1.Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az első fejezet!:)
Jó olvasást és kíváncsi lennék a véleményetekre!

Puszi!



Kinyitottam a szememet, és gyors kinyomtam a mobilomat, nehogy anyámék felébredjenek. Az órára pillantottam, ami fél hatot mutatott. Nem volt kedvem kimászni az ágyból csak azért, hogy elkezdődjön egy újabb, hosszú nap, aminek a vége ugyanaz, mint eddig az összesnek, egy pofon apámtól.

Utáltam az életemet, de reméltem, hogy egy nap jobb lesz, csak ezért éltem, hogy egy nap elszabadulok innen, hogy egy nap magam mögött hagyom az eddigi életemet. Ezért jártam suliba, és a suli mellett ezért dolgoztam, szabadulni akartam.

Egy új helyen akartam egy egészen más életet kezdeni, egy szebb életről álmodtam, ahol nincsenek alkoholista anyák, és szadista apák, ahol a magam ura vagyok. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt.

Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, hogy ne verjem fel apámékat. A tükörbe nézve a szokásos arcom köszönt rám vissza. Egy fáradt arc, ami változást akar. A szemeimben nem volt élet. Csak akkor éreztem, hogy önmagam lehetek, mikor Tylerrel vagyok. A legjobb barátom, aki mindenben támogat, és kiáll mellettem.

Mellette nem kell megjátszanom magam, hogy elégedett vagyok. Ismeri az apámat, tudja, hogy bánik velem. Többször származott is ebből konfliktusuk. Tyler kiállt mellettem, és képes volt apámmal is szembeszállni, aki persze elküldte a fenébe, hogy semmi köze a családi ügyeinkhez, de Tyler azért jó párszor bepróbálkozott, hogy jobb belátásra bírja, persze semmi sikerrel.

Mindig mikor meglátja a verés nyomait rajtam, látom a fájdalmat a szemében. Félt engem, fél, hogy nem bírom, de ha ő mellettem van, mindent túlélek. Arcot mostam, és próbáltam észhez térni. Halkan visszamásztam a szobámba, és hosszas tanakodás után, kiválasztottam a ruhámat, gyors felöltöztem majd a konyha felé vettem az irányt, hogy valami kaját dobjak össze.

Mikor beléptem, megláttam az üres piásüvegeket. Anyám tegnap sem aprózta el, két üveg martini és a fene tudja, a szobájukban mi lapul még. Összedobtam magamnak egy szendvicset, kivettem egy ásványvizet a hűtőből, és elraktam őket. A táskát a vállamra akasztottam, felvettem a két piásüveget, és az ajtó felé vettem az irányt.

Az üvegeket kidobtam a kukába, majd beszálltam a kocsiba. A suliba egy órás az út. A Washington egyetem elég híres, és elmondhatom magamról, hogy én is a részese vagyok. Ezen az egyetemen tanulok pszichológiát. Bekapcsoltam a rádiót, de mivel semmi olyan nem ment benne, ami lekötötte volna a figyelmemet, így addig tekergettem, míg találtam valamit, ami agyon megtetszett.

Az egyik adón Gary Barlow: Forever love című száma szólt. Nem hallottam még a dalt, de azonnal a fülembe mászott a dallam, és nagyon megtetszett, így végighallgattam, majd elindítottam a kocsit. Egy kicsivel több, mint egy óra múlva leparkoltam az egyetem parkolójában, ahol már ott voltak a csoporttársaim.

- Sziasztok – szálltam ki a kocsiból.
- Szia Kate – köszöntek kórusban.
- Hogy vagy? – kérdezte Nate.
- Ahogy szoktam – válaszoltam, majd az előadó felé vettük az irányt.

Leültünk a terem közepére, ahová általában szoktunk, majd pár perc múlva a tanár is bejött, és elkezdte az órát. Imádtam a pszichológiát. Úgy gondoltam, hogy ez által, majd segíthetek a hozzám hasonlókon, és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy lehet még egy jobb életem. Szorgosan jegyzeteltem mindent, amit a tanár mondott, miközben a többiek csak pusmogtak mellettem.

