5. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az 5. fejezet:)
Jó olvasást, várom a véleményeket!:)
Folytatás, nem tudom...tőletek is függ, mindenre nyitott vagyok:)

Puszi!




Egész úton zakatolt az agyam. Ismeretlen érzések kavarogtak bennem, amiket nem értettem. A melegség, ami az egész testemet átjárta. Mi lehet ez? Persze a választ nem tudhattam, mivel még sosem voltam szerelmes. Másnap nem volt semmi dolgom, így rávettem Josh-t, hogy jöjjön el velem egy kiállításra, amibe bele is egyezett.

- Mi a fene bajod van? – fakadt ki egyszercsak.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Egy szót sem szólsz, csak hümmögsz – méltatlankodott tovább. - Mi ütött beléd?
- Őszintén Josh? – motyogtam. – Fogalmam sincs.

Barátom nagyon komolyan végigmért, majd egy vigyor ült ki az arcára.

- Szerelmes vagy – állapította meg.
- Micsoda? – körülbelül úgy nézhettem rá, mint aki életében először hallja ezt a szót.
- Szerelmes vagy – közölte még egyszer.
- Az nem lehet – sóhajtottam.
- Pedig hidd el nekem, totál belezúgtál Kate-be – közölte sokat tudóan.
- Nem! – emeltem fel a hangom, csak hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Jól van – emelte fel a kezeit. – Le ne harapd a fejem.

Innentől kezdve egy szót sem szóltunk egymáshoz, de Josh szavai gondolkodóba ejtettek. Lehetséges lenne? Tényleg szerelmes lennék? Mivel nem ismertem az érzést a választ sem tudhattam, csak azt tudtam, hogy jó érzés, de ezzel egy időben a félelem is ott lakozott bennem.

Féltem attól, hogy Őt is elveszítem. Ő csak barátként tekint rám, így én sem táplálhatok iránta gyengédebb érzelmeket. Ugyanakkor Cassy emléke is bekúszott a fejembe. Egy ember, aki olyan közel állt hozzám, mint azóta senki, és mi lett az eredménye, elvették tőlem.

Kate-et nem veszíthetem el, nem lehet, még egy veszteséget nem bírnék elviselni. Hosszas vívódás után, eldöntöttem, hogy nem szólok erről az egészről Kate-nek. Maradok a barátja, aki mindenben támogatja.

Este a szobámban feküdve végig Kate járt a fejemben, és megint csak arra jutottam, hogy nem engedhetem el. Ha ettől is közelebb engedem magamhoz és aztán elveszítem, az felérne a halállal. Másfelől ha összejönnénk, és akkor vesznénk össze, az is végzetes lehetne, elveszíthetném, és azt nem bírnám elviselni.

Barátként bármit meg tudunk beszélni, ő az életem közepe, akitől fontosabb nem létezik. Így maradtam annál a verziónál, hogy nem szólok. A napok teltek, és elérkezett a november ötödike, Kate életének egyik legszomorúbb eseménye, Margaret néni halálának évfordulója.

Élénken élt bennem a találkozásunk utáni első november, mikor este kimentünk a temetőbe. Nem értettem, épp ésszel fel nem tudtam fogni, miért, de utána elmesélte, mi történt, és ő maga sem tudja azóta sem, mennyire átérzem a fájdalmát. A veszteséget, amit elszenvedett.

Anya haláláról meséltem neki, de Cassyről nem tud, ő csak az én emlékeimben él. Tudtam, hogy Kate ezen a napon, nem dolgozik, de mégsem kerestem. Ilyenkor egyedül akar lenni, amit meg is értek. A fájdalmát nem szívesen mutatja ki az ember, még barátok előtt sem.

Elérkezett a találka időpontja, és mikor megláttam az én kis Törpimet, kisírt szemmel, összeszorult a szívem. Ha módomban állna, visszahoznám neki a nőt, aki nagyanyja helyett nagyanyja volt, de nem tudom megtenni, így csak egyet tehetek, mellette vagyok.

- Szia Törpi – öleltem át.
- Szia - csimpaszkodott belém.
- Akkor ma temető, igaz? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

Nem válaszolt csak bólintott. Beszálltunk a kocsiba, és a temető felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, kitört belőle a sírás. Igazság szerint az is hatalmas erőre vall, hogy eddig kibírta, csodáltam érte.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – bújt hozzám, én pedig átöleltem.
- Nincs mit köszönnöd.

Lassú léptekkel elindultunk a sírok között. Már én is jól ismertem az utat. Mikor megérkeztünk, tapintatosan a háttérben maradtam, és csak figyeltem őt. Ilyenkor mindig elmesélte, mi történt vele az egy év alatt, beszélgetett az ő nagymamájával.

