6. fejezet

Sziasztok!

Itt a 6. fejezet:)
Egyre jobban megismerjük Tylert és az érzéseit, hogy mi játszódik le benne:)
Folytatás, amint összegyűlik 10 komment:)

Jó olvasást!

Puszi mindenkinek!



- Ezt te csináltad? – hökkent meg.
- Nem egészen, nem csak én – sütöttem le a szemem.

A meglepetés részeként az étterem, ahova elhoztam vacsorázni, gyönyörűen ki volt világítva, és egy táblára hatalmas égőkkel ki volt írva, hogy „Gratulálok Kate”. A fiúk nagyszerű munkát végeztek, ezt valahogy meg kell majd köszönnöm nekik. Kate arcáról még mindig nem múlt el a döbbenet, látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem számított.

- Gyere – fogtam meg a kezét.

Bent a srácok kedvesen fogadtak minket, és egyikük az előre lefoglalt asztalhoz vezetett minket, direkt kértem, hogy egy csendes kis sarokban legyen és így is lett.

- Hozom is a pezsgőt – mondta a pincér, miután leültünk, majd eltűnt.
- Tyler … én – nézett rám Kate ijedten.
- Nyugi – csitítottam és ebben a pillanatban megjelent a pincér egy üveg kölyökpezsgővel. – Tudom, hogy nem iszol alkoholt, de pezsgővel illik koccintani – mosolyogtam.
- Köszönöm – suttogta.

Tudtam, hogy Kate soha nem iszik alkoholt, és ezt tiszteletben is tartottam. Az alkohol vette el tőle az anyját és megfogadta, hogy ő soha nem lesz olyan. Közben a pincér kitöltötte a pezsgőt.

- Koccintsunk – emeltem fel a poharam. – Rád Törpi – fogtam meg közben a kezét. – Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- És rád is – vette át a szót. – Nélküled nem ment volna.
- Kettőnkre – motyogtuk egyszerre, mosolyogva.

Ahogy kezem a kezére siklott, újfent jóleső melegség járta át a testemet, de ott és akkor megfogadtam, hogy elnyomok magamban minden ilyen nemű érzést. Nem szerethetem, mert ő sem szeret, de el sem veszíthetem, mert attól rosszabb dolog nem is történhetne velem.

Marad az a verzió, hogy vele leszek, mindent megadok neki, amit csak tudok, ettől többet nem kérhetek. Nem várhatom el, hogy szeressen, mikor csak a barátjaként tekint rám. Próbáltam mindent kizárni a fejemből és csak arra koncentrálni, hogy vele vagyok, és csak ez számít. A vacsora végeztével, Kate mindenáron fizetni akart, de persze ezt nem engedhettem.

- Ez az én ajándékom.
- De miért? – makacskodott.
- Kate – kérleltem. – Ne rontsd el ezt az estét.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Mindig is a saját lábán állt és furcsa neki, hogy valaki törődik vele. Mindent megadnék neki, mindent és mindent megadok, ami csak módomban áll. Nagyon elgondolkodott, és egy furcsa kifejezés ült ki az arcára, amit nem értettem.

- Jól vagy? – tettem fel a kérdést, mivel tudom kellett, mi a baj.
- Aha.
- Nem ízlett a vacsora? – faggattam tovább.
- Dehogyis, nagyon finom volt, csak nem értem miért?

Ez a kérdés újfent csak azt bizonyította számomra, hogy nem vagyok számára több, mint barát és hogy sejti mit érzek, de ő nem érez többet irántam. A gyomrom görcsbe rándult. Nem tehetek tönkre mindent, nem hagyhatom, hogy elveszítsem, ugyanakkor, tényleg mindent meg akarok neki adni.

Így is lesz, Ő a barátom, semmi több, de olyan közel maradok hozzá, amennyire csak lehet és mindent megadok neki. Az átgondoltak miatt és különösen az eredmény miatt, amire jutottam egy kicsit erősebbre sikeredett a válaszom, pedig soha nem bántanám, nem is tudnám.

- Kate, ne kezdjük megint – közöltem egy kicsit hangosabban, mint szerettem volna. - Megünnepeltük, hogy ügyes voltál.
- Rendben, ne haragudj – hajtotta le a fejét.
- Te se haragudj – raktam kezemet az övére. Úgy gondoltam ezek a gesztusok még beleférnek és a helyzet, amúgy is megkívánta.
- Semmi baj – mosolygott rám –, és köszönöm.

Pár perc csend telepedett ránk és csak figyeltem őt. A legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha is találkoztam, és az életemnél is fontosabb.

- Tyler – szólalt meg.
- Igen?
- Köszönök mindent.
- Ugyan, szívesen segítettem.
- Akkor is köszönöm, és valahogy meghálálom.
- Nem kell meghálálnod semmit – tiltakoztam.
- Dehogynem, nyugi nem kell félned – pimaszkodott.
- Haha, nagyon vicces vagy – cukkoltam tovább, de nagyon is örültem neki, hogy végre nem a gondterhelt arcát látom.
- Szép álmokat kiscsillag – búcsúztam tőle már a házuk előtt.
Nem tudom miért hívtam így, csak úgy jött. Cassy volt az én kiscsillagom és azóta senkit nem hívtam így. Talán ezzel is csak magamat akartam meggyőzni, hogy Kate csak egy barát és semmi több és, hogy tudom a helyzetet kezelni. Ám mikor megláttam döbbent arcát, meglepődtem.

- Hogy hívtál? – kerekedett el a szeme.
- Kiscsillag – motyogtam. –Nem tetszik?
- Nem erről van szó – suttogta és látszott rajta, hogy küzdenie kell, hogy ne sírjon.
- Istenem Kate, mi a baj? – nagyon megijesztett.
- Margaret néni hívott így – mondta szinte hangtalanul.
- Jaj Törpi, ne haragudj, ezt nem tudtam – öleltem meg. Remek, egy érzékelten tahó vagyok, és mindent csak elrontok. Miért nem tudom néha befogni a számat? Ez megint egy kicsit segített abban, hogy legyen elég erőm, és kordában tartsam az érzéseimet.

- Semmi baj – suttogta halkan.
- Hogy lehetek ekkora barom? – sziszegtem.
- Nem a te hibád.
- Nem hozom többé szóba, ígérem, maradsz az én kis Törpim – öleltem még mindig szorosan.
- Köszönöm.
- Vigyázz magadra és holnap – adtam neki két puszit.
- Igen, te is vigyázz.

A hazafelé út nem volt egyszerű, az agyam zakatolt, de végül győzött a megfontolt énem. Millió lehetőséget lefuttattam magamban, hogy mi lehetne a megoldás, de azt tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Még ha többet is érezne irántam, ami nem így van, akkor is elveszíthetem, ha nem működnek végül a dolgok.

Az egyetlen megoldás, hogy maradok a barátja, támogatom, vele maradok. Az érzéseimet elfojtom, amennyire lehet, de ez nem gátol meg abban, hogy megadjam neki, amit tudok. Soha senki iránt nem éreztem még csak hasonlót sem, ez is azt bizonyítja, hogy különleges, amit ő nem hisz el magáról.

Hálás lehetek, hogy megismertem, még ha nem is feltétlen úgy állnak a dolgok, ahogy tiszta szívemből szeretném, de ő van nekem és ettől több nem kell, és nem az számít, én mit akarok, csak az hogy ő boldog legyen.