- Kate – szólalt meg Nate. – Minek jegyzetelsz?
- Mert érdekel – válaszoltam –, és ellentétben veletek, jobb szeretek jegyzetből tanulni, mint az irodalomból.
- Furi vagy, remélem tudod – fűzte még hozzá, majd folytatták a susmogást, én meg a jegyzetelést.

A nap gyorsan a végéhez ért, legalábbis az egyetemen, még várt rám a munka, de mielőtt elindulhattam volna Mr. Hawkins megállított.

- Maradj egy percre Kate – kérte.
- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Dehogy, nincs semmi baj – mosolygott rám. – Csak a beadott dolgozatodról szeretnék beszélni.
- Mi van vele? – csúszott ki a számon.
- Semmi baj sincs vele – nyugtatott Mr. Hawkins. – Nagyon jól felépített dolgozat, tökéletes kivitelezéssel.
- Csak az érdekelne, hogy tudtál ennyire hiteles képet festeni az alkoholizmus problémáiról? – tette fel a kérdését. – Pszichológiailag is tökéletesen elemezted a dolgokat. Ugye nem neked gyűlt meg a bajod az alkohollal? – kérdezte halkan.
- Nem – válaszoltam gyors.
– Akkor hogyan? – puhatolózott tovább.
- Ne haragudjon, de erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.
- Mehetek? – kérdeztem gyors.
- Persze.
- Viszontlátásra – köszöntem el.
- Viszlát Kate!
Igen, anyám példáját mutattam be ebben a dolgozatban, de nem akartam erről többet beszélni. Elég volt nekem nap, mint nap ezzel szembesülnöm. A családom igencsak jómódú, és anyám nem bírta kezelni ezt a jó létet, így a piához nyúlt, én pedig nem tudtam neki segíteni, csak néztem, ahogy egyre jobban tönkreteszi magát. Apám pedig csak adta alá a lovat, mintha ez lenne a helyes. Gondolataimból ismét Nate húzott vissza.

- Baj van Kate? – szaladt oda hozzám.
- Nem dehogy – hadováltam. – Miért?
- Akkor miért kérte Mr. Hawkins, hogy maradj? – érdeklődött.
- Csak a dolgozatomról kérdezett valamit – magyaráztam -, de ha nem haragszol, sietek. El fogok késni a munkából.
- Okés, holnap találkozunk!
- Igen, szia – köszöntem.
- Szia – köszönt el ő is.

Így gyors bepattantam a kocsiba és a Café Soleil felé vettem az irányt, ahol délutánonként voltam kisegítő. Egy hangulatos kis étteremről van szó, ahol mosogatok, asztalt szedek le, és időnként pincérként is besegítek.

Már csak tíz percem volt, hogy odaérjek, így sietnem kellett. Tom nem szereti, ha kések. Sikerült időben befutnom, így gyors magamra kaptam a kötényem, és már a konyhába vonultam. Nem kerestem valami sokat, de addig jó volt, amíg nem találok jobbat. Kell a pénz, hogy valóra váltsam az álmomat és lelépjek. Így amíg ez van, addig ezt csinálom.

A munkaidőm fél négytől fél nyolcig tart. Munka után soha, nem mentem haza, hanem Tylerrel találkoztam. Mindig a Phoenix Park Hotel előtt találkoztunk, és soha nem számított, hol kötünk ki, így most is a hotel felé vettem az irányt és alig vártam, hogy újra lássam.

Ő volt a legjobb barátom, aki mindig támogatott. Soha nem nézett hülyének, mert voltak álmaim, hanem ha tudott segített, hogy el is érjem azokat. Olyan volt, mintha a bátyám lenne, akit mindenkinél jobban szeretek. Támogatott bármit is találtam ki, és ami a legfontosabb szeretett, és soha nem bántott. Fontos voltam neki, ahogy ő is nekem. Ő volt a biztos pont az életemben, aki segített abban, hogy ne omoljak össze, hanem harcoljak, azért aki vagyok.