Sziasztok!
Van egy javaslatom, ha éltek vele, éltek, ha nem, úgy is jó...
Szóval itt az új fejezet, ha összejön 6-7 komi, akkor fel fog kerülni a következő is.
Így látom, hogy tényleg szeretnétek olvasni a történetet és érdekel benneteket...
Félreértés ne essék, nem várok kisregényt, sosem vártam, de szeretném tudni, mit gondoltok...
Schmetterling
u.i. Kedves Zsu: ha soha senki nem komizik, akkor honnan tudjam, hogy egyáltalán olvassa vki a történetet...Tényleg nem kell oldalakat írni komiként, elég, hogy tetszett vagy nem, csak kérlek benneteket, írjatok véleményt!
Drága Angyalkám!
Köszönöm a támogatásod:) Szerencsés vagyok, hogy vagy Nekem:)
Puszillak!
A napok újfent a megszokott ritmusban teltek, bár a szülinapom emléke, hosszan elkísért, de ezt is csak egy embernek köszönhetem. Erőt adott, és éltetett egy darabig. Elérkezett a november ötödike. Életem egyik legszomorúbb eseményének évfordulója.
Élt a szomszéd házban egy nagyon kedves idős néni, Margaret néni, aki nehezen bírta elviselni, ahogy apám bánt velem, de tenni nem tudott ellene semmit. Viszont, mikor a szüleim nem voltak otthon, csempészett egy kis boldogságot az életembe.
Minden délután átjött és hozott nekem csokit, vagy házi sütit, majd a térdére ültetett, és mesélt nekem, hercegekről és hercegnőkről. Minden nap más mesét mondott, én pedig ámulattal hallgattam. Sokat álmodoztam róla, hogy egyszer majd értem is eljön az én hercegem, de miután nagyobb lettem, rájöttem, hogy nincsenek tündérmesék.
Az élet kegyetlen és, aki gyenge, azt eltiporja. Margaret néni volt az egyetlen, aki szeretett, Tyler előtt. Olyan voltam neki, mint a kis unokája, de az élet elvettem tőlem tíz évvel ezelőtt, meghalt, én pedig egyedül maradtam. Tylert csak jóval utána ismertem meg. Azóta minden évben ezen a napon, kimegyek a temetőbe, és meglátogatom. Megköszönöm neki, amit tőle kaptam, egy cseppnyi gyermekkort.
Sosem felejtem el Tyler arcát, mikor a megismerkedésünk után először érkezett el ez a nap. Szerintem komplett hülyének nézett, miért akarok én este mindenáron kimenni a temetőbe, ám miután elmeséltem neki, egyből más szemmel nézte a dolgokat.
Láttam a sajnálatot a szemében, hogy megérti mit jelent ez nekem. Csak később mesélte el, hogy ő az anyukáját veszítette el tíz éves korában, így teljes mértékben megérti a hiányt, ami bennem van, és a fájdalmamat. Ezen a napon Tyler az egyetlen, akit megtűrök magam mellett.
Ilyenkor nem megyek suliba sem. Ez az egyetlen nap, mikor megengedem magamnak, hogy hiányozzak. Mr. Hawkins többször próbálta már belőlem kiszedni, hogy miért hiányzom minden november ötödikén, de erről nem szeretek beszélni, és ezt vele is közöltem.
Tyler az egyetlen, aki tudja a titkomat. Még apámék sem tudják, és nem is fogják megtudni soha. Dolgoznom sajnos kell, még ezen a napon is, de ilyenkor mindenki kerül. Nem tudom miért és mit láthatnak rajtam, de ezen a napon még Tom sem szekál. Békén hagynak.
Ez az egyetlen napom, ami nyugis, de minden egyes november ötödikén azt kívánom, bár ne így lenne. Bár élne még, bár velem lenne. Annyira hiányzik, a hiányát meg sem tudom fogalmazni. Az űr, amit maga után hagyott, csak azután enyhült, miután megismertem Tylert, de ezen a napon, mindig rám tör. Ráébredek, hogy ő nincs többé, és soha többé nem is lesz.
- Szia Törpi – ölelt át Tyler.
- Szia - csimpaszkodtam belé én is.
- Akkor ma temető, igaz? – tette fel a nyilvánvaló kérdést, amire nem válaszoltam csak bólintottam.
Beszálltunk a kocsiba, és a temető felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Elvették tőlem, elvették tőlem a nagymamámat, aki nem is volt a nagymamám, de úgy szeretett. Ez az év egyetlen napja, mikor megengedem magamnak, hogy Tyler előtt sírjak. Ilyenkor olyan gyengének érzem magam és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy van mellettem valaki.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem – bújtam hozzá, ő pedig készségesen ölelt át.
- Nincs mit köszönnöd.
Lassú léptekkel elindultunk a sírok között. Már jól ismertem az utat, és csukott szemmel is megtalálnám a sírját. Mikor megérkeztünk, Tyler tapintatosan a háttérben maradt, én pedig a sírra borultam, és csak sírtam és sírtam.
- Miért hagytál el engem? Miért? – próbáltam formálni a mondatokat az ajkaimmal, de a sírás miatt nem igazán sikerült.
Hosszan zokogtam így, majd megnyugodtam, és elmeséltem neki, mi történt velem az egy év alatt, amíg nem beszéltünk. Tyler csendesen tűrte, soha nem szólt egy rossz szót sem, hogy ilyenkor képes vagyok két órát a temetőben tölteni, és soha nem nézett bolondnak, hogy magamban beszélek, ahogy előadom az én kis monológomat.
Ha más valaki meglátott volna így a temetőben, biztos, hogy már régen a diliházban csücsülnék. Ezért járok este a temetőbe, beszélgetni az én nagyimmal. Tyler az egyetlen, akinek megengedtem, hogy velem legyen. Belül éreztem, sőt tudtam, hogy Margaret néni hall engem és megért.
Válaszolni ugyan nem tud, de minden egyes szavamat hallja. Így szépen elmeséltem neki mindent, majd mikor a végére értem, feltápászkodtam, és elköszöntem tőle. Régebben mindig azt reméltem, csak egy rossz álom, én pedig felébredek és ő újra a karjaiba zár, de nem így történt.
- Jövőre jövök – búcsúztam. – Vigyázz magadra Margaret néni.
Tylerhez mentem és hozzábújtam, ő pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy nem kell semmit mondania, elég, ha átölel és tudom, hogy mellettem van. Elindultunk a kocsi felé, és hazafelé vettük az irányt. Ilyenkor mindig Tyler vezetett, mivel én képtelen lettem volna rá.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan.
- Igen – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak még mindig furcsa, hogy ő már nincs velem, de azóta könnyebb, mióta ismerlek.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rád – mosolygott rám kedvesen.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy velem vagy, és hogy vagy nekem.
- Ugyan Törpi – szorította meg a kezem. – Ez mindig is így marad.
2010. március 27., szombat
2010. március 25., csütörtök
Sziasztok!
Jelenetem hazaértem és el is mondom mire jutottam, aminek nem biztos, hogy örültök, de ez van...
Nem frissítek tovább ezen a blogon...de most őszintén mondjátok meg nekem, hogy minek?
1 komi, nagyon jó esetben 2, ha nem látom, hogy lenne a történetre igény, akkor minek frisseljek...?
Elég elfoglalt vagyok ahhoz, hogy akkor így jut másra időm, amit esetleg hanyagolnék.
Azért vágtam bele, mert azt hittem jó ötlet, tetszett, hogy végre nem Rob és Kellan és Saga, hanem vmi más, vmi újabb, de úgy tűnik, nektek nem tetszik...ez van...nem baj...egy gonddal kevesebb!
Szép estét Nektek!
u.i: Valóban azért kezdtem el írni, mert élvezem, de tényleg. Viszont az ember(én legalábbis) magával szemben a legkritikusabb és sosem fogok tudni olyat csinálni, amivel én 100%-ig elégedett leszek, ezért örültem volna egy kis támogatásnak, mert ezzel a történettel lettek volna terveim, de mindegy...
Jelenetem hazaértem és el is mondom mire jutottam, aminek nem biztos, hogy örültök, de ez van...
Nem frissítek tovább ezen a blogon...de most őszintén mondjátok meg nekem, hogy minek?
1 komi, nagyon jó esetben 2, ha nem látom, hogy lenne a történetre igény, akkor minek frisseljek...?
Elég elfoglalt vagyok ahhoz, hogy akkor így jut másra időm, amit esetleg hanyagolnék.
Azért vágtam bele, mert azt hittem jó ötlet, tetszett, hogy végre nem Rob és Kellan és Saga, hanem vmi más, vmi újabb, de úgy tűnik, nektek nem tetszik...ez van...nem baj...egy gonddal kevesebb!
Szép estét Nektek!
u.i: Valóban azért kezdtem el írni, mert élvezem, de tényleg. Viszont az ember(én legalábbis) magával szemben a legkritikusabb és sosem fogok tudni olyat csinálni, amivel én 100%-ig elégedett leszek, ezért örültem volna egy kis támogatásnak, mert ezzel a történettel lettek volna terveim, de mindegy...
2010. március 24., szerda
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Akiknek tovább adom:
Akiktől kaptam és akik kint vannak a bloglistámban:)
Teszt:
Név:Schmetterling
Becenév:Schmetti
Lakhely:Szeged
Születési hely: Szeged
Magasság: 174cm
Névnap: jan. 21.
Foglalkozás:Tanuló
Testvérek: 1 fiú
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek:német,angol,spanyol
Gyűjtemények:-
Cipőméret:39
Iskola:egyetem
Kedvencek:-
Hobbi: tánc
Zsebpénz:már nincs rá szükségem
Kívánság:sok van, de nem mondom meg, mert akkor nem válik valóra:D
Álom:van pár:)
Szerencseszám:nincs
Szeretnék találkozni: itt is van néhány ember:)
Akitől kaptam:
Baby Angel és Daisy, köszönöm Nektek:)
2010. március 23., kedd
6. fejezet
Sziasztok!
Fent a 6. fejezet:)
Jó olvasást!
A folytatás a komik számától függ...
Annyit ígérhetek, lesznek még érdekes dolgok, szóval várom a komikat, minél több, annál hamarabb érkezik a friss:)
Pusza!
Jó érzés volt Tyler karjaiban, megnyugtatott. Mélyen magamba szívtam az illatát, és a szám mosolyra húzódott. Ekkor egy olyan érzés kerített hatalmába, amit eddig nem éreztem. Szeretem Tylert, teljes szívemből és nem csak, mint egy barátot.
Kellemes volt nem csak a barátomként gondolni rá, de el is hessegettem ezeket a gondolatokat. Neki csak barát vagyok, és nem veszíthetem el őt. Szükségem van rá, legalább annyira, mint a levegőre. Így megpróbáltam ezeket az érzéseket kizárni, és továbbra is úgy tekinteni rá, mint a legjobb barátomra.
- Merre? – tettem fel a kérdést csak, hogy ne agyaljak tovább azon, amit érzek.
- Gyere – fogta meg a kezem, és elindultunk egy kis utcán.
Nem tudtam merre megyünk, de nem is érdekelt, amíg vele vagyok.
- Csukd be a szemed – állt meg hirtelen.
- Tessék? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csukd be a szemed, kérlek.
Így hát lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a hátralevő egy percben Tyler vezessen.
- Megérkeztünk – állt meg. – Kinyithatod a szemedet.
Óvatosan kinyitottam a szememet. Nem értettem, hova jöttünk, és mire ez a rejtélyeskedés.
- Boldog Születésnapot Törpi! – mosolygott rám két puszi kíséretében, és átnyújtott egy kis csomagot.
- Köszönöm – makogtam halkan.
El is felejtettem, hogy ma van a születésnapom. Senkit nem érdeklek, annyira, hogy eszembe jutassák, engem pedig valahogy sosem hozott lázba.
- Nyisd ki – noszogatott.
- Nem érdemlem meg – motyogtam.
- Ne beszélj butaságokat – korholt le.
- Nem ismerek nálad aranyosabb, szeretetreméltóbb, kitartóbb és gyönyörűbb lányt.
Ez most komoly? Tyler gyönyörűnek nevezett? A nem sokkal korábbi érzések újra elöntötték a testemet, de megpróbáltam kizárni őket. Barátok, barátok – hajtogattam magamban.
- Na nyisd ki – unszolt tovább.
Így végre visszatértem a valóságba, és kibontottam a kis csomagot. Egy kis könyv volt benne, és mikor belelapoztam, szebbnél szebb idézeteket is elolvastam a barátságról, az életről, a reményről és az igaz szerelemről, csak gyűltek a könnyek a szememben, de ezek most örömkönnyek voltak.
- Nagyon szépen köszönöm – olyan halkan mondtam, csoda hogy értette.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog – ölelt meg ma már sokadjára. – Nagyon szívesen, de még nincs vége.
