3. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő Tyler fejezet, folytatás csak államvizsga után, most már...
Köszönöm szépen a komikat:)

Puszi Mindenkinek!




Az éjszaka gyorsan eltelt, és a konyhából kiszűrődő zajokra ébredtem. Rápillantottam az órára, és mikor megláttam, hogy nyolc óra van, villámgyorsan pattantam ki az ágyból. Igaz mára nem volt munkám, amit meg kellene csinálnom, de elterveztem, hogy hazamegyek és meglátogatom aput, és kimegyek a temetőbe is Cassyhez és anyuhoz. Kivonultam a fürdőbe, és rendbe szedtem magam, majd gyorsan felöltöztem és a konyha felé vettem az irányt.

- Jó reggelt – köszöntem a konyhában sürgölődő Clare-nek.
- Szia Tyler – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára, amit nem értettem.
- Kérsz reggelit? – lépett közelebb hozzám.
- Nem köszi, csak egy kávét iszok, és már itthon sem vagyok – magyaráztam.
- A reggeli nagyon fontos – oktatott ki, és már vette is elő a tányért, hogy rántottát pakoljon rá.
- Nem kérek – közöltem vele még egyszer.

Erre szomorúan lehajtotta a fejét, és elmotyogott egy sajnálomot.
- Te se haragudj Clare, de rengeteg dolgom van, és nagyon sietek.
- Segíthetek esetleg valamiben? – csillant fel a szeme.
- Nem, de azért köszi.
- Szia – vonultam ki a konyhából.
- Szia – szólt utánam.

Első utam a boltba vezetett, és megvettem a nyakláncot a pillangós medállal. Már láttam is magam előtt Kate arcát, mikor odaadom neki, és máris hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Tudtam, hogy tetszeni fog neki.

Ez után fogtam magam és kocsiba ültem, hogy hazalátogassak. Baltimore felé vettem az irányt, ami körülbelül két órás kocsiút. Első utam a temetőbe vezetett. A sírhoz érve könnyek szöktek a szemembe. Magam elé képzeltem az én kis Cassym gyönyörű arcát, ahogy mosolyog.

Még mindig hihetetlen, hogy már nincs velem. Egy órát álldogálhattam anya és Cassy sírjánál, majd a volt otthonom felé vettem az irányt. A ház elé érve a gyomrom görcsbe rándult, nyeltem egy nagyot, és csöngettem.

- Tyler – ugrott a nyakam Greta.
- Szia Greta - öleltem meg.

Greta apu testvére, és ő vigyáz rá. Ideköltözött, miután én elmentem itthonról.

- Apu? – kérdeztem, miközben beljebb tessékelt.
- Nincs itthon – motyogta szomorúan. – Nem tudtuk, hogy jössz ma.
- Hirtelen elhatározás volt – válaszoltam. – Ma nem volt sok dolgom, és gondoltam kimegyek a temetőbe, aztán eljövök ide is.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Greta, nem a te hibád – motyogtam. – Ő mindig csak a munkájának él.
- Szeret téged Tyler – fogta meg a kezem.
- Hát ezt valahogy sosem sikerült neki kimutatnia – suttogtam.

Beszélgettem egy kicsit Gretával, aki ragaszkodott, hozzá, hogy addig nem enged sehova, míg nem ettem, így mint egy engedelmes kisfiút, szépen megtömött. Már négy órára járt így elköszöntem tőle, és visszaindultam az új otthonom felé.

Már nem volt sok időm a találkáiig, így el is indultam. Épp időben érkeztem, de Kate még nem volt ott. Ekkor vettem észre, hogy a láncot meg otthon felejtettem.

- A hülye fejemet – mérgelődtem. – Nem baj, majd holnap odaadom neki.

Már negyed óra is eltelt, és Kate még mindig nem volt sehol, már kezdtem nagyon aggódni, mikor megszólalt a mobilom. Megkönnyebbülve pillantottam a kijelzőre.

- Szia Tyler! - szólt bele a telefonba.
- Szia – köszöntem én is. - Ugye nincs baj?
- Nincs, mindjárt ott vagyok, csak Tom befogott, de majd elmesélem – válaszolta gyorsan – Sietek.
- Rendben, várlak.
- Szia.
- Szia.

