2. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a második fejezet:)
Jó olvasást és nagyon kivi lennék, mit gondoltok...
Jaj és nagyon köszönöm az én angyalkámnak a bétázást:) Köszönök neked mindent:)

Puszi!



Miközben a Park Hotel felé tartottam, azon gondolkodtam, hogyan is ismerkedtem meg Tylerrel. Mindenre pontosan emlékszem, egy szerdai nap volt, éppen a boltból indultam haza rengeteg szatyorral a kezemben, amikor az egyiknek elszakadt a füle, és minden kiborult belőle. Persze senki nem foglalkozott velem. Épp a földről szedegettem össze a cuccokat, mikor egy kezet pillantottam meg, mely segített nekem. Felnéztem, és egy kedves arccal találtam magam szemben.

- Ne haragudj – szólalt meg –, csak gondoltam segítek.
- Köszi – hebegtem meglepetten.

Miután összeszedtük a szétgurult dolgokat, segített berakni a csomagokat a kocsiba.

- Engedd meg, hogy bemutatkozzam – nyújtotta a kezét. – Tyler vagyok, Tyler Case.
- Kate – nyújtottam a kezem. – Kate Singler.

Ezután jól elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy nemrég költözött a városba, mert itt kapott munkát. A California-i Egyetemre járt, és építészként dolgozik. Pár barátjával bérel itt egy lakást. Attól a naptól kezdve majdnem elválaszthatatlanok voltunk.

Sok volt bennünk a közös, így azonnal megtaláltuk a közös hangot, és mindig is nagy volt köztünk az összhang. Miközben az emlékeim eluralták az agyamat, meg is érkeztem a Hotel elé, ahol Tyler már várt. Kiszálltam a kocsiból, és egyből megindultam Tyler felé, ahogy ő is közeledett felém.

- Szia Törpi – zárt a karjaiba és adott két puszit.
- Szia – öleltem meg én is.

Jaj igen, miért is hív Törpinek? Mert majdnem két fejjel magasabb nálam, és így rám ragasztotta a Törpilla nevet, ami mára már csak Törpi maradt.

- Milyen napod volt? – kérdezte miután elengedett.
- A szokásos – válaszoltam. – Mr. Hawkins beszélt velem a múlt héten leadott dolgozatomról.
- Mit mondott?
- Hogy nagyon jó – motyogtam –, és érdekelte, honnan merítettem az ihletet.
- Nem válaszoltál – nem kérdezte, állította.
- Jól ismersz.
- Tudom.
- És neked milyen napod volt? – kérdeztem én is.
- Hát… – kezdett bele. – összekaptunk Nickkel.
- Miért? – kerekedett el a szemem.
- A barátnője jóformán már nálunk lakik, és nem fizet egy fillért sem, de persze mos, tusol és egyebek – magyarázta. – Mi pedig szóvá tettük, hogy beszállhatna a költségekbe. Nick meg kiakadt, hogy az ő vendége és mit képzelünk mi.

Elkerekedett szemekkel bámultam. Léteznek ilyen emberek? Engem is többször hívott Tyler, hogy költözzem hozzájuk. Egyszer ki is próbáltuk, de apám utánam jött, és hazarángatott a hajamnál fogva. Tyler próbálta megállítani, aminek az lett az eredménye, hogy összeverekedtek. Azóta sem tudom, hogyan jött rá, hol vagyok, de tudom, hogy csak akkor hagy majd békén, ha másik városba költözök.

- Szegénykém – suttogtam. – És akkor hogy oldjátok meg?
- Még nem tudom, de most nem is érdekel. Itt vagy velem, csak ez számít – mosolygott rám.
- Most merre? –érdeklődtem én is mosolyogva.
- Hát éppenséggel elmehetnénk moziba, ha van kedved.
- Persze – csillant fel a szemem. – Mit nézünk?
- Mit szólnál az Avatar-hoz?
- Benne vagyok – mosolyogtam. – Úgyis kíváncsi voltam rá.

Így elindultunk a kocsim felé. Már majdnem beszálltunk, mikor a szél hátralibbentette a hajamat, így jól láthatóvá váltak a tegnap esti verés nyomai. Tyler hirtelen megdermedt.

- Megint megvert? – kérdezte kimérten.
- Tyler, kérlek ne kezdjük megint.

Ezt majdnem minden este eljátsszuk. Szinte hallom, ahogy fortyog benne a düh, az apám iránti gyűlölet. Én is gyűlölöm, de senki nem hisz nekem. A város szemében ő a mintapolgár, én meg csak egy szánalmas kislány, akit megvetnek, mert én is megvetem az apámat. A könnyek gyűltek a szememben, ahogy csak rágondoltam.

- Ne haragudj – kért elnézést Tyler, és letörölte a könnyeket az arcomról. – Sajnálom.
- Semmi baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Menjünk inkább moziba.

Az este hátralevő része vidám, kellemes hangulatban telt. A film nagyon tetszett mindkettőnek, utána a boltban vettünk jégkrémeket, aztán a parkban sétáltunk még egyet, mielőtt hazaindultunk volna. Nem akartam haza menni, de már nagyon későre járt, és holnap egyetem. Így beültünk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt.

Tyler sosem engedte, hogy hazavigyem, mondván, nem lakik messze, és ne furikázzak feleslegesen. A házunk előtt leparkoltam, ahol elbúcsúzott tőlem, majd elindult haza, én pedig lassú léptekkel indultam az ajtó felé. A házban sötét volt, és már reménykedtem benne, hogy ma megúszom a pofont, amikor egy erős kéz ragadott meg.

- Hol a fenében voltál? – üvöltött apám.
- Sehol!
- Milyen válasz az, hogy sehol? – morogta tovább.
- Semmi közöd hozzá! – morogtam én is.
- Mi az, hogy nincs közöm hozzá, büdös kölök? – ordibálta, és lekevert három hatalmas pofont, mikor anyám felkapcsolta a villanyt.
- Mi…m..mi…van? – dadogta, és a piásüveget ott szorongatta a kezében.
- Csak nevelem a kölköt – közölte apám.
- Jól teszed szívem – mondta egy kicsit összefüggőbben. – Ráfér, elkanászodott.
- Tudom, ideje ráébreszteni, ki a főnök.

A nyelvemen volt, hogy beolvasok neki, de nem tettem. Három pofon elég volt, mára nem akartam még egyet, így szépen csendben maradtam. Kiszabadítottam magam a szorításából, és felszaladtam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót, és az ágyra rogytam… zokogni kezdtem.

Tyler előtt nem szerettem sírni, mert nem akartam, hogy ő is még rosszabbul érezze magát, hogy nem tud segíteni, de ilyenkor kiadhattam magamból minden felgyülemlett dühömet, fájdalmamat. Nem tudom meddig zokoghattam, de végül megnyugodtam.

Sajnáltam Tylert, hogy rosszul érzi magát a helyzet miatt, ahogy ő is sajnált engem, de csak ő tartott életben, a belém vetett hite, hogy elérem az álmaimat. Hogy egy nap pszichológus leszek, és embereken segítek, hogy itt hagyom Annapolist, hogy megcsinálom, és nem adom fel. Tudtam, hogy sikerül, ha ő mellettem van, sikerülni fog, ebben szentül hittem.