- Minek nincs vége? – néztem rá értetlenül.
- Van még egy meglepetésem.
- Tessék?
- Kate, nyisd ki a szemed és láss is – vigyorgott.
Ekkor néztem csak jobban körül, hol is vagyunk. Egy táncklub előtt, méghozzá a legjobb táncklub előtt.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? – kerekedett el a szemem.
- Dehogynem – fogta meg a kezem, és elkezdett a bejárat felé húzni. – Ez a Te napod Kate, csak rólad szól és tudom, hogy szereted.
Ez valóban így van, imádok táncolni, ami már Tylerről nem mondható el. Hányszor próbáltam rávenni, hogy menjünk el táncolni, de soha nem sikerült. Erre most elhoz egy táncklubba csak azért, mert születésnapom van.
Táncolni fog a kedvemért, alig akartam elhinni. Ezek a gesztusok, megint elbizonytalanítottak egy kicsit. Tényleg csak barátok vagyunk, vagy esetleg ez az egész már más irányba tart? Nem tudtam a választ, így újfent maradtam annál a verziónál, hogy barátok.
- Gyere Törpi – húzott a táncparkett felé.
- El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálod.
- Mit?
- Táncolsz.
- Ugyan – mosolygott -, majd megpörgetett és elkezdtük ropni az ismerős, pörgős dallamokra.
- Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni – súgtam a fülébe.
- Tudok, csak nem szeretek.
- Értem, de most mégis táncolsz.
- Kate, zárjuk le ezt a témát, rendben – kérte. – Csak élvezd ki a táncot és a szülinapodat.
- Rendben – egyeztem bele.
A sok pörgős szám után három lassabb következett. Azt hittem Tyler majd ezeknél mondja, hogy tartsunk szünetet, de nem így történt. Szorosan magához húzott, keze a derekamra siklott, és így táncoltunk tovább.
Újra magamba szívtam az illatát és hálát adtam az égnek, hogy ő van nekem, nem ronthatom el, nem lehet. Ezzel a gondolattal minden korábbi érzésemet, mely azt feltételezte, hogy ez több mint barátság, ki is zártam, és csak élveztem azt, hogy vele vagyok.
Szomorúságomra az este nagyon hamar véget ért, fel sem tűnt mennyire repül az idő, bár amikor Tylerrel vagyok, mindig gyorsabban telik, vagy csak úgy tűnik. Már a házunk előtt álltunk.
- Még egyszer nagyon Boldog születésnapot – ölelt meg.
- Köszönöm ezt a csodás estét.
- Nincs mit köszönnöd – mosolygott rám. – Megérdemled.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
- Ugyanúgy élnéd az életed és elérnéd az álmaidat – mondta komolyan.
- Lehet, de lehet, hogy nem.
- Ugyan Kate, ne legyél kishitű – nézett mélyen a szemembe. – Erős vagy menni fog, megcsinálod és megcsinálnád akkor is, ha nem ismernél.
- Igazad van – hagytam rá -, de azért jó hogy ismerlek. – Fűztem hozzá szemlesütve.
- Ehhez csatlakozom – emelte fel a fejem, és hihetetlenül édesen rám mosolygott.
- Nélküled üres lenne az életem – mosolygott még mindig.
- Így van – helyeseltem.
- Te vagy a legeslegjobb barátom.
- Ahogy te is nekem.
- Szép álmokat Törpi és holnap találkozunk.
- Igen, neked is jó éjt.
Adott még két puszit és eltűnt, én pedig mosolyogva léptem be a házba, és ezúttal egyáltalán nem érdekelt kapok-e pofont vagy nem. A házba lépve, teljes sötétség fogadott. Halkan megszabadultam a cipőmtől, és elindultam felfelé a lépcsőn.
A szobámba érve fogtam csak fel igazán, hogy ma megúsztam a pofont. Úgy tűnik az égiektől ez a szülinapi ajándékom. Ma nem kellett szembenéznem az apámmal. Fáradtan dőltem az ágyba, és mosolyogva aludtam el.
Fent a 6. fejezet:)
Jó olvasást!
A folytatás a komik számától függ...
Annyit ígérhetek, lesznek még érdekes dolgok, szóval várom a komikat, minél több, annál hamarabb érkezik a friss:)
Pusza!
Jó érzés volt Tyler karjaiban, megnyugtatott. Mélyen magamba szívtam az illatát, és a szám mosolyra húzódott. Ekkor egy olyan érzés kerített hatalmába, amit eddig nem éreztem. Szeretem Tylert, teljes szívemből és nem csak, mint egy barátot.
Kellemes volt nem csak a barátomként gondolni rá, de el is hessegettem ezeket a gondolatokat. Neki csak barát vagyok, és nem veszíthetem el őt. Szükségem van rá, legalább annyira, mint a levegőre. Így megpróbáltam ezeket az érzéseket kizárni, és továbbra is úgy tekinteni rá, mint a legjobb barátomra.
- Merre? – tettem fel a kérdést csak, hogy ne agyaljak tovább azon, amit érzek.
- Gyere – fogta meg a kezem, és elindultunk egy kis utcán.
Nem tudtam merre megyünk, de nem is érdekelt, amíg vele vagyok.
- Csukd be a szemed – állt meg hirtelen.
- Tessék? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csukd be a szemed, kérlek.
Így hát lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a hátralevő egy percben Tyler vezessen.
- Megérkeztünk – állt meg. – Kinyithatod a szemedet.
Óvatosan kinyitottam a szememet. Nem értettem, hova jöttünk, és mire ez a rejtélyeskedés.
- Boldog Születésnapot Törpi! – mosolygott rám két puszi kíséretében, és átnyújtott egy kis csomagot.
- Köszönöm – makogtam halkan.
El is felejtettem, hogy ma van a születésnapom. Senkit nem érdeklek, annyira, hogy eszembe jutassák, engem pedig valahogy sosem hozott lázba.
- Nyisd ki – noszogatott.
- Nem érdemlem meg – motyogtam.
- Ne beszélj butaságokat – korholt le.
- Nem ismerek nálad aranyosabb, szeretetreméltóbb, kitartóbb és gyönyörűbb lányt.
Ez most komoly? Tyler gyönyörűnek nevezett? A nem sokkal korábbi érzések újra elöntötték a testemet, de megpróbáltam kizárni őket. Barátok, barátok – hajtogattam magamban.
- Na nyisd ki – unszolt tovább.
Így végre visszatértem a valóságba, és kibontottam a kis csomagot. Egy kis könyv volt benne, és mikor belelapoztam, szebbnél szebb idézeteket is elolvastam a barátságról, az életről, a reményről és az igaz szerelemről, csak gyűltek a könnyek a szememben, de ezek most örömkönnyek voltak.
- Nagyon szépen köszönöm – olyan halkan mondtam, csoda hogy értette.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog – ölelt meg ma már sokadjára. – Nagyon szívesen, de még nincs vége.
- Minek nincs vége? – néztem rá értetlenül.
- Van még egy meglepetésem.
- Tessék?
- Kate, nyisd ki a szemed és láss is – vigyorgott.
Ekkor néztem csak jobban körül, hol is vagyunk. Egy táncklub előtt, méghozzá a legjobb táncklub előtt.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? – kerekedett el a szemem.
- Dehogynem – fogta meg a kezem, és elkezdett a bejárat felé húzni. – Ez a Te napod Kate, csak rólad szól és tudom, hogy szereted.
Ez valóban így van, imádok táncolni, ami már Tylerről nem mondható el. Hányszor próbáltam rávenni, hogy menjünk el táncolni, de soha nem sikerült. Erre most elhoz egy táncklubba csak azért, mert születésnapom van.
Táncolni fog a kedvemért, alig akartam elhinni. Ezek a gesztusok, megint elbizonytalanítottak egy kicsit. Tényleg csak barátok vagyunk, vagy esetleg ez az egész már más irányba tart? Nem tudtam a választ, így újfent maradtam annál a verziónál, hogy barátok.
- Gyere Törpi – húzott a táncparkett felé.
- El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálod.
- Mit?
- Táncolsz.
- Ugyan – mosolygott -, majd megpörgetett és elkezdtük ropni az ismerős, pörgős dallamokra.
- Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni – súgtam a fülébe.
- Tudok, csak nem szeretek.
- Értem, de most mégis táncolsz.
- Kate, zárjuk le ezt a témát, rendben – kérte. – Csak élvezd ki a táncot és a szülinapodat.
- Rendben – egyeztem bele.
A sok pörgős szám után három lassabb következett. Azt hittem Tyler majd ezeknél mondja, hogy tartsunk szünetet, de nem így történt. Szorosan magához húzott, keze a derekamra siklott, és így táncoltunk tovább.
Újra magamba szívtam az illatát és hálát adtam az égnek, hogy ő van nekem, nem ronthatom el, nem lehet. Ezzel a gondolattal minden korábbi érzésemet, mely azt feltételezte, hogy ez több mint barátság, ki is zártam, és csak élveztem azt, hogy vele vagyok.
Szomorúságomra az este nagyon hamar véget ért, fel sem tűnt mennyire repül az idő, bár amikor Tylerrel vagyok, mindig gyorsabban telik, vagy csak úgy tűnik. Már a házunk előtt álltunk.
- Még egyszer nagyon Boldog születésnapot – ölelt meg.
- Köszönöm ezt a csodás estét.
- Nincs mit köszönnöd – mosolygott rám. – Megérdemled.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
- Ugyanúgy élnéd az életed és elérnéd az álmaidat – mondta komolyan.
- Lehet, de lehet, hogy nem.
- Ugyan Kate, ne legyél kishitű – nézett mélyen a szemembe. – Erős vagy menni fog, megcsinálod és megcsinálnád akkor is, ha nem ismernél.
- Igazad van – hagytam rá -, de azért jó hogy ismerlek. – Fűztem hozzá szemlesütve.
- Ehhez csatlakozom – emelte fel a fejem, és hihetetlenül édesen rám mosolygott.
- Nélküled üres lenne az életem – mosolygott még mindig.
- Így van – helyeseltem.
- Te vagy a legeslegjobb barátom.
- Ahogy te is nekem.
- Szép álmokat Törpi és holnap találkozunk.
- Igen, neked is jó éjt.
Adott még két puszit és eltűnt, én pedig mosolyogva léptem be a házba, és ezúttal egyáltalán nem érdekelt kapok-e pofont vagy nem. A házba lépve, teljes sötétség fogadott. Halkan megszabadultam a cipőmtől, és elindultam felfelé a lépcsőn.
A szobámba érve fogtam csak fel igazán, hogy ma megúsztam a pofont. Úgy tűnik az égiektől ez a szülinapi ajándékom. Ma nem kellett szembenéznem az apámmal. Fáradtan dőltem az ágyba, és mosolyogva aludtam el.
2010. március 19., péntek
5. fejezet
Sziasztok!
A tegnapra ígért fejezet, megérkezett...
Még egyszer sajnálom, csak tényleg nagyon gázos volt ez a 2 nap...
Jó olvasást és várom a megjegyzéseiteket!
Puszilok Mindenkit!
Drága egyetlen Angyalkám köszönöm a bétázást, a támogatást és azt is, hogy bármilyen hülyeségben mellettem állsz:D
Pusza Neked!
Az este további része vidám hangulatban telt. Tyler vicceket mesélt, én meg már a hasam fogtam a nevetéstől.
- Lassan mennünk kéne – szólalt meg egyszer.
- Nem akarok hazamenni – hajtottam le a fejem.
- Tudom, de holnap neked suli, és még haza is kell érnünk.
- Rendben – adtam meg magam.
- Kate – fogta meg a kezem. – Nem lerázni akarlak.
- Tudom – mosolyogtam rá. – Tényleg későre jár.
Így beszálltunk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Most is, mint mindig leparkoltam a házunk előtt, és nagyon nem akaródzott bemennem.
- Szép álmokat Törpi – ölelt meg Tyler, és adott két puszi.
- Neked is.
Elindult, de még visszafordult egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Holnap találkozunk.
- Nem szabadulsz tőlem – vigyorogtam én is.
- Nem is akarok – közölte, és egy perc múlva már el is tűnt a sötétben.
A ház felé fordultam, és mikor megláttam, hogy ég a lámpa a szobában, a gyomrom görcsberándult. Remek, akkor ma tuti semmi esély arra, hogy megússzam a pofont. Vettem egy nagy levegőt, és kinyitottam az ajtót. Megpróbáltam a lehető leghalkabban mozogni, de persze apám megjelent az ajtóban.
- Hol jártál?– szegezte nekem a kérdést.
- Erre is, arra is – válaszoltam flegmán, miközben rá se néztem.
- Nézz rám, ha hozzám beszélsz! – ragadta meg a karomat. – Ez nem válasz!
