tehetem, most még nem – adtam meg a választ.
- A szív nagy úr, hallgass rá – közölte sokat tudóan.
- Tessék? – képedtem el.
- Tudom, hogy tudod, mire gondolok, de kérted, ezért nem folyok bele, csak annyit tanácsolhatok, hogy hallgass a szívedre – érkezett a válasz.

Sóhajtottam, mire elterelte a témát.

- Azt mondtad most még nem, akkor ezek szerint van rá esély, hogy később csatlakoznál? – kérdezte reménykedve.
- Igen, később lehet – motyogtam.
- Hát a semmitől jobb – egyezett bele.
- Sajnálom – suttogtam.
- Én is, de ha meggondolnád magad, keress, rendben?
- Ígérem és köszönöm.
- Szia.
- Szia.

Le kellett valamivel foglalnom magam, hogy ne agyaljak, így a munkába temetkeztem, ami remek elterelésnek bizonyult. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt az idő múlása.

- Basszus – kaptam fel a fejem. – El fogok késni.

Villámgyorsan elkészültem, és mint az őrült rohantam, nehogy elkéssek. Szerencsére időben érkeztem és még két levegővételre is volt időm, mielőtt Kate megérkezett.

- Szia.
- Szia – köszönt ő is.
- Na, mesélj, milyen napod volt? – öleltem meg.
- A szokásos – válaszolta. - Neked?
- Semmi említésre méltó – közöltem. – Valami terv, mit csináljunk ma?
- Hát nem nagyon – motyogta.
- Nekem viszont van – lelkesültem fel.

Már régóta meg akartam vele nézni egy filmet és így, hogy a lakás üres, itt a nagyszerű alkalom.

- Halljuk.
- A srácok ma nincsenek otthon, mit szólnál, ha elmennénk hozzánk dvd-t nézni?
- Benne vagyok – egyezett bele.

Így bevágódtunk a kocsiba, a táskáját hátradobta, amiből kiesett valami.

- Ez mi? – emeltem fel. – Meghívó?
- Igen – sóhajtotta. – A hétvégén lesz egy bál, és Mr. Hawkins adott két jegyet, hogy menjek el valamelyik barátnőmmel.
- És te nem akarsz elmenni – nem kérdeztem, állítottam. Ismertem ennyire.
- Nem, nem akarok elmenni.
- Miért?
- Tyler, te is tudod, hogy ez nem nekem való.
- Soha nem voltál még bálban, honnan tudnád, hogy nem neked való? – győzködtem.
- Ne vitatkozzunk – kérte. – Nem megyek és kész.
- Bárkit vihetsz?
- Igen, miért? – kérdezett vissza.
- Rendben, akkor elmegyünk és kész – zártam le.
- Tessék? – hitetlenkedett.
- Elmegyünk a bálba – közöltem még egyszer.
- Miért?
- Kate figyelj rám! Állj meg! – kértem.

Így lehúzódott, én pedig magam felé fordítottam az arcát.

- Tanulsz, dolgozol, nem pihensz, ez így nem mehet – magyaráztam. – Oké, tudom, hogy álmaid vannak, de könyörgöm, élj is egy kicsit. Fiatal vagy.
- Tudod mi a helyzet – hajtotta le a fejét.
- Tudom, és nem bántani akarlak, hidd el – emeltem fel ismét a fejét –, de ennyi neked is kijár.
- Redben van – sóhajtotta beleegyezően. - Mehetünk tovább?
- Igen – vigyorogtam diadalmasan.
- Rózsák bálja? Ez mit jelent? – kérdeztem pár perc múlva.
- A rózsák a nők és a bál fénypontja mikor kiválasztják a legszebb rózsát, vagyis a bál szépét – válaszolta.
- Ez nagyon jól hangzik – elmélkedtem.

Számomra egyértelmű volt, ki a legszebb rózsa, ez nem is kérdés, Ő, csakis az ő fején tudtam elképzelni a koronát.

- Tyler – szólalt meg már a házunk előtt.
- Mi a baj?
- Nincs ruhám, amit felvehetnék.
- Ne szontyolodj el – simogattam meg az arcát. – Ezen segítünk, elmegyünk neked ruhát venni.
- Mikor?
- Mondjuk holnap – elkérlek Kathytől.
- És Tom? – kerekedett ki a szeme.
- Nyugi, elintézem.
- Hogyan? – faggatott tovább.
- Csak bízd rám, holnap ruhát veszünk neked.
- Ha te mondod – nyugodott bele.