Tíz perc múlva meg is érkezett, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

- Sajnálom - szállt ki a kocsiból.
- Semmi baj – öleltem meg. – Mesélj mi történt!
- Késtem tíz percet, és Tom közölte velem, hogy tovább bent kell maradnom és, hogy levonja a késést a fizetésemből – kezdte.
- Ugye csak viccelsz? – kerekedett el a szemem. – Tíz perc miatt?
- Tom soha nem viccel – morgott. - Egy szadista az a fickó.
- Miért nem hagyod ott?
- Tudod, hogy nem lehet – sóhajtott. – Kell a pénz.
- És amúgy a szadista barmot leszámítva milyen napod volt? – tettem fel a kérdést.
- Nate megharagudott rám – suttogta.
- Miért?
- Hívott, hogy menjek el velük suli után valahova, de nem tehettem, így is megszívtam, hogy késtem – vázolta. – Mire ő berágott, hogy sose érek rá, meg ilyenek..
- Nyugi holnapra megbékél – öleltem át.
- Remélem – suttogta Kate. – Nem szeretem, ha haragban vagyunk.
- Megbékél, hidd el nekem – mosolyogtam.
- Legyen igazad.

Pár perces néma csend telepedett ránk és feltűnt, hogy Kate nagyon nem figyel, ami nem vall rá.

- Kate, valami baj van? – böktem oldalba.
- Nem, semmi, miért? – értetlenkedett.
- Elkalandoztál, ami nem vall rád.
- Csak a versenyre gondoltam – motyogta.
- Verseny? Milyen verseny?
- Mr. Hawkins versenyre küldött, és egy hónap múlva lesz – válaszolta.
- És ezt miért nem mondtad?– kérdeztem felháborodottan.
- Nem olyan fontos.
- Ne beszélj butákat – torkolltam le. – Ez nagy lehetőség Kate.
- Gondolod? – nézett mélyen a szemembe.
- Tudom – mosolyogtam -, de ugye meg sem fordult a fejedben, hogy nem mész el?
- Megyek, mert megígértem.
- Helyes – bólogattam hevesen.
- Csak azt nem tudom, hogy készülök fel – mélázott el.
- Menni fog, segítek – karoltam át.
- Komolyan?
- Persze, ha szeretnéd.
- Jó lenne.
- Rendben, akkor minden este tanulunk egy kicsit a versenyre, és aztán jön a szórakozás, mit szólsz?
- Benne vagyok – mosolygott – köszönöm Tyler.
- Nagyon szívesen – nyomtam egy puszit a homlokára.

Az este további része gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy már az ágyamban fekszem, és a plafont bámulom. Nem tudom mikor nyomhatott el az álom, de a mobilom csörgésére ébredtem.

- Igen? – szóltam bele.
- Tyler – hallottam meg a főnököm hangját. – Délutánra várom a vázlatokat.
- Ott leszek – raktam le a telefont.

Kimásztam az ágyból, felfrissültem, ittam egy kávét, és munkához láttam. Szerencsémre gyorsan végeztem, így hamarabb be tudtam vinni a vázlatokat, aminek Johnatan igencsak megörült.

- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok – fogta meg a vállamat. – Te vagy a legjobb emberem.
- Köszönöm – sasszéztam ki a teremből. Nem szeretem, ha nagyon dicsérnek, mikor nem érdemlem meg.

A nap hátralevő része eseménytelenül telt. Mielőtt indultam volna a talira, gondosan ellenőriztem, hogy elraktam-e a láncolt. Ma mindenféleképpen odaadom Kate-nek. El is indultam, ám mikor a hotel elé értem a vérnyomásom az egekbe szökött. Valami vadbarom kikezdett Kate-tel.

- Azonnal engedje el! – üvöltöttem.
- Nyugi öcsi, én voltam itt hamarabb – vágta hozzám -, amint végeztem a tiéd.
- Azt mondtam hagyja békén! –kiabáltam, és lefejtettem Kate-ről a fickó kezét.
- Mert különben mi lesz? – nézett velem farkasszemet a fazon.

Itt szakadt el a cérna, és behúztam neki egy hatalmasat.

