4. fejezet

Sziasztok!

Jelentem, visszatértem:) Itt is a 4. fejezet:)
Szóval: a komik száma befolyással van a folytatásra, minél több komi, annál hamarabb érkezik a friss:)
Jó olvasást!

Puszi mindenkinek!




Az este további része vidám hangulatban telt. Előszedtem a létező összes viccet, amit eddigi életem során hallottam, és úgy tűnt Kate jókat derül rajtuk. Nagyon jól éreztem magam, és egyáltalán nem volt hangulatom hazamenni, de azt is tudtam, hogy Kate-nek holnap suli, és nekem is ki kell mennem az építkezésre.

- Lassan mennünk kéne – szólaltam meg.
- Nem akarok hazamenni – hajtotta le a fejét Kate.
- Tudom, de holnap neked suli, és még haza is kell érnünk.
- Rendben – adta meg magát.
- Kate – fogtam meg a kezét. – Nem lerázni akarlak.
- Tudom – mosolygott rám. – Tényleg későre jár.

Így beszálltunk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Most is, mint mindig leparkolt a házuk előtt, és bennem csak egy dolog fogalmazódott meg, nem akarom hazaengedni, vele akarok lenni, de nem lehet. Megvannak a kötelességeink, amiknek eleget kell tennünk.

- Szép álmokat Törpi – öleltem meg, és adtam neki két puszit.
- Neked is – mosolygott rám.
Elindultam, de nem bírtam megállni, hogy vissza ne forduljak, és rá ne villantsak egy hatalmas mosolyt.

- Holnap találkozunk.
- Nem szabadulsz tőlem – vigyorgott rám.
- Nem is akarok – közöltem és tovább folytattam az utamat.

Az ágyamban fekve egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam hova tenni. Féltem, de magam sem tudtam, mitől, csak féltem. Olyan érzésem volt, hogy el fogok veszíteni valamit, de nem tudtam mit.

Sokáig küzdöttem a kellemetlen érzéssel, míg végre elnyomott az álom. Reggel felébredve már nem is emlékeztem rá, és mosolyogva indult a napom. Épp a fürdőben tettem-vettem, mikor megszólalt a mobilom. Johnatan hívott.

- Szia – szóltam bele.
- Tyler, ma mégsem kell bejönnöd – közölte a tényeket. – Csúszásban vagyunk, és feleslegesen ne gyere. Csináld tovább a vázlatokat, és holnap reggel találkozunk az építkezésen.
- Rendben.
- Szia – és már le is rakta.

Johnatan mindig is lényegre törő volt, soha nem mondott többet annál, mint ami feltétlen szükséges. Így jóformán semmi dolgom nem volt, a vázlat befejezését leszámítva, ami körülbelül fél órát vett igénybe.

Eldöntöttem, hogy összeütök valami kaját, mivel senki nem volt otthon. Be kell, valljam, nem mondhatnám magam valami nagy konyhatündérnek, de azért egy-két fortélyt megtanultam. Már majdnem készen volt a ravioli, amikor Clare lépett be a konyhába.

- Szia – köszöntem. - Nem is hallottam, hogy megjöttél.
- Szia – ült ki a fülig érő vigyor az arcára. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
- Az túlzás, hogy tudok – hárítottam. – Nem halnék éhen, ha magamat kellene ellátnom, de azért olyan profi sem vagyok.
- Kérsz? – fordultam felé.
- Farkaséhes vagyok – ült le az asztalhoz, én pedig tányérokat vettem elő.

Megebédeltünk, miközben Clare mindenféle ostoba dologról csacsogott. Persze az én gondolataim közben elkalandoztak, és megállapítottam mennyire más, mint Kate. Kate-tel lehet normálisan, komoly dolgokról is beszélgetni, nem csak arról, hogy milyen leárazások vannak a plázában. Merengésemből az riasztott fel, hogy egy kéz csúszott a kezemre.

- Isteni volt az ebéd – fogta meg Clare a kezemet, és egy rossz érzés kerített hatalmába, így gyorsan felpattantam, és elkezdtem elpakolni.
- Örülök, hogy ízlett – makogtam zavartan.
- Segíthetek? – lépett mögém, és a nyakamban éreztem a leheletét.
- Nem köszi – válaszoltam. – Boldogulok egyedül is.