- Utoljára kérdezem, merre jártál? – kérdezte egyre hangosabban.
- Nem mindegy?
- Ne feleselj velem te kölyök! – üvöltötte, és a keze ismét lecsapott.
Dühtől izzó szemekkel néztem vele farkasszemet, mikor az eddig megvető pillantása megváltozott.
- Honnan van ez a lánc? – kérdezte mérgesen.
- Kaptam.
- Na persze – gúnyolódott. – Mégis kitől kaptad volna? Honnan szerezted? Loptad?
- Nem vagyok olyan, mint te – vágtam a képébe, mire egy újabb pofon volt a válasz.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Te meg hogy mersz így bánni velem? – kérdeztem én is mérgesen.
- Az apád vagyok, azt csinálok, amit akarok – közölte.
- Ez akkor sem jogosít fel arra, hogy verjél – üvöltöttem, miközben kitéptem karomat a kezei közül, és felrohantam a szobámba, olyan erővel bevágva az ajtót, hogy még a fal is remegett, majd gyors elfordítottam a kulcsot a zárban.
Dühös voltam, nagyon dühös, de sírni nem volt erőm. Így csak járkáltam fel-alá, míg egy kicsit megnyugodtam, majd ledőltem az ágyra, és a plafont bámultam, miközben kielemeztem a napomat. Nem tudom meddig elmélkedtem, de közben elnyomhatott az álom, mert a mobilom csörgésére ébredtem.
Mikor megérkeztem a suli parkolójába, egyre idegesebb lettem, mivel megláttam Nate-t, és a többieket. Végre meg tudjuk beszélni – sóhajtottam és egy nagy levegőt véve kiszálltam a kocsiból.
- Sziasztok – köszöntem nekik, de mikor megláttak, olyan gyorsan eliszkoltak, mintha legalábbis a halál érkezett volna meg.
Olyan érzésem volt, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem állnak velem szóba, csak azt nem tudtam, mit tettem. A terembe lépve, a rossz érzés csak fokozódott. A lehető legtávolabb ültek tőlem, és úgy tettek, mintha ott sem lennék, levegőnek néztek.
Leültem a szokott helyemre, és a sírás kerülgetett. Alig vártam, hogy vége legyen az órának és ne kelljen a megvetést látnom a szemükben, azt eleget látom otthon. Az óra végeztével Mr. Hawkins meg akart állítani, de bocsánatot kértem tőle, hogy most nem érek rá, és amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. Szerencsétlenségemre, ma már Tom is bent volt, így nem úsztam meg a lebaszást.
- Kate, Kate… – csóválta a fejét.
- Baj van? – tettem fel a kérdést, mert fogalmam sem volt, mit tettem és különben is, csak az zakatolt az agyamban, hogy a csoporttársaim utálnak és a könnyek gyűltek a szememben. Ezt Tom is észrevette, és ki is használta.
- Nem vagyok veled megelégedve – közölte.
- Tessék?
- Hanyag munkát végzel, és ezt nem tűrhetem – magyarázta tovább.
- Legjobb tudásom szerint végzem a munkámat – közöltem határozottan.
- Ez elég szomorú – válaszolta.
- Mi rosszat tettem?
- Panaszkodtak rád a vendégek.
- De miért? Mostanában csak a konyhában vagyok, nem is szolgáltam fel – válaszoltam, persze erre már nem válaszolt.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés, ha még egyszer panasz érkezik rád, ki vagy rúgva. Világos voltam?
- Igen – motyogtam halkan.
- Most pedig dologra! – adta ki a parancsot.
A konyhába vonultam, és egyre jobban kellett küzdenem a könnyeimmel. Alig vártam, hogy láthassam Tylert. Mikor megérkeztem a hotel elé, és megláttam, olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűt szúrtak volna belém és Tyler nyakába vetettem magam, de ekkor már a könnyeimnek sem tudtam gátat szabni.
- Sss – nyugtatgatott Tyler –, mi a baj Törpi?
Én pedig csak zokogtam megállíthatatlanul, teljesen eláztatva, így a pólóját, de ő csak tűrte és várta, hogy végre elmondjam mi borított ki.
- U .. ut .. utálnak – dadogtam.
- Kik? – kérdezte értetlenül.
- A többiek – motyogtam, miután végre abbahagytam a sírást
- Nem utálnak.
- Akkor miért nem állnak velem szóba? – szegeztem neki a kérdést mérgesen, pedig nem rá haragudtam.
- Mert nem értenek – magyarázta.
- Mit nem értenek? – kérdeztem furcsán.
- Téged – jött a halk válasz.
- Ezt pedig én nem értem.
- Figyelj - nézett mélyen a szemembe –, más vagy, mint a többiek és ez böki a csőrüket, ezért jobbnak látták, ha nem foglalkoznak veled.
- Ér… értem – makogtam –, vagyis elhagytak, egyedül vagyok.
- Nem vagy egyedül – ölelt meg.– Itt vagyok.
- De te is elhagyhatsz – makogtam.
- Ne beszélj butaságokat – tolt el magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen. – Soha nem hagylak el, mindig számíthatsz rám.
- Ígéred?
- Ígérem – ölelt át újra.
A tegnapra ígért fejezet, megérkezett...
Még egyszer sajnálom, csak tényleg nagyon gázos volt ez a 2 nap...
Jó olvasást és várom a megjegyzéseiteket!
Puszilok Mindenkit!
Drága egyetlen Angyalkám köszönöm a bétázást, a támogatást és azt is, hogy bármilyen hülyeségben mellettem állsz:D
Pusza Neked!
Az este további része vidám hangulatban telt. Tyler vicceket mesélt, én meg már a hasam fogtam a nevetéstől.
- Lassan mennünk kéne – szólalt meg egyszer.
- Nem akarok hazamenni – hajtottam le a fejem.
- Tudom, de holnap neked suli, és még haza is kell érnünk.
- Rendben – adtam meg magam.
- Kate – fogta meg a kezem. – Nem lerázni akarlak.
- Tudom – mosolyogtam rá. – Tényleg későre jár.
Így beszálltunk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Most is, mint mindig leparkoltam a házunk előtt, és nagyon nem akaródzott bemennem.
- Szép álmokat Törpi – ölelt meg Tyler, és adott két puszi.
- Neked is.
Elindult, de még visszafordult egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Holnap találkozunk.
- Nem szabadulsz tőlem – vigyorogtam én is.
- Nem is akarok – közölte, és egy perc múlva már el is tűnt a sötétben.
A ház felé fordultam, és mikor megláttam, hogy ég a lámpa a szobában, a gyomrom görcsberándult. Remek, akkor ma tuti semmi esély arra, hogy megússzam a pofont. Vettem egy nagy levegőt, és kinyitottam az ajtót. Megpróbáltam a lehető leghalkabban mozogni, de persze apám megjelent az ajtóban.
- Hol jártál?– szegezte nekem a kérdést.
- Erre is, arra is – válaszoltam flegmán, miközben rá se néztem.
- Nézz rám, ha hozzám beszélsz! – ragadta meg a karomat. – Ez nem válasz!
- Utoljára kérdezem, merre jártál? – kérdezte egyre hangosabban.
- Nem mindegy?
- Ne feleselj velem te kölyök! – üvöltötte, és a keze ismét lecsapott.
Dühtől izzó szemekkel néztem vele farkasszemet, mikor az eddig megvető pillantása megváltozott.
- Honnan van ez a lánc? – kérdezte mérgesen.
- Kaptam.
- Na persze – gúnyolódott. – Mégis kitől kaptad volna? Honnan szerezted? Loptad?
- Nem vagyok olyan, mint te – vágtam a képébe, mire egy újabb pofon volt a válasz.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Te meg hogy mersz így bánni velem? – kérdeztem én is mérgesen.
- Az apád vagyok, azt csinálok, amit akarok – közölte.
- Ez akkor sem jogosít fel arra, hogy verjél – üvöltöttem, miközben kitéptem karomat a kezei közül, és felrohantam a szobámba, olyan erővel bevágva az ajtót, hogy még a fal is remegett, majd gyors elfordítottam a kulcsot a zárban.
Dühös voltam, nagyon dühös, de sírni nem volt erőm. Így csak járkáltam fel-alá, míg egy kicsit megnyugodtam, majd ledőltem az ágyra, és a plafont bámultam, miközben kielemeztem a napomat. Nem tudom meddig elmélkedtem, de közben elnyomhatott az álom, mert a mobilom csörgésére ébredtem.
Mikor megérkeztem a suli parkolójába, egyre idegesebb lettem, mivel megláttam Nate-t, és a többieket. Végre meg tudjuk beszélni – sóhajtottam és egy nagy levegőt véve kiszálltam a kocsiból.
- Sziasztok – köszöntem nekik, de mikor megláttak, olyan gyorsan eliszkoltak, mintha legalábbis a halál érkezett volna meg.
Olyan érzésem volt, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem állnak velem szóba, csak azt nem tudtam, mit tettem. A terembe lépve, a rossz érzés csak fokozódott. A lehető legtávolabb ültek tőlem, és úgy tettek, mintha ott sem lennék, levegőnek néztek.
Leültem a szokott helyemre, és a sírás kerülgetett. Alig vártam, hogy vége legyen az órának és ne kelljen a megvetést látnom a szemükben, azt eleget látom otthon. Az óra végeztével Mr. Hawkins meg akart állítani, de bocsánatot kértem tőle, hogy most nem érek rá, és amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. Szerencsétlenségemre, ma már Tom is bent volt, így nem úsztam meg a lebaszást.
- Kate, Kate… – csóválta a fejét.
- Baj van? – tettem fel a kérdést, mert fogalmam sem volt, mit tettem és különben is, csak az zakatolt az agyamban, hogy a csoporttársaim utálnak és a könnyek gyűltek a szememben. Ezt Tom is észrevette, és ki is használta.
- Nem vagyok veled megelégedve – közölte.
- Tessék?
- Hanyag munkát végzel, és ezt nem tűrhetem – magyarázta tovább.
- Legjobb tudásom szerint végzem a munkámat – közöltem határozottan.
- Ez elég szomorú – válaszolta.
- Mi rosszat tettem?
- Panaszkodtak rád a vendégek.
- De miért? Mostanában csak a konyhában vagyok, nem is szolgáltam fel – válaszoltam, persze erre már nem válaszolt.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés, ha még egyszer panasz érkezik rád, ki vagy rúgva. Világos voltam?
- Igen – motyogtam halkan.
- Most pedig dologra! – adta ki a parancsot.
A konyhába vonultam, és egyre jobban kellett küzdenem a könnyeimmel. Alig vártam, hogy láthassam Tylert. Mikor megérkeztem a hotel elé, és megláttam, olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, mintha tűt szúrtak volna belém és Tyler nyakába vetettem magam, de ekkor már a könnyeimnek sem tudtam gátat szabni.
- Sss – nyugtatgatott Tyler –, mi a baj Törpi?
Én pedig csak zokogtam megállíthatatlanul, teljesen eláztatva, így a pólóját, de ő csak tűrte és várta, hogy végre elmondjam mi borított ki.
- U .. ut .. utálnak – dadogtam.
- Kik? – kérdezte értetlenül.
- A többiek – motyogtam, miután végre abbahagytam a sírást
- Nem utálnak.
- Akkor miért nem állnak velem szóba? – szegeztem neki a kérdést mérgesen, pedig nem rá haragudtam.
- Mert nem értenek – magyarázta.
- Mit nem értenek? – kérdeztem furcsán.
- Téged – jött a halk válasz.
- Ezt pedig én nem értem.
- Figyelj - nézett mélyen a szemembe –, más vagy, mint a többiek és ez böki a csőrüket, ezért jobbnak látták, ha nem foglalkoznak veled.
- Ér… értem – makogtam –, vagyis elhagytak, egyedül vagyok.
- Nem vagy egyedül – ölelt meg.– Itt vagyok.
- De te is elhagyhatsz – makogtam.
- Ne beszélj butaságokat – tolt el magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen. – Soha nem hagylak el, mindig számíthatsz rám.
- Ígéred?
- Ígérem – ölelt át újra.
2010. március 15., hétfő
4. fejezet
Sziasztok!
Itt van, megérkezett a 4. fejezet:)
Szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy ha tehetitek írjatok komit...
Örülnék naki, nagyon:)
Kíváncsi vagyok, mit gondoltok...
Puszillak benneteket!
Másnap minden a szokásos módon kezdődött. A suli parkolójába érve azonban meglepetten tapasztaltam, hogy Nate és a többiek nem várnak rám, ahogy szoktak. Biztos a teremben vannak – gondoltam magamban –, ám ahogy beléptem, szomorúan tapasztaltam, hogy nincsenek sehol.