- Takarodjon, és meg ne lássam, hogy még egyszer a közelébe megy!
- Jól van, jól van – fogta az arcát. – A tiéd lehet a kis kurva, majd találok másikat.
- Takarodj te rohadék! – üvöltöttem, mire a fickó pedig elkullogott.
- Jól vagy? – fordultam Kate felé ijedten.
- Igen, semmi bajom.
- Hogy- hogy ilyen hamar itt vagy? – öleltem meg, és a megkönnyebbülés hullámai futottak végig rajtam.
- Tom nem volt ma bent, és Kathy elengedett hamarabb – válaszolta.
- Nagyszerű, így egy kicsit több időnk van – mosolyogtam rá.
- Mi a helyzet Nate-tel? – tettem fel a következő kérdést.
- Semmi – szontyolodott el. – Ma nem volt suliban, így nem tudtuk megbeszélni.
- Megbeszélitek holnap - fogtam meg a kezét. – Nem lesz semmi baj.
- Tudom – sóhajtotta.
- Merre? – kérdezte.
- Hát… – kezdtem bele. – Először a munka aztán a szórakozás, ahogy ígértem.

Így beültünk a túl oldalon lévő kávézóba, és belevetettük magunkat a pszichológia rejtelmeibe. Próbáltam neki a lehető legtöbbet segíteni. Itt el kell mondanom, hogy soha nem tanultam pszichológiát, csak akkor kezdtem el belemélyedni, mikor megtudtam, hogy Kate is ezt tanul. Nem akartam leégni előtte.

- Tanultál pszichológiát annak idején? –kérdezte Kate.
- Nem, miért? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Akkor honnan tudsz ilyen sok mindent?
- Hát… - kezdtem bele. – Amikor megtudtam, hogy pszichológiát tanulsz, egy kicsit beleástam magam a dolgokba – vallottam be.
- Értem – motyogta.

Ez a nap is gyorsan a végéhez ért, és másnap minden a szokásos módon történt. Semmi említésre méltó és már alig vártam, hogy találkozzak Kate-tel, mivel a lyukas agyamnak köszönhetően, elfelejtettem neki odaadni a láncot, de ma már nem fogom elfelejteni. Most is a tanulással kezdtük, majd mikor végeztünk a kezébe nyomtam a kis dobozt.

- Mi ez? – kérdezte meglepetten.
- Egy kis ajándék.
- És miért kapom?
- Megláttam a boltban, és egyből te jutottál eszembe, így megvettem – magyaráztam.
- Tyler, de miért?
- Nyisd ki Kate – kértem. – Tetszik? – kérdeztem óvatosan. – Tudom, hogy szereted a pillangókat, ezért gondoltam, hogy ennek nálad a helye.
- Ez gyönyörű – makogta. – Köszönöm.
- Nagyon szívesen – mosolyogtam rá, és a nyakába akasztottam a láncot. – Jól áll – nyugtáztam egy elégedett mosollyal, mire ő is rám mosolygott, és adott két puszit, ami egy kicsit meglepett.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem.
- Ne haragudj – sütötte le a szemét. – Csak máshogy nem tudom neked megköszönni.

Erre már csak mosolyogni tudtam.

- Az is elég, hogy neked tetszik.
- Ez így akkor sem ér – makacskodott.
- Micsoda? – néztem rám értetlenül.
- Miért kapok tőled ajándékot?
- Mondtam már, megláttam és eszembe jutottál – válaszoltam – és miért ne vehetnék neked ajándékot?
- Mert én nem vettem semmit - hajtotta le a fejét.
- Nem is kell – vettem két kezembe a kezét. – Bőven elég, hogy a barátom vagy.

Köszönöm szépen!

2. Fejezet

Sziasztok!

És megérkezett Tyler 2. fejezete:) Jó olvasást!

És van egy másik bejelentésem is: most érkeztem el arra a pontra, hogy szünetet kell tartanom a történetben...
Államvizsgám lesz június elején és nem kis mennyiségű az az anyag, amit meg kell tanulnom és sajnos, nincs időm írni...Egyszerűen azt sem tudom a fejem, hol áll és semmire nincs időm...
Ne haragudjatok!
Államvizsga után természetesen folytatódik a történet Tyler szemszögekkel és ígérem, lesznek még meglepetések:)

Puszilok Mindenkit!



