5. fejezet

Sziasztok!

A tegnapra ígért fejezet, megérkezett...
Még egyszer sajnálom, csak tényleg nagyon gázos volt ez a 2 nap...
Jó olvasást és várom a megjegyzéseiteket!

Puszilok Mindenkit!

Drága egyetlen Angyalkám köszönöm a bétázást, a támogatást és azt is, hogy bármilyen hülyeségben mellettem állsz:D
Pusza Neked!




Az este további része vidám hangulatban telt. Tyler vicceket mesélt, én meg már a hasam fogtam a nevetéstől.

- Lassan mennünk kéne – szólalt meg egyszer.
- Nem akarok hazamenni – hajtottam le a fejem.
- Tudom, de holnap neked suli, és még haza is kell érnünk.
- Rendben – adtam meg magam.
- Kate – fogta meg a kezem. – Nem lerázni akarlak.
- Tudom – mosolyogtam rá. – Tényleg későre jár.

Így beszálltunk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Most is, mint mindig leparkoltam a házunk előtt, és nagyon nem akaródzott bemennem.

- Szép álmokat Törpi – ölelt meg Tyler, és adott két puszi.
- Neked is.

Elindult, de még visszafordult egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Holnap találkozunk.
- Nem szabadulsz tőlem – vigyorogtam én is.
- Nem is akarok – közölte, és egy perc múlva már el is tűnt a sötétben.

A ház felé fordultam, és mikor megláttam, hogy ég a lámpa a szobában, a gyomrom görcsberándult. Remek, akkor ma tuti semmi esély arra, hogy megússzam a pofont. Vettem egy nagy levegőt, és kinyitottam az ajtót. Megpróbáltam a lehető leghalkabban mozogni, de persze apám megjelent az ajtóban.

- Hol jártál?– szegezte nekem a kérdést.
- Erre is, arra is – válaszoltam flegmán, miközben rá se néztem.
- Nézz rám, ha hozzám beszélsz! – ragadta meg a karomat. – Ez nem válasz!
- Utoljára kérdezem, merre jártál? – kérdezte egyre hangosabban.
- Nem mindegy?
- Ne feleselj velem te kölyök! – üvöltötte, és a keze ismét lecsapott.

Dühtől izzó szemekkel néztem vele farkasszemet, mikor az eddig megvető pillantása megváltozott.

- Honnan van ez a lánc? – kérdezte mérgesen.
- Kaptam.
- Na persze – gúnyolódott. – Mégis kitől kaptad volna? Honnan szerezted? Loptad?
- Nem vagyok olyan, mint te – vágtam a képébe, mire egy újabb pofon volt a válasz.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Te meg hogy mersz így bánni velem? – kérdeztem én is mérgesen.
- Az apád vagyok, azt csinálok, amit akarok – közölte.
- Ez akkor sem jogosít fel arra, hogy verjél – üvöltöttem, miközben kitéptem karomat a kezei közül, és felrohantam a szobámba, olyan erővel bevágva az ajtót, hogy még a fal is remegett, majd gyors elfordítottam a kulcsot a zárban.

Dühös voltam, nagyon dühös, de sírni nem volt erőm. Így csak járkáltam fel-alá, míg egy kicsit megnyugodtam, majd ledőltem az ágyra, és a plafont bámultam, miközben kielemeztem a napomat. Nem tudom meddig elmélkedtem, de közben elnyomhatott az álom, mert a mobilom csörgésére ébredtem.

Mikor megérkeztem a suli parkolójába, egyre idegesebb lettem, mivel megláttam Nate-t, és a többieket. Végre meg tudjuk beszélni – sóhajtottam és egy nagy levegőt véve kiszálltam a kocsiból.

- Sziasztok – köszöntem nekik, de mikor megláttak, olyan gyorsan eliszkoltak, mintha legalábbis a halál érkezett volna meg.

Olyan érzésem volt, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem állnak velem szóba, csak azt nem tudtam, mit tettem. A terembe lépve, a rossz érzés csak fokozódott. A lehető legtávolabb ültek tőlem, és úgy tettek, mintha ott sem lennék, levegőnek néztek.

Leültem a szokott helyemre, és a sírás kerülgetett. Alig vártam, hogy vége legyen az órának és ne kelljen a megvetést látnom a szemükben, azt eleget látom otthon. Az óra végeztével Mr. Hawkins meg akart állítani, de bocsánatot kértem tőle, hogy most nem érek rá, és amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. Szerencsétlenségemre, ma már Tom is bent volt, így nem úsztam meg a lebaszást.

- Kate, Kate… – csóválta a fejét.
- Baj van? – tettem fel a kérdést, mert fogalmam sem volt, mit tettem és különben is, csak az zakatolt az agyamban, hogy a csoporttársaim utálnak és a könnyek gyűltek a szememben. Ezt Tom is észrevette, és ki is használta.

- Nem vagyok veled megelégedve – közölte.
- Tessék?
- Hanyag munkát végzel, és ezt nem tűrhetem – magyarázta tovább.
- Legjobb tudásom szerint végzem a munkámat – közöltem határozottan.
- Ez elég szomorú – válaszolta.
- Mi rosszat tettem?
- Panaszkodtak rád a vendégek.
- De miért? Mostanában csak a konyhában vagyok, nem is szolgáltam fel – válaszoltam, persze erre már nem válaszolt.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés, ha még egyszer panasz érkezik rád, ki vagy rúgva. Világos voltam?
- Igen – motyogtam halkan.
- Most pedig dologra! – adta ki a parancsot.

A konyhába vonultam, és egyre jobban kellett küzdenem a könnyeimmel. Alig vártam, hogy láthassam Tylert. Mikor megérkeztem a hotel elé, és megláttam, olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűt szúrtak volna belém és Tyler nyakába vetettem magam, de ekkor már a könnyeimnek sem tudtam gátat szabni.

- Sss – nyugtatgatott Tyler –, mi a baj Törpi?

Én pedig csak zokogtam megállíthatatlanul, teljesen eláztatva, így a pólóját, de ő csak tűrte és várta, hogy végre elmondjam mi borított ki.

- U .. ut .. utálnak – dadogtam.
- Kik? – kérdezte értetlenül.
- A többiek – motyogtam, miután végre abbahagytam a sírást
- Nem utálnak.
- Akkor miért nem állnak velem szóba? – szegeztem neki a kérdést mérgesen, pedig nem rá haragudtam.
- Mert nem értenek – magyarázta.
- Mit nem értenek? – kérdeztem furcsán.
- Téged – jött a halk válasz.
- Ezt pedig én nem értem.
- Figyelj - nézett mélyen a szemembe –, más vagy, mint a többiek és ez böki a csőrüket, ezért jobbnak látták, ha nem foglalkoznak veled.
- Ér… értem – makogtam –, vagyis elhagytak, egyedül vagyok.
- Nem vagy egyedül – ölelt meg.– Itt vagyok.
- De te is elhagyhatsz – makogtam.
- Ne beszélj butaságokat – tolt el magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen. – Soha nem hagylak el, mindig számíthatsz rám.
- Ígéred?
- Ígérem – ölelt át újra.