Az nem lehet, hogy miattam nem jöttek órára - próbáltam győzködni magam, nem sok sikerrel. Nate haragszik rám, és inkább kerül. Reméltem, hogy ma meg tudjuk beszélni a tegnapit, de úgy tűnik nem ad rá lehetőséget és ez szomorúsággal töltött el.
Holnap megbeszéljük, holnap megbeszéljük - hajtogattam magamban, és ebből próbáltam egy kis erőt meríteni. A nap csigalassúsággal telt, annak ellenére, hogy szeretem a sulit. Végre elérkeztünk az előadás végéhez. Szerencsémre Mr. Hawkins nem tartóztatott fel a mai napon, így minden gond nélkül beértem az étterembe. Meglepve tapasztaltam, hogy Tom sehol.
- Hol van Tom? – kérdeztem Kathy-től.
- Szabadságon – mérgelődött. – Bezzeg nekünk ez a szó nem létezik.
- Legalább, ma nem szekál minket – sóhajtottam fel.
- Figyelj Kate – lépett mellém. – Tegnap nagyon bunkó, és igazságtalan volt veled.
- Ugyan nem a te hibád – mosolyogtam rá.
- Tudom, de mégis bánt a dolog – hajtotta le a fejét.
- Mit szólnál hozzá, ha ma egy kicsit hamarabb elengednélek? – kérdezte.
- Ez komoly?
- Igen, megérdemled – mosolygott rám.
- Köszi Kathy – ugrottam a nyakába.
- Szívesen.
Szerettem Kathy-t, ő volt az egyik legkedvesebb munkatársam, aki mellesleg Tom helyettese. Mindig rendes volt velem, ahogy most is. Kathy-nek hála, már hétkor leléphettem, így hamarabb értem a hotel elé. Persze Tyler még nem volt ott.
Leparkoltam és mivel jó idő volt, felhuppantam a kocsi csomagtartójára és vártam, hogy Tyler befusson. Nem sok idő telt el, és egy furcsa fazon közeledett felém, gyors leugrottam a csomagtartóról, és az ajtó felé vettem az irányt, de a fickó elkapta a kezemet.
- Ne félj kislány, nem foglak bántani – mondta elég érdekes akcentussal. - Mennyiért vállalsz egy menetet? – tette fel a kérdést.
- Tessék? – hökkentem meg. Már csak ez kellett, hogy kurvának higgyenek.
- Mennyi? – kérdezte még egyszer nyomatékosan.
- Nem vagyok kurva – közöltem keményen megnyomva minden egyes szót.
- Na persze – morogta. – Ne makacskodj. Már úgyis annyian megfarkaltak, nem mindegy ki a következő?
- Hagyjon békén – mondtam keményebben.
- Jaj de válogatós a kis virágszál – vihogott.
- Azonnal engedje el! – hallottam meg Tyler hangját.
- Nyugi öcsi, én voltam itt hamarabb – vágta hozzá -, amint végeztem a tiéd.
- Azt mondtam hagyja békén! – lépett Tyler mellénk, és lefejtette rólam a fickó kezét.
- Mert különben mi lesz? – nézett vele farkasszemet a fazon.
Tyler sem bírta tovább, és behúzott neki egy hatalmasat.
- Takarodjon, és meg ne lássam, hogy még egyszer a közelébe megy!
- Jól van, jól van – fogta az arcát. – A tiéd lehet a kis kurva, majd találok másikat.
- Takarodj te rohadék – üvöltötte Tyler, a fickó pedig elkullogott. - Jól vagy? – fordult felém ijedten.
- Igen, semmi bajom.
- Hogy- hogy ilyen hamar itt vagy? – ölelt meg, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
- Tom nem volt ma bent és Kathy elengedett hamarabb – válaszoltam.
- Nagyszerű, így egy kicsit több időnk van – mosolygott rám. - Mi a helyzet Nate-tel? – tette fel a következő kérdést.
- Semmi – szontyolodtam el. – Ma nem volt suliban, így nem tudtuk megbeszélni.
- Megbeszélitek holnap - fogta meg a kezemet. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom – próbáltam erőt venni magamon, és nem mutatni mennyire bánt a dolog.
- Merre? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a gondolataimat.
- Hát – kezdett bele. – Először a munka aztán a szórakozás, ahogy ígértem.
Így beültünk a túl oldalon lévő kávézóba, és belevetettük magunkat a pszichológia rejtelmeibe. Tyler nagyon sokat segített, ha nem értettem valamit, magyarázott, és aztán ki is kérdezett.
- Tanultál pszichológiát annak idején? – kérdeztem tőle már a kocsiban.
- Nem, miért – kérdezett vissza?
- Akkor honnan tudsz ilyen sok mindent?
- Hát… - kezdett bele. – Amikor megtudtam, hogy pszichológiát tanulsz, egy kicsit beleástam magam a dolgokba – vallotta be.
- Értem – motyogtam. – Nem igazán értettem, miért kezdett el önszántából csak azért pszichológiát tanulni, mert én is azt tanulom, de nem is foglalkoztam vele tovább.
Az este gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy már a szobámban vagyok, a mai adag pofonom után. Másnap hasonló módon történt minden, mint előző nap. Nate és a többiek nem jöttek suliba, és Tom sem volt még bent, így Kathy megint elengedett hamarabb. Tyler megint lenyűgözött, hogy mennyire otthonosan mozog a pszichológiában, és még egy kis meglepetése is volt.
- Mi ez? – kérdeztem mikor a kezembe nyomta a kis dobozt.
- Egy kis ajándék.
- És miért kapom?
- Megláttam a boltban, és egyből te jutottál eszembe, így megvettem – magyarázta.
- Tyler, de miért?
- Nyisd ki – kérte.
Kinyitottam, és még a lélegzetem is elakadt, ahogy megpillantottam a gyönyörű láncot egy kis pillangós medállal.
- Tetszik? – kérdezte óvatosan. – Tudom, hogy szereted a pillangókat, ezért gondoltam, hogy ennek nálad a helye.
- Ez gyönyörű – makogtam. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen – mosolygott rám, és a nyakamba akasztotta a láncot. - Jól áll – nyugtázta egy elégedett mosollyal, mire én is rámosolyogtam, és adtam neki két puszit.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte meglepetten.
- Ne haragudj – sütöttem le a szemem. – Csak máshogy nem tudom neked megköszönni – erre már csak elmosolyodott.
- Az is elég, hogy neked tetszik.
- Ez így akkor sem ér – makacskodtam.
- Micsoda? – nézett rám értetlenül.
- Miért kapok tőled ajándékot?
- Mondtam már, megláttam és eszembe jutottál – válaszolta –, és miért ne vehetnék neked ajándékot?
- Mert én nem vettem semmit – hajtottam le a fejem.
- Nem is kell – vette két kezébe a kezem. – Bőven elég, hogy a barátom vagy.
Kate medálja:)
http://bolthely.hu/kepek/savudria/00684.jpg
Itt van, megérkezett a 4. fejezet:)
Szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy ha tehetitek írjatok komit...
Örülnék naki, nagyon:)
Kíváncsi vagyok, mit gondoltok...
Puszillak benneteket!
Másnap minden a szokásos módon kezdődött. A suli parkolójába érve azonban meglepetten tapasztaltam, hogy Nate és a többiek nem várnak rám, ahogy szoktak. Biztos a teremben vannak – gondoltam magamban –, ám ahogy beléptem, szomorúan tapasztaltam, hogy nincsenek sehol.
Az nem lehet, hogy miattam nem jöttek órára - próbáltam győzködni magam, nem sok sikerrel. Nate haragszik rám, és inkább kerül. Reméltem, hogy ma meg tudjuk beszélni a tegnapit, de úgy tűnik nem ad rá lehetőséget és ez szomorúsággal töltött el.
Holnap megbeszéljük, holnap megbeszéljük - hajtogattam magamban, és ebből próbáltam egy kis erőt meríteni. A nap csigalassúsággal telt, annak ellenére, hogy szeretem a sulit. Végre elérkeztünk az előadás végéhez. Szerencsémre Mr. Hawkins nem tartóztatott fel a mai napon, így minden gond nélkül beértem az étterembe. Meglepve tapasztaltam, hogy Tom sehol.
- Hol van Tom? – kérdeztem Kathy-től.
- Szabadságon – mérgelődött. – Bezzeg nekünk ez a szó nem létezik.
- Legalább, ma nem szekál minket – sóhajtottam fel.
- Figyelj Kate – lépett mellém. – Tegnap nagyon bunkó, és igazságtalan volt veled.
- Ugyan nem a te hibád – mosolyogtam rá.
- Tudom, de mégis bánt a dolog – hajtotta le a fejét.
- Mit szólnál hozzá, ha ma egy kicsit hamarabb elengednélek? – kérdezte.
- Ez komoly?
- Igen, megérdemled – mosolygott rám.
- Köszi Kathy – ugrottam a nyakába.
- Szívesen.
Szerettem Kathy-t, ő volt az egyik legkedvesebb munkatársam, aki mellesleg Tom helyettese. Mindig rendes volt velem, ahogy most is. Kathy-nek hála, már hétkor leléphettem, így hamarabb értem a hotel elé. Persze Tyler még nem volt ott.
Leparkoltam és mivel jó idő volt, felhuppantam a kocsi csomagtartójára és vártam, hogy Tyler befusson. Nem sok idő telt el, és egy furcsa fazon közeledett felém, gyors leugrottam a csomagtartóról, és az ajtó felé vettem az irányt, de a fickó elkapta a kezemet.
- Ne félj kislány, nem foglak bántani – mondta elég érdekes akcentussal. - Mennyiért vállalsz egy menetet? – tette fel a kérdést.
- Tessék? – hökkentem meg. Már csak ez kellett, hogy kurvának higgyenek.
- Mennyi? – kérdezte még egyszer nyomatékosan.
- Nem vagyok kurva – közöltem keményen megnyomva minden egyes szót.
- Na persze – morogta. – Ne makacskodj. Már úgyis annyian megfarkaltak, nem mindegy ki a következő?
- Hagyjon békén – mondtam keményebben.
- Jaj de válogatós a kis virágszál – vihogott.
- Azonnal engedje el! – hallottam meg Tyler hangját.
- Nyugi öcsi, én voltam itt hamarabb – vágta hozzá -, amint végeztem a tiéd.
- Azt mondtam hagyja békén! – lépett Tyler mellénk, és lefejtette rólam a fickó kezét.
- Mert különben mi lesz? – nézett vele farkasszemet a fazon.
Tyler sem bírta tovább, és behúzott neki egy hatalmasat.
- Takarodjon, és meg ne lássam, hogy még egyszer a közelébe megy!
- Jól van, jól van – fogta az arcát. – A tiéd lehet a kis kurva, majd találok másikat.
- Takarodj te rohadék – üvöltötte Tyler, a fickó pedig elkullogott. - Jól vagy? – fordult felém ijedten.
- Igen, semmi bajom.
- Hogy- hogy ilyen hamar itt vagy? – ölelt meg, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
- Tom nem volt ma bent és Kathy elengedett hamarabb – válaszoltam.
- Nagyszerű, így egy kicsit több időnk van – mosolygott rám. - Mi a helyzet Nate-tel? – tette fel a következő kérdést.
- Semmi – szontyolodtam el. – Ma nem volt suliban, így nem tudtuk megbeszélni.
- Megbeszélitek holnap - fogta meg a kezemet. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom – próbáltam erőt venni magamon, és nem mutatni mennyire bánt a dolog.
- Merre? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a gondolataimat.
- Hát – kezdett bele. – Először a munka aztán a szórakozás, ahogy ígértem.
Így beültünk a túl oldalon lévő kávézóba, és belevetettük magunkat a pszichológia rejtelmeibe. Tyler nagyon sokat segített, ha nem értettem valamit, magyarázott, és aztán ki is kérdezett.
- Tanultál pszichológiát annak idején? – kérdeztem tőle már a kocsiban.
- Nem, miért – kérdezett vissza?
- Akkor honnan tudsz ilyen sok mindent?
- Hát… - kezdett bele. – Amikor megtudtam, hogy pszichológiát tanulsz, egy kicsit beleástam magam a dolgokba – vallotta be.
- Értem – motyogtam. – Nem igazán értettem, miért kezdett el önszántából csak azért pszichológiát tanulni, mert én is azt tanulom, de nem is foglalkoztam vele tovább.
Az este gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy már a szobámban vagyok, a mai adag pofonom után. Másnap hasonló módon történt minden, mint előző nap. Nate és a többiek nem jöttek suliba, és Tom sem volt még bent, így Kathy megint elengedett hamarabb. Tyler megint lenyűgözött, hogy mennyire otthonosan mozog a pszichológiában, és még egy kis meglepetése is volt.
- Mi ez? – kérdeztem mikor a kezembe nyomta a kis dobozt.