Fogalmam sem volt, Tom mit fog hozzá szólni, de azt tudtam, hogy Kathy támogatja majd a tervemet. Őt nem is kell győzködnöm, ha őt megnyertem, akkor már Tomot meggyőzzük. Az este további részében, nem beszéltünk a bálról.

Kate meghatódva nézte a filmet, én pedig inkább őt néztem. Szerencsére nem vette észre. Olyan gyönyörű és olyan törékeny, szerettem volna csak úgy átölelni, de nem tudtam, mit szólna hozzá, így nem tettem. A film végeztével hazakísértem, majd egy gyors elköszönés után, hazafelé vettem az irányt.

8. fejezet

Sziasztok!

Tartom magam az előző fejezet elején tett kijelentésemhez és nem szabok komihatárt, úgysem ér semmit:(
VISZONT nagyon csalódott vagyok abból a szempontból, hogy 17 rendszeres olvasó van elvileg, és azon felül, ki tudja hányan még és 7 ember bírt kattintani...:( Tényleg csak ennyien olvastátok?? Ha igen akkor újra el kellene gondolkodnom van-e értelme az egésznek...
Nem kezdem el magyarázni mennyire imádom ezt a sztori, mert ez így van, aki ismer tudja és azt is tudja, miért különösen kedves ez a történet a szívemnek, szóval nem hagyom abba. A folytatás érkezik bizonytalan időközönként, ahogy időm engedi.

Schmetterling

u.i: Köszönöm szépen azoknak, akik mellettem állnak és támogatnak! Millió cupp Nektek!




Másnap csendre ébredtem. Óvatosan szétnéztem a lakásban, és megnyugodva tapasztaltam, hogy egyedül vagyok. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ma egyáltalán nem volt hangulatom Clare hülyeségeihez, csak remélni tudtam, hogy nem ér addig haza, míg itthon vagyok.

Kimentem a konyhába, hogy igyak egy kávét és észhez térjek, majd visszatértem a vázlatokhoz. Szerencsére már nem volt velük sok dolgom, így a vártnál hamarabb végeztem. Nem mertem kockáztatni, hogy Clare véletlen hazatalál, így fogtam magam és a nyakamba vettem a várost.

Csak találomra bóklásztam, nem számított merre megyek, jól esett a friss levegő. Ingerült voltam és nem csak Clare miatt. Tudtam, hogy a világ egyik leghíresebb építészmérnöke itt van, és nekem nincs lehetőségem beszélni vele. Megközelíthetetlen, előadásokat is csak ritkán tart és azokra is nagyon nehéz bejutni.

Agyaltam ezen egy sort, majd Kate újra beférkőzött a tudatomba, ezzel is kiszorítva onnan a problémákat. Olyan jól elvoltam, elmerültem a gondolataimban, hogy csak arra eszméltem fel, hogyha nem akarok elkésni az étteremből, akkor indulnom kell. Éppen sikerült időben érkeznem, és meg is pillantottam Kate-t.

- Szia – léptem hozzá.
- Szia.
- Na, hol az a munkatárs? – kérdeztem lelkesen.
- Ott ül annál az asztalnál - mutatott az ablak mellé.

Elkerekedett szemekkel bámultam az asztalt. Ez nem lehet igaz, biztos csak káprázik a szemem.

