3. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő Tyler fejezet, folytatás csak államvizsga után, most már...
Köszönöm szépen a komikat:)

Puszi Mindenkinek!




Az éjszaka gyorsan eltelt, és a konyhából kiszűrődő zajokra ébredtem. Rápillantottam az órára, és mikor megláttam, hogy nyolc óra van, villámgyorsan pattantam ki az ágyból. Igaz mára nem volt munkám, amit meg kellene csinálnom, de elterveztem, hogy hazamegyek és meglátogatom aput, és kimegyek a temetőbe is Cassyhez és anyuhoz. Kivonultam a fürdőbe, és rendbe szedtem magam, majd gyorsan felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt.

- Jó reggelt – köszöntem a konyhában sürgölődő Clare-nek.
- Szia Tyler – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára, amit nem értettem.
- Kérsz reggelit? – lépett közelebb hozzám.
- Nem köszi, csak egy kávét iszok, és már itthon sem vagyok – magyaráztam.
- A reggeli nagyon fontos – oktatott ki, és már vette is elő a tányért, hogy rántottát pakoljon rá.
- Nem kérek – közöltem vele még egyszer.

Erre szomorúan lehajtotta a fejét, és elmotyogott egy sajnálomot.
- Te se haragudj Clare, de rengeteg dolgom van, és nagyon sietek.
- Segíthetek esetleg valamiben? – csillant fel a szeme.
- Nem, de azért köszi.
- Szia – vonultam ki a konyhából.
- Szia – szólt utánam.

Első utam a boltba vezetett, és megvettem a nyakláncot a pillangós medállal. Már láttam is magam előtt Kate arcát, mikor odaadom neki, és máris hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Tudtam, hogy tetszeni fog neki.

Ez után fogtam magam és kocsiba ültem, hogy hazalátogassak. Baltimore felé vettem az irányt, ami körülbelül két órás kocsiút. Első utam a temetőbe vezetett. A sírhoz érve könnyek szöktek a szemembe. Magam elé képzeltem az én kis Cassym gyönyörű arcát, ahogy mosolyog.

Még mindig hihetetlen, hogy már nincs velem. Egy órát álldogálhattam anya és Cassy sírjánál, majd a volt otthonom felé vettem az irányt. A ház elé érve a gyomrom görcsbe rándult, nyeltem egy nagyot, és csöngettem.

- Tyler – ugrott a nyakam Greta.
- Szia Greta - öleltem meg.

Greta apu testvére, és ő vigyáz rá. Ideköltözött, miután én elmentem itthonról.

- Apu? – kérdeztem, miközben beljebb tessékelt.
- Nincs itthon – motyogta szomorúan. – Nem tudtuk, hogy jössz ma.
- Hirtelen elhatározás volt – válaszoltam. – Ma nem volt sok dolgom, és gondoltam kimegyek a temetőbe, aztán eljövök ide is.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Greta, nem a te hibád – motyogtam. – Ő mindig csak a munkájának él.
- Szeret téged Tyler – fogta meg a kezem.
- Hát ezt valahogy sosem sikerült neki kimutatnia – suttogtam.

Beszélgettem egy kicsit Gretával, aki ragaszkodott, hozzá, hogy addig nem enged sehova, míg nem ettem, így mint egy engedelmes kisfiút, szépen megtömött. Már négy órára járt így elköszöntem tőle, és visszaindultam az új otthonom felé.

Már nem volt sok időm a találkáiig, így el is indultam. Épp időben érkeztem, de Kate még nem volt ott. Ekkor vettem észre, hogy a láncot meg otthon felejtettem.

- A hülye fejemet – mérgelődtem. – Nem baj, majd holnap odaadom neki.

Már negyed óra is eltelt, és Kate még mindig nem volt sehol, már kezdtem nagyon aggódni, mikor megszólalt a mobilom. Megkönnyebbülve pillantottam a kijelzőre.