- Egy kis ajándék.
- És miért kapom?
- Megláttam a boltban, és egyből te jutottál eszembe, így megvettem – magyarázta.
- Tyler, de miért?
- Nyisd ki – kérte.
Kinyitottam, és még a lélegzetem is elakadt, ahogy megpillantottam a gyönyörű láncot egy kis pillangós medállal.
- Tetszik? – kérdezte óvatosan. – Tudom, hogy szereted a pillangókat, ezért gondoltam, hogy ennek nálad a helye.
- Ez gyönyörű – makogtam. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen – mosolygott rám, és a nyakamba akasztotta a láncot. - Jól áll – nyugtázta egy elégedett mosollyal, mire én is rámosolyogtam, és adtam neki két puszit.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte meglepetten.
- Ne haragudj – sütöttem le a szemem. – Csak máshogy nem tudom neked megköszönni – erre már csak elmosolyodott.
- Az is elég, hogy neked tetszik.
- Ez így akkor sem ér – makacskodtam.
- Micsoda? – nézett rám értetlenül.
- Miért kapok tőled ajándékot?
- Mondtam már, megláttam és eszembe jutottál – válaszolta –, és miért ne vehetnék neked ajándékot?
- Mert én nem vettem semmit – hajtottam le a fejem.
- Nem is kell – vette két kezébe a kezem. – Bőven elég, hogy a barátom vagy.
Kate medálja:)
http://bolthely.hu/kepek/savudria/00684.jpg
2010. március 12., péntek
3. fejezet
Sziasztok!
És a 3. fejezet:)
Jó olvasást!
Puszi!
A napok monotonságán semmi nem változott. Minden nap fél hatkor keltem, majd suli, munka, és végül Tyler. Egy keddi napon is minden szokásosan kezdődött. Reggel a fürdőben próbáltam eltűntetni az előző napi verés nyomait, nem sok sikerrel. Majd kivittem az anyám után a konyhában maradt üvegeket, és elindultam a suliba. A parkolóban vártak a csoporttársaim.
- Sziasztok! – köszöntem.
- Szia Kate – jött oda Nate hozzám. – Mi újság?
- Semmi különös.
- Arra gondoltam, hogy… – de itt elakadt.
- Igen, Nate? – bátorítottam. – Mit szeretnél?
- Lenne kedved eljönni velünk valahová suli után?
- Jó lenne Nate, de tudod, hogy dolgoznom kell – válaszoltam.
- Minek? – kérdezte mérgesen. - Folyton csak a tanulás a meló, ránk soha nincs időd.
- Nate, nagyon jól tudod, hogy kell a pénz, hogy elköltözhessek – próbálkoztam.
- Szerintem meg csak egy önző dög vagy! – morogta, majd sarkon fordult és ott hagyott.
Erre nem tudtam mit mondani, szíven ütött a dolog, mert Nate elég jól ismer, és azt hittem megért, de úgy tűnik tévedtem. Egyedül indultam a terem felé. A többiek most távolabb ültek tőlem, és nem foglakoztak velem, reméltem, hogy ez csak átmeneti állapot, és holnapra Nate is megbékél.
A nap gyorsan eltelt, és véget ért az előadás. Már épp kiléptem volna a teremből mikor Mr. Hawkins megállított.
- Kate, – szólt utánam. – lenne egy perced?
- Igen? – fordultam vissza.
- Lesz egy verseny egy hónap múlva, és arra gondoltam, hogy részt vehetnél rajta – közölte.
- Tessék?
- Kate, te egy nagyon okos lány vagy, és egy ez nagyon nagy lehetőség számodra, ne hagyd ki – győzködött.
- Végül is miért ne – válaszoltam.
- Nagyszerű – csillant fel a szeme.
- Adok egy papírt, ezen minden fontos információt megtalálsz – nyújtotta át a lapot.
- Nem kell semmit fizetned, és az első három helyezett díjazásban részesül – tette még hozzá. - Kitöltöm neked a jelentkezési lapot.
- Köszönöm.
- Van még más is? – kérdeztem.
- Nincs.
- Akkor, ha nem haragszik, mennem kell, mert elkések.
- Rendben. Holnap találkozunk Kate – köszönt el.
- Viszont látásra!
Örültem a lehetőségnek, és annak is, hogy Mr. Hawkins rám gondolt, viszont az idő nagyon elszaladt, így késésben voltam az étteremből. Gyors bepattantam a kocsiba, és siettem a városi dugón át, amennyire csak lehetett, de így is sikerült tíz percet késnem. Tom persze nagyon kiakadt.
- Kate, – kezdte mérgesen – a munkaidőd fél négytől tart, és nem háromnegyedtől.
- Sajnálom.
- A sajnálom nem elég! – közölte mogorván. – Két lehetőséged van. Az egyik: nyolcig bent maradsz, vagy a késést levonom a fizetésedből.
- Csak tíz percet késtem – próbálkoztam.
- Itt én szabom a feltételeket, és mivel visszabeszéltél, azt hiszem mindkettő – közölte hatalmas vigyorral a képén.
Megadóan sóhajtottam és a konyha felé indultam.
- Ja és Kate! – szólt utánam. – Ilyen elő ne forduljon még egyszer, megértetted?
- Igen Tom.
Tettem a dolgomat, és persze fortyogtam. Ilyen aljas húzással ritkán találkozik az ember, de persze ő a főnök én meg az alkalmazott, bármit megtehet. Lehúztam a plusz fél órámat, amit kiszabott rám, és meló után amilyen gyorsan csak tudtam le is léptem. A munkahelyen nem telefonálhatok így nem tudtam szólni Tylernek, hogy kések, de ezt most gyorsan megtettem.
- Szia Tyler!
- Szia – köszönt ő is. - Ugye nincs baj?
- Nincs, mindjárt ott vagyok, csak Tom befogott, de majd elmesélem – válaszoltam gyors – Sietek.
- Rendben, várlak.
- Szia.
- Szia.
Tíz perc múlva meg is érkeztem a hotel elé, ahol Tyler már várt.
- Sajnálom - szálltam ki a kocsiból.
- Semmi baj – ölelt meg. – Mesélj, mi történt?
- Késtem tíz percet, és Tom közölte velem, hogy tovább bent kell maradnom és, hogy levonja a késést a fizetésemből – kezdtem.
- Ugye csak viccelsz? – kerekedett el a szeme. – Tíz perc miatt?
- Tom soha nem viccel – morogtam. - Egy szadista az a fickó.
- Miért nem hagyod ott?
- Tudod, hogy nem lehet – sóhajtottam. – Kell a pénz.
- És amúgy a szadista barmot leszámítva milyen napod volt? – tette fel a kérdést.
- Nate megharagudott rám – suttogtam.
- Miért?
- Hívott, hogy menjek el velük suli után valahova, de nem tehettem, így is megszívtam, hogy késtem – vázoltam. – Mire ő berágott, hogy sose érek rá, meg ilyenek…
- Nyugi holnapra megbékél – ölelt át Tyler.
- Remélem – suttogtam. – Nem szeretem, ha haragban vagyunk.
- Megbékél, hidd el nekem – mosolygott.
- Legyen igazad.
Pár percig hallgattunk, majd ő is elmesélte milyen napja volt.
- Kate valami baj van? – bökött oldalba.
- Nem, semmi, miért? – értetlenkedtem.
- Elkalandoztál, ami nem vall rád.
- Csak a versenyre gondoltam – motyogtam.
- Verseny? Milyen verseny?
- Mr. Hawkins versenyre küldött és egy hónap múlva lesz – válaszoltam.
- És ezt miért nem mondtad?– kérdezte felháborodottan.
- Nem olyan fontos.
- Ne beszélj butákat – torkollt le. – Ez nagy lehetőség Kate.
- Gondolod? – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom – mosolygott -, de ugye meg sem fordult a fejedben, hogy nem mész el?
- Megyek, mert megígértem.
- Helyes – bólogatott.
- Csak azt nem tudom, hogy készülök fel – méláztam el.
- Menni fog, segítek – karolt át.
- Komolyan?
- Persze, ha szeretnéd.
- Jó lenne.
- Rendben, akkor minden este tanulunk egy kicsit a versenyre és aztán jön a szórakozás, mit szólsz?
- Benne vagyok – mosolyogtam – köszönöm Tyler.
- Nagyon szívesen – nyomott egy puszit a homlokomra.
És a 3. fejezet:)
Jó olvasást!
Puszi!
A napok monotonságán semmi nem változott. Minden nap fél hatkor keltem, majd suli, munka, és végül Tyler. Egy keddi napon is minden szokásosan kezdődött. Reggel a fürdőben próbáltam eltűntetni az előző napi verés nyomait, nem sok sikerrel. Majd kivittem az anyám után a konyhában maradt üvegeket, és elindultam a suliba. A parkolóban vártak a csoporttársaim.
- Sziasztok! – köszöntem.
- Szia Kate – jött oda Nate hozzám. – Mi újság?
- Semmi különös.
- Arra gondoltam, hogy… – de itt elakadt.
- Igen, Nate? – bátorítottam. – Mit szeretnél?
- Lenne kedved eljönni velünk valahová suli után?
- Jó lenne Nate, de tudod, hogy dolgoznom kell – válaszoltam.
- Minek? – kérdezte mérgesen. - Folyton csak a tanulás a meló, ránk soha nincs időd.
- Nate, nagyon jól tudod, hogy kell a pénz, hogy elköltözhessek – próbálkoztam.
- Szerintem meg csak egy önző dög vagy! – morogta, majd sarkon fordult és ott hagyott.
Erre nem tudtam mit mondani, szíven ütött a dolog, mert Nate elég jól ismer, és azt hittem megért, de úgy tűnik tévedtem. Egyedül indultam a terem felé. A többiek most távolabb ültek tőlem, és nem foglakoztak velem, reméltem, hogy ez csak átmeneti állapot, és holnapra Nate is megbékél.
A nap gyorsan eltelt, és véget ért az előadás. Már épp kiléptem volna a teremből mikor Mr. Hawkins megállított.
- Kate, – szólt utánam. – lenne egy perced?
- Igen? – fordultam vissza.
- Lesz egy verseny egy hónap múlva, és arra gondoltam, hogy részt vehetnél rajta – közölte.
- Tessék?
- Kate, te egy nagyon okos lány vagy, és egy ez nagyon nagy lehetőség számodra, ne hagyd ki – győzködött.
- Végül is miért ne – válaszoltam.
- Nagyszerű – csillant fel a szeme.
- Adok egy papírt, ezen minden fontos információt megtalálsz – nyújtotta át a lapot.
- Nem kell semmit fizetned, és az első három helyezett díjazásban részesül – tette még hozzá. - Kitöltöm neked a jelentkezési lapot.
- Köszönöm.
- Van még más is? – kérdeztem.
- Nincs.
- Akkor, ha nem haragszik, mennem kell, mert elkések.
- Rendben. Holnap találkozunk Kate – köszönt el.
- Viszont látásra!
Örültem a lehetőségnek, és annak is, hogy Mr. Hawkins rám gondolt, viszont az idő nagyon elszaladt, így késésben voltam az étteremből. Gyors bepattantam a kocsiba, és siettem a városi dugón át, amennyire csak lehetett, de így is sikerült tíz percet késnem. Tom persze nagyon kiakadt.
- Kate, – kezdte mérgesen – a munkaidőd fél négytől tart, és nem háromnegyedtől.
- Sajnálom.
- A sajnálom nem elég! – közölte mogorván. – Két lehetőséged van. Az egyik: nyolcig bent maradsz, vagy a késést levonom a fizetésedből.
- Csak tíz percet késtem – próbálkoztam.
- Itt én szabom a feltételeket, és mivel visszabeszéltél, azt hiszem mindkettő – közölte hatalmas vigyorral a képén.
Megadóan sóhajtottam és a konyha felé indultam.
- Ja és Kate! – szólt utánam. – Ilyen elő ne forduljon még egyszer, megértetted?
- Igen Tom.
Tettem a dolgomat, és persze fortyogtam. Ilyen aljas húzással ritkán találkozik az ember, de persze ő a főnök én meg az alkalmazott, bármit megtehet. Lehúztam a plusz fél órámat, amit kiszabott rám, és meló után amilyen gyorsan csak tudtam le is léptem. A munkahelyen nem telefonálhatok így nem tudtam szólni Tylernek, hogy kések, de ezt most gyorsan megtettem.
- Szia Tyler!
- Szia – köszönt ő is. - Ugye nincs baj?
- Nincs, mindjárt ott vagyok, csak Tom befogott, de majd elmesélem – válaszoltam gyors – Sietek.
- Rendben, várlak.
- Szia.
- Szia.
Tíz perc múlva meg is érkeztem a hotel elé, ahol Tyler már várt.
- Sajnálom - szálltam ki a kocsiból.