Kate volt a legfontosabb az életemben, a legjobb barátom. Elválaszthatatlanok voltunk, és azt is megértettem, miért éreztem azt, hogy ő más. Kate élete sem egyszerű, szegény meg van áldva egy szadista apával, aki folyton veri, és egy iszákos anyával, aki nem törődik vele, és én nem tudok rajta segíteni.

Támogatom, mellette vagyok, meghallgatom, tanácsot adok, de a családja ellen nem tehetek semmit. Kicsit Cassy-re emlékeztet. Sosem felejtem el azt a napot, mikor először mesélt nekem Margaret néniről, utána meséltem el én is az anyuval történteket, de Cassyről nem beszéltem, soha.

Kate egy kicsit olyan volt, mint a kishúgom, mindenkinél jobban szerettem, vigyázni akartam rá. Ő volt az én kis Törpim, az én kis csillagom. Minden estémet ezzel a tündérrel töltöm. Egyik nap, mielőtt indultam volna a szokásos esti találkozómra, eszméletlen módon összevesztünk Nickkel.

- Nick, beszélhetnénk – szóltam neki, Josh pedig mellettem állt.
A barátnője, Clare már öt hónapja nálunk lakik, és egy fillért nem fizet és így ez nem lesz jó, így Josh és én elhatároztuk, hogy tennünk kell valamit.

- Mi van srácok? – jött ki vidáman a fürdőszobából.
- Csak annyi, hogy Clare is jóformán már itt lakik, és nem lehetne esetleg, hogy beleszálljon a költségekbe? – kérdeztem.
- Mi van? – esett le az álla.
- Bírjuk Clare-t – vette át a szót Josh -, csak mivel itt lakik ő is és a rezsi sok, meg ő is mos, meg egyebek egy kicsit beszállhatna.
- Clare a vendégem, és egyben a barátnőm, mit képzeltek magatokról?! – üvöltötte magából kikelve.
- Semmit, csak nem ártana-, de nem hagyta, hogy befejezzük.
- Menjetek a fenébe! - csapta ránk az ajtót.
- Remek –morogtam -, és még neki áll feljebb.

Mérgesen indultam a Park Hotel felé, ahol az én kis Törpimmel mindig találkozunk, de mire odaértem, lenyugodtam, nem akartam, hogy Kate ilyennek lásson. Nem sokkal később ő is megérkezett. Kiszállt a kocsiból, és egyből megindult felém, ahogy én is közeledtem felé.

- Szia Törpi – zártam a karjaimba, és adtam neki két puszit.
- Szia – ölelt vissza.
- Milyen napod volt? – kérdeztem miután elengedtem.
- A szokásos – válaszolta. – Mr. Hawkins beszélt velem a múlt héten leadott dolgozatomról.
- Mit mondott?
- Hogy nagyon jó – motyogta –, és érdekelte, honnan merítettem az ihletet.
- Nem válaszoltál – nem kérdeztem, állítottam.

Ismertem annyira, hogy tudtam ezekről a dolgokról nem beszél, soha, senkivel. Nem szeret panaszkodni, és úgy gondolja ezek a dolgok, nem tartoznak másra.

- Jól ismersz.
- Tudom.
- És neked milyen napod volt? – kérdezte ő is.
- Hát… – kezdtem bele. – Összekaptunk Nickkel.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- A barátnője jóformán már nálunk lakik, és nem fizet egy fillért sem, de persze mos, tusol és egyebek – magyaráztam. – Mi pedig szóvá tettük, hogy beszállhatna a költségekbe. Nick meg kiakadt, hogy az ő vendége, és mit képzelünk mi.

Elkerekedett szemekkel bámult rám. Őt is többször hívtam, hogy költözzön hozzánk. Egyszer ki is próbáltuk, de az apja utána jött, és hazarángatta a hajánál fogva. Megpróbáltam megállítani, aminek az lett az eredménye, hogy összeverekedtünk.
- Szegénykém – suttogta –, és akkor hogy oldjátok meg?
- Még nem tudom, de most nem is érdekel. Itt vagy velem, csak ez számít – mosolyogtam rá.
- Most merre? – érdeklődött ő is mosolyogva.
- Hát éppenséggel elmehetnénk moziba, ha van kedved.
- Persze – csillant fel a szeme. – Mit nézünk?
- Mit szólnál az Avatar-hoz?
- Benne vagyok – mosolygott. – Úgyis kíváncsi voltam rá.