- Ez most ugye csak valami vicc? – torpantam meg, és azt éreztem egy lépést sem tudok tenni.
- Nem az – mosolygott. – Gyere – fogta meg a kezem és odahúzott az asztalhoz. – Mr. Barnes – szólította meg a férfit.
- Ön bizonyára Kate – nyújtotta a kezét. – Mr. Hawkins sokat mesélt önről.
- Igen – mosolygott rá. – Ő pedig a barátom, aki nagyon szeretett volna önnel találkozni.
- A fiatal kolléga – mosolyodott el. – Christopher Barnes – nyújtotta a kezét.
- Tyler Case – suttogtam, mivel még mindig alig jutottam szóhoz a meglepettségtől.
- Foglaljon helyet, fiatalember.
- Én magukra hagyom az urakat, a pincér hamarosan jön – köszönt el Kate.
- Kedves fiatal hölgy – mosolygott rám.
- Valóban az - ült ki egy mosoly az én arcomra is. – Mivel én vagyok az idősebb, azt javaslom, tegeződjünk, rendben? – szólalt meg.
- Köszönöm.
- Szóval melyik egyetemre jártál? – kérdezte.
- A California-i Egyetemre – válaszoltam.
- Dr. Roberts még ott van? – faggatott tovább.
- Igen, a legeslegjobb tanár az egész világon – közöltem. Mindig is szerettem Dr. Roberts óráit.
- Valóban egy nagy tudású ember – helyeselt. – Miért ezt a szakmát választottad? – érkezett az újabb kérdés.
- Hát ezt nehéz lenne elmagyarázni – kezdtem bele. – Amióta az eszemet tudom, vonzottak az épületek, mindig rengeteg mesélnivalójuk volt számomra és úgy éreztem én is szeretném ezt továbbadni, hogy később majd azok az épületek meséljenek, amikben az én kezem is benne van. Úgy érzem, így egy kicsit ki tudom fejezni önmagam, el tudom mondani, amit érzek. Ez lehet egy kicsit zavaros így – magyaráztam -, de nem tudom jobban megfogalmazni. Szeretnék adni valamit az embereknek.
- Jobban értem, mint hinnéd – szólt közbe Christopher. – Én is ilyen voltam, mint Te. Csodálom az elkötelezettséged, ahogy beszélsz az egészről, látszik rajtad az alázat a munkád iránt. Maradj meg ilyennek, és ha elfogadsz egy jó tanácsot: Merj kockáztatni. – javasolta. - Úgy értem – folytatta az arcomat látva –, ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsanak, merd megvalósítani a terveidet, ötleteidet, csak így lehetsz egyedi és az nagyon fontos.
- Értem, köszönöm – néztem rá hálásan.
- Tyler – szólalt meg pár perces csend után.
- Igen?
- Lenne kedved nekem dolgozni? – érkezett a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Ilyen emberekre van szükségem, mint Te, örülnék, ha nekem dogoznál – magyarázta.
- Huhh, ez váratlanul ért, és nem is tudom, mit mondhatnék – suttogtam.
- Nem kell válaszolnod, gondold át – nyújtott át egy kártyát. - Itt a névjegyem, bármikor elérsz.

Hátrapillantottam és Kate-t kerestem a szememmel, de nem találtam, tudtam, hogy nem fogadhatom el, most még nem.

- Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatodat – bámultam az asztalt.
- Kate miatt? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Tessék? – ezt meg mire véljem.
- Ne nézz hülyének Tyler, láttam, hogy nézel rá. Ugyan nem vagyok olyan fiatal, mint te, de szemem az van.
- Egy bonyolult és nem szeretnék ebbe most belemenni – ellenkeztem. Nem akartam erről beszélni, még nekem is zavaros, egy idegen, hogy érthetné meg?
- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést.
- Én sem akartam goromba lenni, bocsánat – makogtam.
- Ne mondj nemet még, rendben? – kérte. - Gondold át, nyugodtan és, ha később döntesz úgy, hogy belevágsz, bármikor szívesen látlak, nekem ilyen emberek kellenek.
- Rendben – egyeztem bele. – Köszönöm a lehetőséget.
- Én köszönöm – mosolygott - és Tyler, nyugodtan keress.
- Ígérem, élni fogok a lehetőséggel – álltam fel az asztaltól.
- Örülök, hogy találkoztunk – nyújtotta a kezét.
- Én is – búcsúztam.

Úgy voltam vele, hogy az étterem előtt megvárom Kate-t. Nem tudom, hogyan fogom ezt neki meghálálni, életem legjobb délutánja volt, azon esték után, amit vele tölthetek. Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer találkozhatok Christopherrel és ő elintézte nekem, bár fogalmam sincs, hogyan.

Arra pedig pláne nem számítottam, hogy még munkát is ajánl majd, de nem fogadhatom el, nem hagyhatom magára Kate-t. Pár perc gondolkodás után arra jutottam, hogy Christopher ajánlatáról nem szólók Kate-nek. Nem kellett sokat várnom, és meg is jelent az ajtóban Kate, én pedig egyből felkaptam és elkezdtem vele pörögni.

- Köszönöm Törpi – ujjongtam.
- Szívesen, csak tegyél le – vigyorgott.
- Annyira rendes, és rengeteg hasznos tanácsot adott – lelkendeztem. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy ezt összehoztad – néztem le rá, miután letettem.
- Ne beszélj butaságokat. Végre egy kicsit egyenlítettem a számlát.
- Hogy csináltad?
- Az maradjon az én titkom – mosolygott sejtelmesen.