- Semmi baj – ölelt meg. – Mesélj, mi történt?
- Késtem tíz percet, és Tom közölte velem, hogy tovább bent kell maradnom és, hogy levonja a késést a fizetésemből – kezdtem.
- Ugye csak viccelsz? – kerekedett el a szeme. – Tíz perc miatt?
- Tom soha nem viccel – morogtam. - Egy szadista az a fickó.
- Miért nem hagyod ott?
- Tudod, hogy nem lehet – sóhajtottam. – Kell a pénz.
- És amúgy a szadista barmot leszámítva milyen napod volt? – tette fel a kérdést.
- Nate megharagudott rám – suttogtam.
- Miért?
- Hívott, hogy menjek el velük suli után valahova, de nem tehettem, így is megszívtam, hogy késtem – vázoltam. – Mire ő berágott, hogy sose érek rá, meg ilyenek…
- Nyugi holnapra megbékél – ölelt át Tyler.
- Remélem – suttogtam. – Nem szeretem, ha haragban vagyunk.
- Megbékél, hidd el nekem – mosolygott.
- Legyen igazad.
Pár percig hallgattunk, majd ő is elmesélte milyen napja volt.
- Kate valami baj van? – bökött oldalba.
- Nem, semmi, miért? – értetlenkedtem.
- Elkalandoztál, ami nem vall rád.
- Csak a versenyre gondoltam – motyogtam.
- Verseny? Milyen verseny?
- Mr. Hawkins versenyre küldött és egy hónap múlva lesz – válaszoltam.
- És ezt miért nem mondtad?– kérdezte felháborodottan.
- Nem olyan fontos.
- Ne beszélj butákat – torkollt le. – Ez nagy lehetőség Kate.
- Gondolod? – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom – mosolygott -, de ugye meg sem fordult a fejedben, hogy nem mész el?
- Megyek, mert megígértem.
- Helyes – bólogatott.
- Csak azt nem tudom, hogy készülök fel – méláztam el.
- Menni fog, segítek – karolt át.
- Komolyan?
- Persze, ha szeretnéd.
- Jó lenne.
- Rendben, akkor minden este tanulunk egy kicsit a versenyre és aztán jön a szórakozás, mit szólsz?
- Benne vagyok – mosolyogtam – köszönöm Tyler.
- Nagyon szívesen – nyomott egy puszit a homlokomra.
2010. március 9., kedd
2. Fejezet
Sziasztok!
Megérkezett a második fejezet:)
Jó olvasást és nagyon kivi lennék, mit gondoltok...
Jaj és nagyon köszönöm az én angyalkámnak a bétázást:) Köszönök neked mindent:)
Puszi!
Miközben a Park Hotel felé tartottam, azon gondolkodtam, hogyan is ismerkedtem meg Tylerrel. Mindenre pontosan emlékszem, egy szerdai nap volt, éppen a boltból indultam haza rengeteg szatyorral a kezemben, amikor az egyiknek elszakadt a füle, és minden kiborult belőle. Persze senki nem foglalkozott velem. Épp a földről szedegettem össze a cuccokat, mikor egy kezet pillantottam meg, mely segített nekem. Felnéztem, és egy kedves arccal találtam magam szemben.
- Ne haragudj – szólalt meg –, csak gondoltam segítek.
- Köszi – hebegtem meglepetten.
Miután összeszedtük a szétgurult dolgokat, segített berakni a csomagokat a kocsiba.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam – nyújtotta a kezét. – Tyler vagyok, Tyler Case.
- Kate – nyújtottam a kezem. – Kate Singler.
Ezután jól elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy nemrég költözött a városba, mert itt kapott munkát. A California-i Egyetemre járt, és építészként dolgozik. Pár barátjával bérel itt egy lakást. Attól a naptól kezdve majdnem elválaszthatatlanok voltunk.
Sok volt bennünk a közös, így azonnal megtaláltuk a közös hangot, és mindig is nagy volt köztünk az összhang. Miközben az emlékeim eluralták az agyamat, meg is érkeztem a Hotel elé, ahol Tyler már várt. Kiszálltam a kocsiból, és egyből megindultam Tyler felé, ahogy ő is közeledett felém.
- Szia Törpi – zárt a karjaiba és adott két puszit.
- Szia – öleltem meg én is.
Jaj igen, miért is hív Törpinek? Mert majdnem két fejjel magasabb nálam, és így rám ragasztotta a Törpilla nevet, ami mára már csak Törpi maradt.
- Milyen napod volt? – kérdezte miután elengedett.
- A szokásos – válaszoltam. – Mr. Hawkins beszélt velem a múlt héten leadott dolgozatomról.
- Mit mondott?
- Hogy nagyon jó – motyogtam –, és érdekelte, honnan merítettem az ihletet.
- Nem válaszoltál – nem kérdezte, állította.
- Jól ismersz.
- Tudom.
- És neked milyen napod volt? – kérdeztem én is.
- Hát… – kezdett bele. – összekaptunk Nickkel.
- Miért? – kerekedett el a szemem.
- A barátnője jóformán már nálunk lakik, és nem fizet egy fillért sem, de persze mos, tusol és egyebek – magyarázta. – Mi pedig szóvá tettük, hogy beszállhatna a költségekbe. Nick meg kiakadt, hogy az ő vendége és mit képzelünk mi.
Elkerekedett szemekkel bámultam. Léteznek ilyen emberek? Engem is többször hívott Tyler, hogy költözzem hozzájuk. Egyszer ki is próbáltuk, de apám utánam jött, és hazarángatott a hajamnál fogva. Tyler próbálta megállítani, aminek az lett az eredménye, hogy összeverekedtek. Azóta sem tudom, hogyan jött rá, hol vagyok, de tudom, hogy csak akkor hagy majd békén, ha másik városba költözök.
- Szegénykém – suttogtam. – És akkor hogy oldjátok meg?
- Még nem tudom, de most nem is érdekel. Itt vagy velem, csak ez számít – mosolygott rám.
- Most merre? –érdeklődtem én is mosolyogva.
- Hát éppenséggel elmehetnénk moziba, ha van kedved.
- Persze – csillant fel a szemem. – Mit nézünk?
- Mit szólnál az Avatar-hoz?
- Benne vagyok – mosolyogtam. – Úgyis kíváncsi voltam rá.
Így elindultunk a kocsim felé. Már majdnem beszálltunk, mikor a szél hátralibbentette a hajamat, így jól láthatóvá váltak a tegnap esti verés nyomai. Tyler hirtelen megdermedt.
- Megint megvert? – kérdezte kimérten.
- Tyler, kérlek ne kezdjük megint.
Ezt majdnem minden este eljátsszuk. Szinte hallom, ahogy fortyog benne a düh, az apám iránti gyűlölet. Én is gyűlölöm, de senki nem hisz nekem. A város szemében ő a mintapolgár, én meg csak egy szánalmas kislány, akit megvetnek, mert én is megvetem az apámat. A könnyek gyűltek a szememben, ahogy csak rágondoltam.
- Ne haragudj – kért elnézést Tyler, és letörölte a könnyeket az arcomról. – Sajnálom.
- Semmi baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Menjünk inkább moziba.
Az este hátralevő része vidám, kellemes hangulatban telt. A film nagyon tetszett mindkettőnek, utána a boltban vettünk jégkrémeket, aztán a parkban sétáltunk még egyet, mielőtt hazaindultunk volna. Nem akartam haza menni, de már nagyon későre járt, és holnap egyetem. Így beültünk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt.
Tyler sosem engedte, hogy hazavigyem, mondván, nem lakik messze, és ne furikázzak feleslegesen. A házunk előtt leparkoltam, ahol elbúcsúzott tőlem, majd elindult haza, én pedig lassú léptekkel indultam az ajtó felé. A házban sötét volt, és már reménykedtem benne, hogy ma megúszom a pofont, amikor egy erős kéz ragadott meg.
- Hol a fenében voltál? – üvöltött apám.
- Sehol!
- Milyen válasz az, hogy sehol? – morogta tovább.
- Semmi közöd hozzá! – morogtam én is.
- Mi az, hogy nincs közöm hozzá, büdös kölök? – ordibálta, és lekevert három hatalmas pofont, mikor anyám felkapcsolta a villanyt.
- Mi…m..mi…van? – dadogta, és a piásüveget ott szorongatta a kezében.
- Csak nevelem a kölköt – közölte apám.
- Jól teszed szívem – mondta egy kicsit összefüggőbben. – Ráfér, elkanászodott.
- Tudom, ideje ráébreszteni, ki a főnök.
A nyelvemen volt, hogy beolvasok neki, de nem tettem. Három pofon elég volt, mára nem akartam még egyet, így szépen csendben maradtam. Kiszabadítottam magam a szorításából, és felszaladtam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót, és az ágyra rogytam… zokogni kezdtem.
Tyler előtt nem szerettem sírni, mert nem akartam, hogy ő is még rosszabbul érezze magát, hogy nem tud segíteni, de ilyenkor kiadhattam magamból minden felgyülemlett dühömet, fájdalmamat. Nem tudom meddig zokoghattam, de végül megnyugodtam.
Sajnáltam Tylert, hogy rosszul érzi magát a helyzet miatt, ahogy ő is sajnált engem, de csak ő tartott életben, a belém vetett hite, hogy elérem az álmaimat. Hogy egy nap pszichológus leszek, és embereken segítek, hogy itt hagyom Annapolist, hogy megcsinálom, és nem adom fel. Tudtam, hogy sikerül, ha ő mellettem van, sikerülni fog, ebben szentül hittem.
Megérkezett a második fejezet:)
Jó olvasást és nagyon kivi lennék, mit gondoltok...
Jaj és nagyon köszönöm az én angyalkámnak a bétázást:) Köszönök neked mindent:)
Puszi!
Miközben a Park Hotel felé tartottam, azon gondolkodtam, hogyan is ismerkedtem meg Tylerrel. Mindenre pontosan emlékszem, egy szerdai nap volt, éppen a boltból indultam haza rengeteg szatyorral a kezemben, amikor az egyiknek elszakadt a füle, és minden kiborult belőle. Persze senki nem foglalkozott velem. Épp a földről szedegettem össze a cuccokat, mikor egy kezet pillantottam meg, mely segített nekem. Felnéztem, és egy kedves arccal találtam magam szemben.
- Ne haragudj – szólalt meg –, csak gondoltam segítek.
- Köszi – hebegtem meglepetten.
Miután összeszedtük a szétgurult dolgokat, segített berakni a csomagokat a kocsiba.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam – nyújtotta a kezét. – Tyler vagyok, Tyler Case.
- Kate – nyújtottam a kezem. – Kate Singler.
Ezután jól elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy nemrég költözött a városba, mert itt kapott munkát. A California-i Egyetemre járt, és építészként dolgozik. Pár barátjával bérel itt egy lakást. Attól a naptól kezdve majdnem elválaszthatatlanok voltunk.
Sok volt bennünk a közös, így azonnal megtaláltuk a közös hangot, és mindig is nagy volt köztünk az összhang. Miközben az emlékeim eluralták az agyamat, meg is érkeztem a Hotel elé, ahol Tyler már várt. Kiszálltam a kocsiból, és egyből megindultam Tyler felé, ahogy ő is közeledett felém.
- Szia Törpi – zárt a karjaiba és adott két puszit.
- Szia – öleltem meg én is.
Jaj igen, miért is hív Törpinek? Mert majdnem két fejjel magasabb nálam, és így rám ragasztotta a Törpilla nevet, ami mára már csak Törpi maradt.
- Milyen napod volt? – kérdezte miután elengedett.
- A szokásos – válaszoltam. – Mr. Hawkins beszélt velem a múlt héten leadott dolgozatomról.
- Mit mondott?
- Hogy nagyon jó – motyogtam –, és érdekelte, honnan merítettem az ihletet.
- Nem válaszoltál – nem kérdezte, állította.
- Jól ismersz.
- Tudom.
- És neked milyen napod volt? – kérdeztem én is.
- Hát… – kezdett bele. – összekaptunk Nickkel.
- Miért? – kerekedett el a szemem.
- A barátnője jóformán már nálunk lakik, és nem fizet egy fillért sem, de persze mos, tusol és egyebek – magyarázta. – Mi pedig szóvá tettük, hogy beszállhatna a költségekbe. Nick meg kiakadt, hogy az ő vendége és mit képzelünk mi.
Elkerekedett szemekkel bámultam. Léteznek ilyen emberek? Engem is többször hívott Tyler, hogy költözzem hozzájuk. Egyszer ki is próbáltuk, de apám utánam jött, és hazarángatott a hajamnál fogva. Tyler próbálta megállítani, aminek az lett az eredménye, hogy összeverekedtek. Azóta sem tudom, hogyan jött rá, hol vagyok, de tudom, hogy csak akkor hagy majd békén, ha másik városba költözök.