Elindultunk a kocsi felé. Már majdnem beszálltunk, mikor a szél hátralibbentette a haját, így jól láthatóvá váltak a tegnap esti verés nyomai. Hirtelen megdermedtem.

- Megint megvert? – kérdeztem kimérten.
- Tyler, kérlek, ne kezdjük megint.

Fortyogott bennem a düh, gyűlöltem azt az alakot, amiért bántja, de nem tudtam mit tenni. Ekkor Kate-re pillantottam, akinek már gyűltek a könnyek a szemében.

- Ne haragudj – kértem elnézést, és letöröltem a könnyeket az arcáról. – Sajnálom.
- Semmi baj – erőltetett egy mosolyt az arcára. - Menjünk inkább moziba.

Az este hátralevő része vidám, kellemes hangulatban telt. A film nagyon tetszett mindkettőnek, és utána a boltban vettünk jégkrémeket, majd a parkban sétáltunk még egyet, mielőtt hazaindultunk volna.

Nem akartam haza menni, de már nagyon későre járt, és neki holnap egyetem. Így beültünk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Sosem engedtem, hogy haza vigyen, így most is leparkolt a házuk előtt, elbúcsúztam tőle, majd hazaindultam. Hazafelé menet az egyik bolt kirakatában, megláttam egy szép kis láncot egy pillangós medállal és tudtam, hogy ezért holnap vissza kell jönnöm.

Halihó!

Egy is reklám:
http://palyazat-melody.blogspot.com/

Egy pályázat(melody pályázata) ahol én is részt vettem:)
Lessetek be, olvasgassatok és döntsétek el, melyik történet tetszik a legjobban:)
Hajrá!

Puszi!

2. Rész: Tyler

És itten is vagyon Tyler első fejezete:)
Jó olvasást!
Remélem ez a szemszög sok kérdést megválaszol majd...:)

Puszi!



Tyler sok mindenen ment keresztül. Sokat vesztett, de nyert is. Egy barátot, aki mindenkinél fontosabb számára, de egy nap minden megváltozik körülötte, és már semmi sem lesz a régi.

"Elveszíteni valakit...

"Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat,

embereket, csak a halál vehet el tőlem örökre.

Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit,

ha eljön egy pont, és megszakad valami.

És onnantól fogva nem beszélünk vele,

nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel,

nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját,

és nem legeltethetjük rajta a szemünket.

Soha többé.

Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál.

És ugyanúgy fáj."






1.fejezet


Az életem nem volt könnyű, elég sok szörnyűséget kellett elviselnem, de túléltem. No de kezdem az elején, hogy érthető legyen. Egy elég jómódú családba születtem, megvolt mindenünk. Apám jó hírű sebész, anyám óvodapedagógus, és volt egy kishúgom, akit mindenkinél jobban szerettem.

Az általános iskolában igencsak menőnek számítottam, és ez nekem elég is volt. Rengeteg csínyt követtünk el a haverokkal, és mindig megúsztuk. Élveztem az életet, és ezen kívül nem számított semmi más.

Kilenc éves koromban fordult fel fenekestől az életem. Anyáról kiderült, hogy rákos. Teljesen összeroppantam, nem akartam elhinni, de ő vigasztalt, megígérte, hogy nem lesz semmi baj, de nem így lett. Egy év múlva, pont a születésnapomon hagyott el minket. Attól a naptól kezdve rájöttem a szeretetnél nincs fontosabb, ha szeretsz, és ha szeretnek, megvan mindened.

Azonban az igazi tiszta szeretet ritka, így nagyon meg kell becsülni. Apám magába fordult, nem foglalkozott túl sokat velünk, csak a munkájának élt. Szerintem a mai napig nem tudta feldolgozni, ami történt. A barátaimmal megszakítottam minden kapcsolatot, csak a suliban találkoztunk. Csak a kishúgom maradt nekem, Cassy, akit mindenkinél jobban szerettem.

Ő volt az én kis csillagom, de őt is elvették tőlem. Ezt még Kate sem tudja, az életemnek erről a részéről, nem szeretek beszélni. Minden egy szépnek ígérkező szombaton történt, ám a végére egy rémálom lett.