- Szia Tyler! - szólt bele a telefonba.
- Szia – köszöntem én is. - Ugye nincs baj?
- Nincs, mindjárt ott vagyok, csak Tom befogott, de majd elmesélem – válaszolta gyorsan – Sietek.
- Rendben, várlak.
- Szia.
- Szia.

Tíz perc múlva meg is érkezett, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

- Sajnálom - szállt ki a kocsiból.
- Semmi baj – öleltem meg. – Mesélj mi történt!
- Késtem tíz percet, és Tom közölte velem, hogy tovább bent kell maradnom és, hogy levonja a késést a fizetésemből – kezdte.
- Ugye csak viccelsz? – kerekedett el a szemem. – Tíz perc miatt?
- Tom soha nem viccel – morgott. - Egy szadista az a fickó.
- Miért nem hagyod ott?
- Tudod, hogy nem lehet – sóhajtott. – Kell a pénz.
- És amúgy a szadista barmot leszámítva milyen napod volt? – tettem fel a kérdést.
- Nate megharagudott rám – suttogta.
- Miért?
- Hívott, hogy menjek el velük suli után valahova, de nem tehettem, így is megszívtam, hogy késtem – vázolta. – Mire ő berágott, hogy sose érek rá, meg ilyenek..
- Nyugi holnapra megbékél – öleltem át.
- Remélem – suttogta Kate. – Nem szeretem, ha haragban vagyunk.
- Megbékél, hidd el nekem – mosolyogtam.
- Legyen igazad.

Pár perces néma csend telepedett ránk és feltűnt, hogy Kate nagyon nem figyel, ami nem vall rá.

- Kate, valami baj van? – böktem oldalba.
- Nem, semmi, miért? – értetlenkedett.
- Elkalandoztál, ami nem vall rád.
- Csak a versenyre gondoltam – motyogta.
- Verseny? Milyen verseny?
- Mr. Hawkins versenyre küldött, és egy hónap múlva lesz – válaszolta.
- És ezt miért nem mondtad?– kérdeztem felháborodottan.
- Nem olyan fontos.
- Ne beszélj butákat – torkolltam le. – Ez nagy lehetőség Kate.
- Gondolod? – nézett mélyen a szemembe.
- Tudom – mosolyogtam -, de ugye meg sem fordult a fejedben, hogy nem mész el?
- Megyek, mert megígértem.
- Helyes – bólogattam hevesen.
- Csak azt nem tudom, hogy készülök fel – mélázott el.
- Menni fog, segítek – karoltam át.
- Komolyan?
- Persze, ha szeretnéd.
- Jó lenne.
- Rendben, akkor minden este tanulunk egy kicsit a versenyre, és aztán jön a szórakozás, mit szólsz?
- Benne vagyok – mosolygott – köszönöm Tyler.
- Nagyon szívesen – nyomtam egy puszit a homlokára.

Az este további része gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy már az ágyamban fekszem, és a plafont bámulom. Nem tudom mikor nyomhatott el az álom, de a mobilom csörgésére ébredtem.

- Igen? – szóltam bele.
- Tyler – hallottam meg a főnököm hangját. – Délutánra várom a vázlatokat.
- Ott leszek – raktam le a telefont.

Kimásztam az ágyból, felfrissültem, ittam egy kávét, és munkához láttam. Szerencsémre gyorsan végeztem, így hamarabb be tudtam vinni a vázlatokat, aminek Johnatan igencsak megörült.

- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok – fogta meg a vállamat. – Te vagy a legjobb emberem.
- Köszönöm – sasszéztam ki a teremből. Nem szeretem, ha nagyon dicsérnek, mikor nem érdemlem meg.

A nap hátralevő része eseménytelenül telt. Mielőtt indultam volna a talira, gondosan ellenőriztem, hogy elraktam-e a láncolt. Ma mindenféleképpen odaadom Kate-nek. El is indultam, ám mikor a hotel elé értem a vérnyomásom az egekbe szökött. Valami vadbarom kikezdett Kate-tel.