Szerencsémre vette a lapot, és magamra hagyott, én pedig levegőt vehettem. Sosem szívleltem igazán Clare-t, volt benne valami, amit nem tudok megfogalmazni, és az a valami zavart, nagyon zavart. Nem szóltam, mert Nick a barátom, és nem akartam megbántani, de nem hozzávaló.

Igazság szerint Clare szerintem egy számító kis dög, aki mindenkit csak kihasznál, de ezt mégsem közölhettem a barátommal, így bölcsen hallgattam. Mikor végeztem a pakolással a szobámba vonultam és előkerestem Kate ajándékát, amit már egy hónappal ezelőtt megvettem.

Ma van a születésnapja, és készültem egy kis meglepetéssel, elviszem táncolni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tánc sosem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, utálok táncolni, de ma mégis kivételt teszek, Kate miatt. Ő imád táncolni és én elmegyek vele. Már láttam is magam előtt a meglepődött arcát, de hát elvégre ez a célja a meglepetéseknek, nem igaz?

A délután gyorsan eltelt, így gyors összeszedtem magam, és az ajándékkal együtt el is indultam. A hotel elé érve vettem egy mély levegőt és vártam, hogy Kate megérkezzen, amihez nem is kellett sok időnek eltelnie. Olyan gyorsan pattant ki a kocsiból, mint még soha, és elfogott egy nagyon rossz érzés, valami baj van, és nem is tévedtem. A nyakamba vetette magát, és elkezdett sírni.

- Sss – nyugtatgattam. – Mi a baj Törpi?

Ő azonban csak sírt megállíthatatlanul. Türelmesen megvártam, míg megnyugszik, és elmondja mi a baj.

- U .. ut .. utálnak – dadogta.
- Kik? – kérdeztem értetlenül.
- A többiek – motyogta, miután végre abbahagyta a sírást.
- Nem utálnak – próbáltam védeni őket, nem sok sikerrel. Sosem értették Kate-t. Ő annyira más, mint a többiek és ezt nem tudják kezelni. Nem illik bele ebbe a világba, neki egy jobb világban lenne a helye, ahol megbecsülik, ahol szeretik.
- Akkor miért nem állnak velem szóba? – szegezte nekem a kérdést mérgesen.
- Mert nem értenek – magyaráztam.
- Mit nem értenek? – kérdezte furcsán.
- Téged – motyogtam halkan.
- Ezt pedig én nem értem.
- Figyelj - néztem mélyen a szemébe -, más vagy, mint a többiek és ez böki a csőrüket, ezért jobbnak látták, ha nem foglalkoznak veled.
- Ér…értem – makogta – vagyis elhagytak, egyedül vagyok.
- Nem vagy egyedül – öleltem meg.– Itt vagyok.
- De te is elhagyhatsz – suttogta.
- Ne beszélj butaságokat – toltam el magamtól, de csak azért, hogy a szemébe nézhessek. – Soha nem hagylak el, mindig számíthatsz rám.
- Ígéred?
- Ígérem – öleltem át újra.

Pár percig így maradtunk, majd Kate erőt vett magán és előjött a kérdéssel.

- Merre? – kérdezte.
- Gyere - fogtam meg a kezét, és elindultunk egy kis utcán.

Hirtelen izgatottság lett rajtam úrrá. Kate-nek fogalma sem volt arról, hová tartunk, és szerintem azzal sem volt tisztában, milyen nap van ma. Nem baj, annál nagyobb lesz a meglepetés.

- Csukd be a szemed – álltam meg hirtelen.
- Tessék? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Csukd be a szemed, kérlek.

Így hát lehunyta a szemét és hagyta, hogy vezessem.

- Megérkeztünk – álltam meg pár perc múlva. – Kinyithatod a szemedet.

Óvatosan kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy még mindig nem érti, mi ez az egész, mert értetlenül pislogott körbe.

- Boldog Születésnapot Törpi! – mosolyogtam rá két puszi kíséretében, és átnyújtottam az ajándékát.
- Köszönöm – makogta halkan.
- Nyisd ki – noszogattam.

Annyira kíváncsi voltam, mit szól a kis könyvhöz, amiben szebbnél szebb idézetek vannak. Saját magam gyűjtöttem össze őket, és némelyik még az én szemembe is könnyet csalt.