Ha más látta volna, biztos vagyok benne, hogy komplett idiótának gondolták volna, hogy egy sírhoz beszél, de én csak megbabonázva, csendben figyeltem. Tiszteltem, becsültem az erejéért, a kitartásáért, ugyanakkor most már biztos voltam benne, hogy szeretem, tiszta, igaz szerelemmel és vele akarom leélni az életem, de ezt neki mégsem mondhatom el, különösen ma nem.

Mikor végzett, felállt odajött hozzám és hozzám bújt, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy nem kell megszólalnom, itt minden szó csak felesleges, üres. Elindultunk a kocsi felé és hazafelé vettük az irányt. Ilyenkor mindig én vezettem.

- Jól vagy? – kérdeztem óvatosan.
- Igen – erőltetett egy mosolyt az arcára. – Csak még mindig furcsa, hogy ő már nincs velem, de azóta könnyebb, mióta ismerlek.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rád – mosolyogtam rá.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy velem vagy, és hogy vagy nekem.
- Ugyan Törpi – szorítottam meg a kezét. – Ez mindig is így marad.

A követező napok kemény munkával teltek, amely sok erőfeszítéssel járt. Folyton bent kellett lennem az irodában, egyeztetni Johnatannal és a megrendelővel, beszélni a statikusokkal. Egy szép keddi napom Johnatan kiküldött az építkezésre, hogy nézzek szét, így is tettem. Mikor megérkeztem, kis híján rosszul lettem. Az egész épület életveszélyes volt.

- Ugye ezt maguk sem gondolják komolyan? – szálltam ki mérgesen a kocsiból, miközben elképedve pislogtak rám. – Emberek, ez az egész tákolmány, bármikor összedőlhet, életveszélyes – morogtam. – Maguk nem értenek a munkájukhoz?! – fakadtam ki.
- Uram biztosíthatom róla, hogy az utasítások szerint csináltunk mindent – közölte az építésvezető.
- Valóban? – már ott tartottam, hogy képen törlöm, de visszafogtam magam. – Akkor valamit nagyon elcsesztek. Ez így nem maradhat.
- De…
- Nincs de, ez életveszélyes - alighogy ezt kimondtam, egy kiáltást hallottunk.

Villámgyorsan a hang irányába siettünk. Az egyik munkás alatt beszakadt a talapzat.

- Jól van? – kiabáltam le a gödörbe.
- Igen, semmi bajom – érkezett a válasz.
- Azonnal kihúzzuk.

Miután sikeresen kiszedtük szerencsétlen fickót, és megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg semmi baja, de biztos, ami biztos alapon, hívtam a mentőket, vetettem egy szigorú pillantást az építésvezető felé.

- Értettem uram – motyogta lehajtott fejjel.

Mérgesen mentem vissza a kocsihoz, ebből sokkal nagyobb baj is lehetett volna. A kocsiban ülve felhívtam Johnatant, és beszámoltam neki. Elképedve hallgatott végig, majd egy istenes káromkodás közepette közölte, hogy személyesen rakja helyre a dolgokat.

Mára már nem volt semmi dolgom, így fogtam magam és beültem egy kávéra, hogy lehiggadjak. A nap végeztével, még mindig azon elmélkedtem, hogy lehet olyan embereket alkalmazni, akik ennyire nem értenek a munkájukhoz.
A napok egyre gyorsabban teltek, és már csak egy hét volt Kate versenyéig. Még keményebben készültünk. Tudtam, hogy ügyes lesz, így ki is találtam, hogy készülök egy kis meglepetéssel. Elmentem a kedvenc éttermemben, ahol jól ismerek mindenkit.

- Szia Bobby – fogtam kezet a tulajjal.
- Tyler – viszonozta a kézfogásom. – Mi járatban?
- Igazság szerint, szívességet szeretnék kérni – kezdtem bele.
- Hallgatlak.
- Egy barátomnak szeretnék meglepetést szerezni és arra gondoltam, hogy ide jönnénk megünnepelni – vázoltam neki a terveimet.
- Ennek semmi akadálya – közölte nemes egyszerűséggel. – Milyen meglepetésre gondoltál?

Így vázoltam neki, mit szeretnék és bele is egyezett.

- Hálásan köszönöm Bobby – búcsúztam tőle.
- Ugyan, semmiség – mosolygott rám. – Várunk benneteket szeretettel, és mindent elintézek.
- Köszönöm.

El is érkezett a verseny napja, és szerintem még idegesebb voltam, mint Kate, bár rajta is látszott, hogy alig bír magával.

- Nyugi – nyugtattam. – Menni fog.
- Félek – hajtotta le a fejét.
- Mitől?
- Mit keresek én egyáltalán itt? – makacskodott.
- Hééé, csillapodj – szóltam rá. - Nem véletlen téged küldött Mr. Hawkins, oké?

Mintha a falnak beszéltem volna, tovább stresszelte magát.

- Nézz rám Kate – fordítottam magam felé az arcát. – Mély levegő.

Engedelmesem vett egy mély levegőt és úgy tűnt, hogy lassan kezd megnyugodni.

- Menni fog – hajtogattam.
- Igen, menni fog, ismételte utánam.