- Azonnal engedje el! – üvöltöttem.
- Nyugi öcsi, én voltam itt hamarabb – vágta hozzám -, amint végeztem a tiéd.
- Azt mondtam hagyja békén! –kiabáltam, és lefejtettem Kate-ről a fickó kezét.
- Mert különben mi lesz? – nézett velem farkasszemet a fazon.

Itt szakadt el a cérna, és behúztam neki egy hatalmasat.

- Takarodjon, és meg ne lássam, hogy még egyszer a közelébe megy!
- Jól van, jól van – fogta az arcát. – A tiéd lehet a kis kurva, majd találok másikat.
- Takarodj te rohadék! – üvöltöttem, mire a fickó pedig elkullogott.
- Jól vagy? – fordultam Kate felé ijedten.
- Igen, semmi bajom.
- Hogy- hogy ilyen hamar itt vagy? – öleltem meg, és a megkönnyebbülés hullámai futottak végig rajtam.
- Tom nem volt ma bent, és Kathy elengedett hamarabb – válaszolta.
- Nagyszerű, így egy kicsit több időnk van – mosolyogtam rá.
- Mi a helyzet Nate-tel? – tettem fel a következő kérdést.
- Semmi – szontyolodott el. – Ma nem volt suliban, így nem tudtuk megbeszélni.
- Megbeszélitek holnap - fogtam meg a kezét. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom – sóhajtotta.
- Merre? – kérdezte.
- Hát… – kezdtem bele. – Először a munka aztán a szórakozás, ahogy ígértem.

Így beültünk a túl oldalon lévő kávézóba, és belevetettük magunkat a pszichológia rejtelmeibe. Próbáltam neki a lehető legtöbbet segíteni. Itt el kell mondanom, hogy soha nem tanultam pszichológiát, csak akkor kezdtem el belemélyedni, mikor megtudtam, hogy Kate is ezt tanul. Nem akartam leégni előtte.

- Tanultál pszichológiát annak idején? –kérdezte Kate.
- Nem, miért? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Akkor honnan tudsz ilyen sok mindent?
- Hát… - kezdtem bele. – Amikor megtudtam, hogy pszichológiát tanulsz, egy kicsit beleástam magam a dolgokba – vallottam be.
- Értem – motyogta.

Ez a nap is gyorsan a végéhez ért, és másnap minden a szokásos módon történt. Semmi említésre méltó és már alig vártam, hogy találkozzak Kate-tel, mivel a lyukas agyamnak köszönhetően, elfelejtettem neki odaadni a láncot, de ma már nem fogom elfelejteni. Most is a tanulással kezdtük, majd mikor végeztünk a kezébe nyomtam a kis dobozt.

- Mi ez? – kérdezte meglepetten.
- Egy kis ajándék.
- És miért kapom?
- Megláttam a boltban, és egyből te jutottál eszembe, így megvettem – magyaráztam.
- Tyler, de miért?
- Nyisd ki Kate – kértem. – Tetszik? – kérdeztem óvatosan. – Tudom, hogy szereted a pillangókat, ezért gondoltam, hogy ennek nálad a helye.
- Ez gyönyörű – makogta. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen – mosolyogtam rá, és a nyakába akasztottam a láncot. – Jól áll – nyugtáztam egy elégedett mosollyal, mire ő is rám mosolygott, és adott két puszit, ami egy kicsit meglepett.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét. – Csak máshogy nem tudom neked megköszönni.

Erre már csak mosolyogni tudtam.

- Az is elég, hogy neked tetszik.
- Ez így akkor sem ér – makacskodott.
- Micsoda? – néztem rám értetlenül.
- Miért kapok tőled ajándékot?
- Mondtam már, megláttam és eszembe jutottál – válaszoltam – és miért ne vehetnék neked ajándékot?
- Mert én nem vettem semmit - hajtotta le a fejét.
- Nem is kell – vettem két kezembe a kezét. – Bőven elég, hogy a barátom vagy.