19. fejezet

A 19. fejezet!
És itt megtudjuk, mit érez Kate, és mit hogyan élt meg, amit hiányoltatok az előzőből...ott nem azon volt a hangsúly...
Jó olvasást!
(És remélem ezúttal nem alakul ki vita...)


Ahogy az mostanában lenni szokott apámék nem foglalkoztak velem, így felrohantam a szobámba, és megint elkezdtem zokogni. Visszatért, nem menekülhettem el, ráadásul azt állítja, szeret. Szeret. Belegondoltam, hogy régen mit jelentett volna ez a szó a szájából. Mindent, a világot. Most pedig mindössze csak üres szavak voltak, melyeknek már nem volt értelmük. Neki vajon jelentettek valamit? Akkor miért hagyott el? Miatta jutottam el idáig, ez az egész miatta történt.

Leültem a földre, és átkaroltam a lábamat, és csak zokogtam, fájt, minden értelemben. Fájt a lelkem, a testem és a lyuk a mellkasomban, mert szívem még mindig nem volt. Hosszas bőgés után, lementem a piás szekrényhez, és kivettem két üveg vodkát. Ezt máshogy nem tudtam elviselni. Visszavonultam a szobámba és üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben legyűrtem a két üveg tartalmát. Az első kortyok égették a torkomat, a sokadik korty után már ismerős idegenként üdvözöltem – a hosszú idő óta egyedüli – érzést, amely megnyugvást jelentett.

Másnap a padlón ébredtem. Nem emlékeztem semmire, csak a fájdalomra és arra, hogy Ő visszatért. Körbenézve a szobában rájöttem, hogy nem apróztam el… két üres vodkásüveg hevert mellettem. Feltápászkodtam, de nagyon szédültem, így gyorsan vissza is huppantam az ágyra. A tegnap történtek lassan a tudatomba kúsztak, ezzel ismét a mélybe taszítva. Nem volt menekvés, nem volt kiút ebből az ördögi körforgásból. Legalábbis én nem láttam.

Miután azt éreztem, hogy már meg tudok állni a lábamon, lementem a konyába utánpótlásért, majd miután elhelyeztem az üvegeket a szobámban, a fürdőbe mentem, ahol a tükörbe nézve elborzadtam. Láttam valakit ott, aki közel sem hasonlított a régi önmagamra. Sőt, csak árnyéka volt annak a lánynak, aki régen voltam. Újra a sírás környékezett, mikor ráeszméltem, hogy az életem végleg tönkrement. Tyler szerelme és Nick tegnapi magánakciója végleg kiszívta belőlem az életet.

Sosem voltam maradéktalanul boldog, de legalább voltak jó pillanataim. Most nem éreztem mást, csak mérhetetlen gyűlöletet. Gyűlöltem Tylert, Nicket és saját magamat is. Egyszerre hibáztattam a világot és önmagamat is. Visszamásztam a szobámba és lefeküdtem. Nem akartam kimozdulni, nem akartam találkozni vele. Megint csak ittam és ittam, mikor valami furcsa zaj ütötte meg a fülemet.

- Mi lehet ez? – néztem körbe a szobában, majd megtaláltam a hang forrását. A mobilom volt az. Ránéztem a kijelzőre, és egy határozott mozdulattal ki is nyomtam. Nem akartam beszélni vele. Tovább folytattam azt, amit elkezdtem, ittam. Viszont az egyetlen dolgot, amit el akartam felejteni, még így sem tudtam kizárni az elmémből. Még most is láttam magam előtt Nick önelégült vigyorát, éreztem magamban… egyszerre elkapott a hányinger, és a fürdőbe rohantam, hogy kiadjam magamból az eddig elfogyasztott italmennyiséget.


Tyler még jó néhányszor próbálkozott, de nem vettem róla tudomást. Nem akartam hallani a hangját, amellyel újabb és újabb sebeket szakított volna fel bennem, így igyekeztem kizárni a hangokat a fejemből. Egyszer megint csak a mobilom hangjára kaptam fel a fejem, de ezúttal nem Tyler volt, hanem Kathy. Nem tudtam mit csináljak, felvegyem vagy ne, de végül felvettem.

- Szia – szóltam bele rekedt hangon.
- Kate, miért csinálod ezt? – szegezte nekem a kérdést.
- Mit? – kérdeztem vissza értetlenkedve.
- Miért teszed tönkre magad? Nem ér annyit!
- Nem tudsz te semmit – morogtam.
- Annyit igen, hogy szeret téged – győzködött.
- Ne szólj bele. Eddig nem is foglalkoztál velem, nem érdekelt élek-e vagy halok, akkor most miért dirigálsz? – üvöltöttem.
- Aggódom – jött a halk, nem várt válasz.
- Na persze – gúnyolódtam –, pont most. – Miért hívtál?
- Tyler kért meg – suttogta.
- Sejthettem volna – morogtam. – Hagyjatok békén, érted? Utállak benneteket, hagyjatok békén! – kiabáltam még egyszer, majd rácsaptam a telefont.

Eddig felém sem nézett, nem érdekelte mi van velem, erre most felhív és osztja az észt. Olyan mérges voltam, hogy majd szétrobbantam, de nemcsak ingerült, csalódott is. Tényleg ennyire nem számítok senkinek? Senki nem foglalkozott velem, amíg Tyler vissza nem jött. Minek jött egyáltalán? Miért nem hagyja, hogy olyan legyek, mint az anyám?

Nem, ebbe neki nincs beleszólása – döntöttem el. Egykor barátok voltunk, de ma már nem. Legyűrtem az újabb üveg vodkát, majd egyre inkább úgy éreztem, nincs maradásom. Változtatni akartam, eltűnni innen, ahogy mindig is akartam, hisz már csak ez maradt nekem. De talán csak önmagam elől akartam elmenekülni, magam sem tudtam pontosan. Csak abban voltam biztos, azt akartam, hogy vége legyen, mindennek. Az ajtó felé indultam, de amikor kiléptem, vissza akartam fordulni.

- Kate – kapta el a kezem Tyler –, miért csinálod ezt?
- Mit? – néztem rá dühös szemekkel.
- Ne tedd ezt – könyörgött.
- Mit? – ismételtem meg a kérdést.
- Ne legyél olyan, mint az anyád – suttogta. – Te erős vagy, és én itt vagyok veled.
- Nem vagyok olyan, mert én véget vetek ennek az egésznek – közöltem nemtörődöm stílusban –, és nem vagy velem, nem voltál velem, elhagytál.
- Ezt hogy érted? – rökönyödött meg.
- Mit számít az, hogy értem? – vágtam a fejéhez. – Mit érdekel téged? Hosszú ideig nem voltál rám kíváncsi, nem érdekelt mi van velem! Csak magaddal törődsz!
- Szeretlek Kate – motyogta lehajtott fejjel.
- Én pedig gyűlöllek! – köptem mérgesen. – Hagyj békén Tyler! – Ma vége lesz az egésznek – téptem ki karomat a kezei közül, és bevágtam magam a kocsiba.
- Kate, ne! – kiabált utánam, de nem érdekelt.

Elhajtottam, nem néztem merre megyek, csak az volt a lényeg, hogy kifelé a városból. A sebességhatárt jóval túllépve száguldottam. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, hogy akarok véget vetni az egésznek, csak annyit, ez nem élet. Még jobban a gázra tapostam, ám ekkor a kocsi megcsúszott, és én többé már nem voltam ura a helyzetnek, a következő pillanatban pedig minden elsötétült.