- Szegénykém – suttogtam. – És akkor hogy oldjátok meg?
- Még nem tudom, de most nem is érdekel. Itt vagy velem, csak ez számít – mosolygott rám.
- Most merre? –érdeklődtem én is mosolyogva.
- Hát éppenséggel elmehetnénk moziba, ha van kedved.
- Persze – csillant fel a szemem. – Mit nézünk?
- Mit szólnál az Avatar-hoz?
- Benne vagyok – mosolyogtam. – Úgyis kíváncsi voltam rá.
Így elindultunk a kocsim felé. Már majdnem beszálltunk, mikor a szél hátralibbentette a hajamat, így jól láthatóvá váltak a tegnap esti verés nyomai. Tyler hirtelen megdermedt.
- Megint megvert? – kérdezte kimérten.
- Tyler, kérlek ne kezdjük megint.
Ezt majdnem minden este eljátsszuk. Szinte hallom, ahogy fortyog benne a düh, az apám iránti gyűlölet. Én is gyűlölöm, de senki nem hisz nekem. A város szemében ő a mintapolgár, én meg csak egy szánalmas kislány, akit megvetnek, mert én is megvetem az apámat. A könnyek gyűltek a szememben, ahogy csak rágondoltam.
- Ne haragudj – kért elnézést Tyler, és letörölte a könnyeket az arcomról. – Sajnálom.
- Semmi baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Menjünk inkább moziba.
Az este hátralevő része vidám, kellemes hangulatban telt. A film nagyon tetszett mindkettőnek, utána a boltban vettünk jégkrémeket, aztán a parkban sétáltunk még egyet, mielőtt hazaindultunk volna. Nem akartam haza menni, de már nagyon későre járt, és holnap egyetem. Így beültünk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt.
Tyler sosem engedte, hogy hazavigyem, mondván, nem lakik messze, és ne furikázzak feleslegesen. A házunk előtt leparkoltam, ahol elbúcsúzott tőlem, majd elindult haza, én pedig lassú léptekkel indultam az ajtó felé. A házban sötét volt, és már reménykedtem benne, hogy ma megúszom a pofont, amikor egy erős kéz ragadott meg.
- Hol a fenében voltál? – üvöltött apám.
- Sehol!
- Milyen válasz az, hogy sehol? – morogta tovább.
- Semmi közöd hozzá! – morogtam én is.
- Mi az, hogy nincs közöm hozzá, büdös kölök? – ordibálta, és lekevert három hatalmas pofont, mikor anyám felkapcsolta a villanyt.
- Mi…m..mi…van? – dadogta, és a piásüveget ott szorongatta a kezében.
- Csak nevelem a kölköt – közölte apám.
- Jól teszed szívem – mondta egy kicsit összefüggőbben. – Ráfér, elkanászodott.
- Tudom, ideje ráébreszteni, ki a főnök.
A nyelvemen volt, hogy beolvasok neki, de nem tettem. Három pofon elég volt, mára nem akartam még egyet, így szépen csendben maradtam. Kiszabadítottam magam a szorításából, és felszaladtam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót, és az ágyra rogytam… zokogni kezdtem.
Tyler előtt nem szerettem sírni, mert nem akartam, hogy ő is még rosszabbul érezze magát, hogy nem tud segíteni, de ilyenkor kiadhattam magamból minden felgyülemlett dühömet, fájdalmamat. Nem tudom meddig zokoghattam, de végül megnyugodtam.
Sajnáltam Tylert, hogy rosszul érzi magát a helyzet miatt, ahogy ő is sajnált engem, de csak ő tartott életben, a belém vetett hite, hogy elérem az álmaimat. Hogy egy nap pszichológus leszek, és embereken segítek, hogy itt hagyom Annapolist, hogy megcsinálom, és nem adom fel. Tudtam, hogy sikerül, ha ő mellettem van, sikerülni fog, ebben szentül hittem.
2010. március 5., péntek
1.Fejezet
Sziasztok!
Megérkezett az első fejezet!:)
Jó olvasást és kíváncsi lennék a véleményetekre!
Puszi!
Kinyitottam a szememet, és gyors kinyomtam a mobilomat, nehogy anyámék felébredjenek. Az órára pillantottam, ami fél hatot mutatott. Nem volt kedvem kimászni az ágyból csak azért, hogy elkezdődjön egy újabb, hosszú nap, aminek a vége ugyanaz, mint eddig az összesnek, egy pofon apámtól.
Utáltam az életemet, de reméltem, hogy egy nap jobb lesz, csak ezért éltem, hogy egy nap elszabadulok innen, hogy egy nap magam mögött hagyom az eddigi életemet. Ezért jártam suliba, és a suli mellett ezért dolgoztam, szabadulni akartam.
Egy új helyen akartam egy egészen más életet kezdeni, egy szebb életről álmodtam, ahol nincsenek alkoholista anyák, és szadista apák, ahol a magam ura vagyok. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt.
Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, hogy ne verjem fel apámékat. A tükörbe nézve a szokásos arcom köszönt rám vissza. Egy fáradt arc, ami változást akar. A szemeimben nem volt élet. Csak akkor éreztem, hogy önmagam lehetek, mikor Tylerrel vagyok. A legjobb barátom, aki mindenben támogat, és kiáll mellettem.
Mellette nem kell megjátszanom magam, hogy elégedett vagyok. Ismeri az apámat, tudja, hogy bánik velem. Többször származott is ebből konfliktusuk. Tyler kiállt mellettem, és képes volt apámmal is szembeszállni, aki persze elküldte a fenébe, hogy semmi köze a családi ügyeinkhez, de Tyler azért jó párszor bepróbálkozott, hogy jobb belátásra bírja, persze semmi sikerrel.
Mindig mikor meglátja a verés nyomait rajtam, látom a fájdalmat a szemében. Félt engem, fél, hogy nem bírom, de ha ő mellettem van, mindent túlélek. Arcot mostam, és próbáltam észhez térni. Halkan visszamásztam a szobámba, és hosszas tanakodás után, kiválasztottam a ruhámat, gyors felöltöztem majd a konyha felé vettem az irányt, hogy valami kaját dobjak össze.
Mikor beléptem, megláttam az üres piásüvegeket. Anyám tegnap sem aprózta el, két üveg martini és a fene tudja, a szobájukban mi lapul még. Összedobtam magamnak egy szendvicset, kivettem egy ásványvizet a hűtőből, és elraktam őket. A táskát a vállamra akasztottam, felvettem a két piásüveget, és az ajtó felé vettem az irányt.
Az üvegeket kidobtam a kukába, majd beszálltam a kocsiba. A suliba egy órás az út. A Washington egyetem elég híres, és elmondhatom magamról, hogy én is a részese vagyok. Ezen az egyetemen tanulok pszichológiát. Bekapcsoltam a rádiót, de mivel semmi olyan nem ment benne, ami lekötötte volna a figyelmemet, így addig tekergettem, míg találtam valamit, ami agyon megtetszett.
Az egyik adón Gary Barlow: Forever love című száma szólt. Nem hallottam még a dalt, de azonnal a fülembe mászott a dallam, és nagyon megtetszett, így végighallgattam, majd elindítottam a kocsit. Egy kicsivel több, mint egy óra múlva leparkoltam az egyetem parkolójában, ahol már ott voltak a csoporttársaim.
- Sziasztok – szálltam ki a kocsiból.
- Szia Kate – köszöntek kórusban.
- Hogy vagy? – kérdezte Nate.
- Ahogy szoktam – válaszoltam, majd az előadó felé vettük az irányt.
Leültünk a terem közepére, ahová általában szoktunk, majd pár perc múlva a tanár is bejött, és elkezdte az órát. Imádtam a pszichológiát. Úgy gondoltam, hogy ez által, majd segíthetek a hozzám hasonlókon, és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy lehet még egy jobb életem. Szorgosan jegyzeteltem mindent, amit a tanár mondott, miközben a többiek csak pusmogtak mellettem.
- Kate – szólalt meg Nate. – Minek jegyzetelsz?
- Mert érdekel – válaszoltam –, és ellentétben veletek, jobb szeretek jegyzetből tanulni, mint az irodalomból.
- Furi vagy, remélem tudod – fűzte még hozzá, majd folytatták a susmogást, én meg a jegyzetelést.
A nap gyorsan a végéhez ért, legalábbis az egyetemen, még várt rám a munka, de mielőtt elindulhattam volna Mr. Hawkins megállított.
- Maradj egy percre Kate – kérte.
- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Dehogy, nincs semmi baj – mosolygott rám. – Csak a beadott dolgozatodról szeretnék beszélni.
- Mi van vele? – csúszott ki a számon.
- Semmi baj sincs vele – nyugtatott Mr. Hawkins. – Nagyon jól felépített dolgozat, tökéletes kivitelezéssel.
- Csak az érdekelne, hogy tudtál ennyire hiteles képet festeni az alkoholizmus problémáiról? – tette fel a kérdését. – Pszichológiailag is tökéletesen elemezted a dolgokat. Ugye nem neked gyűlt meg a bajod az alkohollal? – kérdezte halkan.
- Nem – válaszoltam gyors.
– Akkor hogyan? – puhatolózott tovább.
- Ne haragudjon, de erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.
- Mehetek? – kérdeztem gyors.
- Persze.
- Viszontlátásra – köszöntem el.
- Viszlát Kate!
Igen, anyám példáját mutattam be ebben a dolgozatban, de nem akartam erről többet beszélni. Elég volt nekem nap, mint nap ezzel szembesülnöm. A családom igencsak jómódú, és anyám nem bírta kezelni ezt a jó létet, így a piához nyúlt, én pedig nem tudtam neki segíteni, csak néztem, ahogy egyre jobban tönkreteszi magát. Apám pedig csak adta alá a lovat, mintha ez lenne a helyes. Gondolataimból ismét Nate húzott vissza.
- Baj van Kate? – szaladt oda hozzám.
- Nem dehogy – hadováltam. – Miért?
- Akkor miért kérte Mr. Hawkins, hogy maradj? – érdeklődött.
- Csak a dolgozatomról kérdezett valamit – magyaráztam -, de ha nem haragszol, sietek. El fogok késni a munkából.
- Okés, holnap találkozunk!
- Igen, szia – köszöntem.
- Szia – köszönt el ő is.
Így gyors bepattantam a kocsiba és a Café Soleil felé vettem az irányt, ahol délutánonként voltam kisegítő. Egy hangulatos kis étteremről van szó, ahol mosogatok, asztalt szedek le, és időnként pincérként is besegítek.
Már csak tíz percem volt, hogy odaérjek, így sietnem kellett. Tom nem szereti, ha kések. Sikerült időben befutnom, így gyors magamra kaptam a kötényem, és már a konyhába vonultam. Nem kerestem valami sokat, de addig jó volt, amíg nem találok jobbat. Kell a pénz, hogy valóra váltsam az álmomat és lelépjek. Így amíg ez van, addig ezt csinálom.
A munkaidőm fél négytől fél nyolcig tart. Munka után soha, nem mentem haza, hanem Tylerrel találkoztam. Mindig a Phoenix Park Hotel előtt találkoztunk, és soha nem számított, hol kötünk ki, így most is a hotel felé vettem az irányt és alig vártam, hogy újra lássam.
Ő volt a legjobb barátom, aki mindig támogatott. Soha nem nézett hülyének, mert voltak álmaim, hanem ha tudott segített, hogy el is érjem azokat. Olyan volt, mintha a bátyám lenne, akit mindenkinél jobban szeretek. Támogatott bármit is találtam ki, és ami a legfontosabb szeretett, és soha nem bántott. Fontos voltam neki, ahogy ő is nekem. Ő volt a biztos pont az életemben, aki segített abban, hogy ne omoljak össze, hanem harcoljak, azért aki vagyok.
Megérkezett az első fejezet!:)
Jó olvasást és kíváncsi lennék a véleményetekre!
Puszi!
Kinyitottam a szememet, és gyors kinyomtam a mobilomat, nehogy anyámék felébredjenek. Az órára pillantottam, ami fél hatot mutatott. Nem volt kedvem kimászni az ágyból csak azért, hogy elkezdődjön egy újabb, hosszú nap, aminek a vége ugyanaz, mint eddig az összesnek, egy pofon apámtól.
Utáltam az életemet, de reméltem, hogy egy nap jobb lesz, csak ezért éltem, hogy egy nap elszabadulok innen, hogy egy nap magam mögött hagyom az eddigi életemet. Ezért jártam suliba, és a suli mellett ezért dolgoztam, szabadulni akartam.
Egy új helyen akartam egy egészen más életet kezdeni, egy szebb életről álmodtam, ahol nincsenek alkoholista anyák, és szadista apák, ahol a magam ura vagyok. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt.
Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, hogy ne verjem fel apámékat. A tükörbe nézve a szokásos arcom köszönt rám vissza. Egy fáradt arc, ami változást akar. A szemeimben nem volt élet. Csak akkor éreztem, hogy önmagam lehetek, mikor Tylerrel vagyok. A legjobb barátom, aki mindenben támogat, és kiáll mellettem.
Mellette nem kell megjátszanom magam, hogy elégedett vagyok. Ismeri az apámat, tudja, hogy bánik velem. Többször származott is ebből konfliktusuk. Tyler kiállt mellettem, és képes volt apámmal is szembeszállni, aki persze elküldte a fenébe, hogy semmi köze a családi ügyeinkhez, de Tyler azért jó párszor bepróbálkozott, hogy jobb belátásra bírja, persze semmi sikerrel.
Mindig mikor meglátja a verés nyomait rajtam, látom a fájdalmat a szemében. Félt engem, fél, hogy nem bírom, de ha ő mellettem van, mindent túlélek. Arcot mostam, és próbáltam észhez térni. Halkan visszamásztam a szobámba, és hosszas tanakodás után, kiválasztottam a ruhámat, gyors felöltöztem majd a konyha felé vettem az irányt, hogy valami kaját dobjak össze.
Mikor beléptem, megláttam az üres piásüvegeket. Anyám tegnap sem aprózta el, két üveg martini és a fene tudja, a szobájukban mi lapul még. Összedobtam magamnak egy szendvicset, kivettem egy ásványvizet a hűtőből, és elraktam őket. A táskát a vállamra akasztottam, felvettem a két piásüveget, és az ajtó felé vettem az irányt.
Az üvegeket kidobtam a kukába, majd beszálltam a kocsiba. A suliba egy órás az út. A Washington egyetem elég híres, és elmondhatom magamról, hogy én is a részese vagyok. Ezen az egyetemen tanulok pszichológiát. Bekapcsoltam a rádiót, de mivel semmi olyan nem ment benne, ami lekötötte volna a figyelmemet, így addig tekergettem, míg találtam valamit, ami agyon megtetszett.
Az egyik adón Gary Barlow: Forever love című száma szólt. Nem hallottam még a dalt, de azonnal a fülembe mászott a dallam, és nagyon megtetszett, így végighallgattam, majd elindítottam a kocsit. Egy kicsivel több, mint egy óra múlva leparkoltam az egyetem parkolójában, ahol már ott voltak a csoporttársaim.
- Sziasztok – szálltam ki a kocsiból.
- Szia Kate – köszöntek kórusban.
- Hogy vagy? – kérdezte Nate.
- Ahogy szoktam – válaszoltam, majd az előadó felé vettük az irányt.
Leültünk a terem közepére, ahová általában szoktunk, majd pár perc múlva a tanár is bejött, és elkezdte az órát. Imádtam a pszichológiát. Úgy gondoltam, hogy ez által, majd segíthetek a hozzám hasonlókon, és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy lehet még egy jobb életem. Szorgosan jegyzeteltem mindent, amit a tanár mondott, miközben a többiek csak pusmogtak mellettem.
- Kate – szólalt meg Nate. – Minek jegyzetelsz?
- Mert érdekel – válaszoltam –, és ellentétben veletek, jobb szeretek jegyzetből tanulni, mint az irodalomból.
- Furi vagy, remélem tudod – fűzte még hozzá, majd folytatták a susmogást, én meg a jegyzetelést.
A nap gyorsan a végéhez ért, legalábbis az egyetemen, még várt rám a munka, de mielőtt elindulhattam volna Mr. Hawkins megállított.
- Maradj egy percre Kate – kérte.
- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Dehogy, nincs semmi baj – mosolygott rám. – Csak a beadott dolgozatodról szeretnék beszélni.
- Mi van vele? – csúszott ki a számon.
- Semmi baj sincs vele – nyugtatott Mr. Hawkins. – Nagyon jól felépített dolgozat, tökéletes kivitelezéssel.
- Csak az érdekelne, hogy tudtál ennyire hiteles képet festeni az alkoholizmus problémáiról? – tette fel a kérdését. – Pszichológiailag is tökéletesen elemezted a dolgokat. Ugye nem neked gyűlt meg a bajod az alkohollal? – kérdezte halkan.
- Nem – válaszoltam gyors.
– Akkor hogyan? – puhatolózott tovább.
- Ne haragudjon, de erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.
- Mehetek? – kérdeztem gyors.
- Persze.
- Viszontlátásra – köszöntem el.
- Viszlát Kate!
Igen, anyám példáját mutattam be ebben a dolgozatban, de nem akartam erről többet beszélni. Elég volt nekem nap, mint nap ezzel szembesülnöm. A családom igencsak jómódú, és anyám nem bírta kezelni ezt a jó létet, így a piához nyúlt, én pedig nem tudtam neki segíteni, csak néztem, ahogy egyre jobban tönkreteszi magát. Apám pedig csak adta alá a lovat, mintha ez lenne a helyes. Gondolataimból ismét Nate húzott vissza.
- Baj van Kate? – szaladt oda hozzám.
- Nem dehogy – hadováltam. – Miért?
- Akkor miért kérte Mr. Hawkins, hogy maradj? – érdeklődött.
- Csak a dolgozatomról kérdezett valamit – magyaráztam -, de ha nem haragszol, sietek. El fogok késni a munkából.
- Okés, holnap találkozunk!
- Igen, szia – köszöntem.
- Szia – köszönt el ő is.
Így gyors bepattantam a kocsiba és a Café Soleil felé vettem az irányt, ahol délutánonként voltam kisegítő. Egy hangulatos kis étteremről van szó, ahol mosogatok, asztalt szedek le, és időnként pincérként is besegítek.
Már csak tíz percem volt, hogy odaérjek, így sietnem kellett. Tom nem szereti, ha kések. Sikerült időben befutnom, így gyors magamra kaptam a kötényem, és már a konyhába vonultam. Nem kerestem valami sokat, de addig jó volt, amíg nem találok jobbat. Kell a pénz, hogy valóra váltsam az álmomat és lelépjek. Így amíg ez van, addig ezt csinálom.
A munkaidőm fél négytől fél nyolcig tart. Munka után soha, nem mentem haza, hanem Tylerrel találkoztam. Mindig a Phoenix Park Hotel előtt találkoztunk, és soha nem számított, hol kötünk ki, így most is a hotel felé vettem az irányt és alig vártam, hogy újra lássam.
Ő volt a legjobb barátom, aki mindig támogatott. Soha nem nézett hülyének, mert voltak álmaim, hanem ha tudott segített, hogy el is érjem azokat. Olyan volt, mintha a bátyám lenne, akit mindenkinél jobban szeretek. Támogatott bármit is találtam ki, és ami a legfontosabb szeretett, és soha nem bántott. Fontos voltam neki, ahogy ő is nekem. Ő volt a biztos pont az életemben, aki segített abban, hogy ne omoljak össze, hanem harcoljak, azért aki vagyok.
2010. március 2., kedd
Bevezetés
Annapolis, itt nőttem fel, itt éltem le a magam 21 évét, és nincs hely, amit jobban utálnék. Szabadulni akarok. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán, mert ideköt a múltam, amit magam mögött akarok hagyni, csak le akarok lépni, felejteni, és új életet kezdeni, a magam ura lenni.
A családomra a szegény jelzőt nehezen lehetne használni, de ez engem sosem dobott fel. Az életem üres volt. Anyám, nagy jó dolgában inni kezdett, és nem törődött semmivel, azzal sem, hogy apám folyton vert. Mindig is fiút akart, és traumaként élte meg, hogy lánya született.
Sose tudtam neki megfelelni, sose volt elég jó, amit csinálok, amit apám úgy oldott meg, hogy vert. Persze anyám erről sem vett tudomást. A barátaim, ha egyáltalán azok voltak, elhagytak. Nem tudtak mit kezdeni velem. Hamar fel kellett nőnöm, és nem illettem bele az ő kicsinyes, felszínes világukba.
Egy ember van, akire mindig számíthatok, és aki kiáll mellettem, Tyler. Soha nem tartott bolondnak azért, mert nem ilyen életet akarok magamnak, mert úgy érzem, jobbat érdemlek. Mindenben támogatott, én pedig úgy éreztem ez a barátság mindent kibír.
Az időm nagy részét úgy osztottam, hogy minél kevesebbet keljen otthon lennem. Háromig minden nap suliban vagyok. A washingtoni egyetemre járok, és pszichológiát tanulok. Délutánonként egy étteremben vagyok kisegítő, mosogatok, asztalt szedek le, néha pincérnek is beállok.
Ideiglenes, amíg nem találok jobbat, de kell a pénz, hogy szabadulni tudjak. Az estéimet pedig Tylerrel töltöm. Annyira későn megyek haza, amennyire csak lehet, amiért általában mindig megkapom a pofont. Apám azzal fogad, hogy merre jártam, és a választ meg sem várva lecsap a keze, de jobb így, ha hamarabb hazajárnék csak még több lehetőséget adnék neki arra, hogy bántson.
Hogy miért nem teszek ellene semmit? Nem tudok. Amíg nincs elég pénzem, nem tudok hova menni. Rokonaim nincsenek vagyis, ha vannak is nem ismerem őket, apámék soha nem beszéltek róluk. A környéken élők pedig, akár a struccok, olyanok, mint az anyám. Nem foglalkoznak semmivel.
Ismerik az apámat és látják rajtam a verés nyomait, mégis mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem tőrödnek vele. Egyedül Tyler az, aki aggódik miattam. Fél, hogy nem bírom, de úgy érzem megedződtem annyira, hogy egy kicsit tudom kezelni a helyzetet, de mindenféleképpen nagy szerencse, hogy ő mellettem áll, ha nem lenne, lehet, nem itt tartanék.
Nem véletlenül kezdtem el pszichológiát tanulni, arra gondoltam ezáltal majd segíthetek a hozzám hasonlókon, és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy kibírjam. Úgy tűnt, sikerülni is fog, de egy nap minden romba dőlt…
A családomra a szegény jelzőt nehezen lehetne használni, de ez engem sosem dobott fel. Az életem üres volt. Anyám, nagy jó dolgában inni kezdett, és nem törődött semmivel, azzal sem, hogy apám folyton vert. Mindig is fiút akart, és traumaként élte meg, hogy lánya született.
Sose tudtam neki megfelelni, sose volt elég jó, amit csinálok, amit apám úgy oldott meg, hogy vert. Persze anyám erről sem vett tudomást. A barátaim, ha egyáltalán azok voltak, elhagytak. Nem tudtak mit kezdeni velem. Hamar fel kellett nőnöm, és nem illettem bele az ő kicsinyes, felszínes világukba.
Egy ember van, akire mindig számíthatok, és aki kiáll mellettem, Tyler. Soha nem tartott bolondnak azért, mert nem ilyen életet akarok magamnak, mert úgy érzem, jobbat érdemlek. Mindenben támogatott, én pedig úgy éreztem ez a barátság mindent kibír.
Az időm nagy részét úgy osztottam, hogy minél kevesebbet keljen otthon lennem. Háromig minden nap suliban vagyok. A washingtoni egyetemre járok, és pszichológiát tanulok. Délutánonként egy étteremben vagyok kisegítő, mosogatok, asztalt szedek le, néha pincérnek is beállok.
Ideiglenes, amíg nem találok jobbat, de kell a pénz, hogy szabadulni tudjak. Az estéimet pedig Tylerrel töltöm. Annyira későn megyek haza, amennyire csak lehet, amiért általában mindig megkapom a pofont. Apám azzal fogad, hogy merre jártam, és a választ meg sem várva lecsap a keze, de jobb így, ha hamarabb hazajárnék csak még több lehetőséget adnék neki arra, hogy bántson.
Hogy miért nem teszek ellene semmit? Nem tudok. Amíg nincs elég pénzem, nem tudok hova menni. Rokonaim nincsenek vagyis, ha vannak is nem ismerem őket, apámék soha nem beszéltek róluk. A környéken élők pedig, akár a struccok, olyanok, mint az anyám. Nem foglalkoznak semmivel.
Ismerik az apámat és látják rajtam a verés nyomait, mégis mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem tőrödnek vele. Egyedül Tyler az, aki aggódik miattam. Fél, hogy nem bírom, de úgy érzem megedződtem annyira, hogy egy kicsit tudom kezelni a helyzetet, de mindenféleképpen nagy szerencse, hogy ő mellettem áll, ha nem lenne, lehet, nem itt tartanék.
Nem véletlenül kezdtem el pszichológiát tanulni, arra gondoltam ezáltal majd segíthetek a hozzám hasonlókon, és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy kibírjam. Úgy tűnt, sikerülni is fog, de egy nap minden romba dőlt…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