Háromszáz versenyzővel kellett összemérnie, mit tud. Amíg bent volt, idegesen járkáltam fel- alá, miközben megpillantottam egy fickót és felismertem benne a Kate által leírtak alapján Mr. Hawkinst, így csak hogy csillapodjak egy kicsit, odamentem hozzá.

- Mr. Hawkins? – szólítottam meg.
- Igen – fordult felém. – Önben kit tisztelhetek?
- Tyler vagyok, Tyler Case, Kate Singler egy barátja – mutatkoztam be.

Mr. Hawkins szeme felcsillant, és mosolyogva nyújtott kezet.

- Örülök, hogy megismerhetem fiatalember.

Egy kicsit elbeszélgettünk, így bennem is csekély mértékben ugyan, de oldódott a fezsültség, mikor végre kijöttek a teremből.

- Na hogy ment? – siettem oda hozzá, Mr. Hawkinsszal együtt.
- Nem tudom – motyogta. – A szünet végén kiderül ki az az ötven, aki továbbjut.
- Menni fog – öleltem át.
- Így van Kate – szólalt meg Mr. Hawkins is. – Te vagy a legjobb tanítványom, biztos vagyok benne, hogy bent leszel a legjobb ötvenben. – Ha nem haragszotok, nekem van egy kis dolgom – kért elnézést Mr. Hawkins és már el is tűnt.
- Kérsz inni valamit? – húztam a büfé felé.
- Aha, egy ásványvíz jól esne.

A szünet gyorsan eltelt és kiderült, ki az az ötven, aki bent maradt. Természetesen Kate is benne volt, és láttam a döbbenetet az arcán. Nem akarta elhinni, hogy sikerült.

- Na látod – öleltem meg . – Bent vagy.
- Igen, de még messze a vége – sóhajtott.
- Már most nagyon büszke lehetsz magadra.
- Nélküled nem ment volna.
- Dehogynem. Na menj, és legyél ügyes.
- Okés – így visszavonult a terembe.

Én pedig kint vártam, és próbáltam nem kikészülni az idegtől. Végre véget ért a verseny és megláttam Kate fáradt arcát.

- Szegénykém, fárasztó volt, igaz? – léptem hozzá.
- Az nem kifejezés – bújt hozzám.
- Mikor lesz eredmény?
- Egy óra múlva.
- És addig mit csinálunk?
- Menjünk el kajálni, éhen halok – sütötte le a szemét.
- Benne vagyok – egyeztem bele, mivel én is farkaséhes voltam.

Szóltunk Mr. Hawkinsnak, hogy egy fél óra múlva jövünk, csak elmegyünk enni. Egy kis étterem felé vettük az irányt. Mikor megkaptuk az étlapot, villámgyorsan eldöntöttük, mit kérünk és két perc múlva már fel is vette a pincér a rendelést, majd tíz perc múlva már jóízűen falatoztunk.

Mikor végeztünk, Kate tiltakozása ellenére, én fizettem, majd elindultunk vissza a verseny helyszíne felé. Az eredményhirdetésig már csak negyed óra volt. Soha nem láttam még Kate-t ilyen idegesnek. Nem bírt egy helyben maradni.

- Nyugalom Törpi – fogtam le a kezeit.
- Sajnálom.
- Ez csak egy verseny, higgadj le, oké?
- Rendben – makogta, és megfogta kezemet.

Megint az a melegség járta át a testem, és mosolyogva megszorítottam a kezét. Tudtam, hogy ezt már nem fordíthatom vissza, de elrontani sem akartam. Nála fontosabb nincs az életemben, így megtartom bármi áron.

Nem kellett sok idő és megkezdődött az eredményhirdetés. Először minden résztvevőnek megköszönték a részvételt és gratuláltak az elért eredményhez. Az első tíz helyezett oklevelet kap, az első három pedig pénzjutalomban is részesül. A tízedik embertől indultunk visszafelé és egyszer meghallottuk Kate nevét.

- Negyedik helyezést ért el a Washington egyetemről Kate Singler.
- Kate ez te vagy – böktem oldalba.

Így lassú léptekkel elindult és egy kézfogás keretén beül átvette az oklevelét, majd visszajött hozzám én pedig megöleltem.

- Büszke vagyok rád – suttogtam. - Elmegyünk ünnepelni? – kérdeztem.

Mosolyogva bólintott. Elköszöntünk Mr. Hawkinstól is, aki szintén gratulált és közölte, hogy nagyon büszke rá, majd elindultunk a meglepetés helyszíne felé.

- Hova megyünk? – tette fel a kérdést.
- Majd meglátod, meglepetés.
- Tyler! – szólt rám.
- Kate, nyugi, csak ünnepelünk.
- Tyler, hová megyünk? – tette fel még egyszer a kérdést.
- Két perc türelem, és meglátod. – Itt is vagyunk – álltam meg, és Kate szeme kikerekedett.