- Nem érdemlem meg – motyogta.
- Ne beszélj butaságokat – korholtam le. – Nem ismerek nálad aranyosabb, szeretetreméltóbb, kitartóbb és gyönyörűbb lányt – simogattam meg az arcát, és éreztem, hogy minden egyes szó, amit kimondtam, száz százalékosan igaz.
Ő az életem része, és bármit megtennék érte, bármit. A szívem furcsa mód gyorsabban kezdett verni, amit nem érettem, ilyen még sosem fordult elő, de jól esett. Újfent sikerült meglepnem azt, aki a legfontosabb nekem.

- Na, nyisd ki – unszoltam.

Végre kinyitotta a kis csomagot. Ahogy belelapozott és beleolvasott, láttam gyűlni a könnyeket a szemében és tudtam, hogy jó döntés volt. Újból sikerült meglepnem. Hát, ha még tudná, hogy közel sincs vége.

- Nagyon szépen köszönöm – suttogta hihetetlen halkan.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog – öleltem meg újra. – Nagyon szívesen -, de még nincs vége.
- Minek nincs vége? – nézett rám értetlenül.
- Van még egy meglepetésem.
- Tessék?
- Kate, nyisd ki a szemed és láss is – vigyorogtam.

Láttam a meglepettséget a szemében, mikor felfogta, hol vagyunk. Történetesen az egyik legjobb táncklubb előtt. Kate néhányszor próbált már rávenni, hogy jöjjünk el ide, de mindig nemet mondtam. Most eljött az ideje, hogy bepótoljuk.

- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? – kerekedett el a szeme.
- Dehogynem – fogtam meg a kezét, és elkezdtem a bejárat felé húzni. – Ez a Te napod Kate, csak rólad szól és tudom, hogy szereted.

Belépve rá kellett jönnöm, hogy igazán kár, hogy eddig kihagytuk. A falak kellemes, meleg, barna színben pompáztak és egy hatalmas parkettet öleltek körül, ahol már javában táncoltak a párok.

- Gyere Törpi – húztam a táncparkett felé.
- El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálod – hitetlenkedett.
- Mit? – néztem rá.
- Táncolsz.
- Ugyan – mosolyogtam -, majd megpörgettem, és elkezdtük ropni az ismerős, pörgős dallamokra.
- Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni – súgta a fülembe.
- Tudok, csak nem szeretek.
- Értem, de most mégis táncolsz – nyaggatott tovább.
- Kate, zárjuk le ezt a témát, rendben? – kértem. – Csak élvezd ki a táncot, és a szülinapodat.
- Rendben – egyezett bele.

A sok pörgős szám után három lassabb következett. Szorosan magamhoz húztam, kezem a derekára siklott, és így táncoltunk tovább. Jól eső melegség járta át a testemet, amit megint nem tudtam hova tenni. Jó érzés volt, ilyen közel tudni magamhoz Kate-t.

Nem tudtam, mi ez az egész és egyre jobban kezdtem összezavarodni. Barátok vagyunk, barátok és a barátok táncolhatnak. Ez így igaz, de akkor mi ez az érzés, ami belülről átjárja a végtagjaimat? Nem tudtam a választ, de nem is foglalkoztam vele tovább, csak élveztem az este minden pillanatát. Sajnos ez az este is, mint az összes, véget ért, pedig szerettem volna meghosszabbítani, de nem állt módomban.

- Még egyszer nagyon boldog születésnapot – öleltem meg, már a házuk előtt.
- Köszönöm ezt a csodás estét.
- Nincs mit köszönnöd – mosolyogtam rá. – Megérdemled.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
- Ugyanúgy élnéd az életed, és elérnéd az álmaidat – mondtam komolyan.
- Lehet, de lehet, hogy nem.
- Ugyan Kate, ne legyél kishitű – néztem mélyen a szemébe. – Erős vagy menni fog, megcsinálod, és megcsinálnád akkor is, ha nem ismernél.
- Igazad van – sóhajtott beleegyezően -, de azért jó hogy ismerlek – fűzte hozzá szemlesütve.
- Ehhez csatlakozom – emeltem fel a fejét. – Nélküled üres lenne az életem – mosolyogtam.
- Így van – helyeselt ő is.
- Te vagy a legeslegjobb barátom.
- Ahogy te is nekem.
- Szép álmokat Törpi, és holnap találkozunk.
- Igen, neked is jó éjt.