Én tizenhat éves voltam ő tizennégy, épp bevásárolni voltunk, mikor két fazon ki akarta rabolni a boltot. Mindenkit megfenyegettek, hogy ha nem csinálunk semmit, senkinek nem esik bántódása, nekik csak a pénz kell, nem akarnak bántani senkit, de ha valaki keresztbe tesz nekik, akkor nem restek használni a fegyvereket. Először úgy tűnt, nem is lesz baj, de aztán a boltos úgy gondolta, hogy mégsem engedelmeskedik, így az egyik férfi elkezdett lövöldözni, és eltalálta Cassyt.

- Cassy! – kiabáltam kétségbeesetten.

A két fazon megijedt, és olyan gyorsan iszkoltak a helyszínről, amilyen gyorsan csak tudtak.

- Azonnal hívja a mentőket! – üvöltöttem a boltosnak.
- Nem lesz semmi baj Cassy – zokogtam a kishúgom mellett. – Nem lesz semmi baj!
- Sz.. sze … szer… szeretlek Tyler – motyogta, majd a feje lehanyatlott.
- Cassy… Cassy! – rázogattam.

Mire a mentősök kiértek, már nem tudtak segíteni rajta, meghalt. Az én egyetlen kis csillagom elment. Teljesen magamba roskadtam, két évre volt szükségem ahhoz, hogy újra élni tudjak. Akkor viszont eldöntöttem, hogy megvalósítom az álmaimat, anyu és Cassy is ezt akarná.

Kiskorom óta arról ábrándoztam, hogy egyszer építészmérnök leszek, így be is adtam a jelentkezésemet a Californiai Egyetemre, és fel is vettek. Imádtam a sulit, végre újra éltem, nem csak egy élőhalott voltam, mint az azt megelőző években.

Az egyetem zökkenőmentesen ment, öt év múlva meg is kaptam a diplomámat. Nem igazán kerestem a kapcsolatot a csoporttársaimmal, csak a tanulás számított, hogy elérjem, amit akarok. Csak három sráccal haverkodtam össze.

Ők lettek a legjobb barátaim, és az egyetem után el is határoztuk, hogy közösen megyünk valahová albérletbe. Végül Annapolisban kötöttünk ki. Mindnyájunknak sikerült munkát találnia. Egyik nap épp bevásárolni mentem, mikor megpillantottam egy lányt.

Már ránézésre is más volt, mint a többiek. Valahogy azt éreztem, kötődöm hozzá, pedig nem is ismerem, de abban a pillanatban már tudtam, hogy meg kell ismernem. Jó darabig csak néztem, így a távolból, de aztán lehetőségem nyílt rá, hogy a közelébe férkőzzek. Szegény lány, elszakadt a szatyor füle a kezében, és minden szétgurult. Senki nem segített neki, így odaléptem hozzá. Felnézett rám, és láthatóan nagyon meglepődött.

- Ne haragudj – szólaltam meg –, csak gondoltam segítek.
- Köszi.

Miután összeszedtük a szétgurult dolgokat, segítettem berakni a csomagokat a kocsiba.

- Engedd meg, hogy bemutatkozzam – nyújtottam a kezem. – Tyler vagyok, Tyler Case.
- Kate – nyújtotta a kezét. – Kate Singler.

Onnantól kezdve az életem megváltozott.

Sziasztok!

Most nem fejezet, az holnap érkezik, hanem egy bejelentésem lenne vagyis kettő...
Nos a helyzet a következő...tudom most utálni fogtok:

Nem rakom fel Kate utolsó fejezetét, hogy húzzam egy kicsit az idegeket, hogy mi lesz vele, hanem most Tyler fejik jönnek majd és, ha annak a végére értem akkor rakom fel az utolsó fejit, mind a két szemszögből...

A másik hír, hogy államvizsga előtt állok, így 2-3 Tyler fejezet várható, utána egy kis szünet fog következni és államvizsga után folytatom. Remélem nem haragszotok és megértitek, de ez most nekem nagyon fontos...

Első Tyler fejezet: holnap!

Puszi Mindenkinek!

19. fejezet

A 19. fejezet!
És itt megtudjuk, mit érez Kate, és mit hogyan élt meg, amit hiányoltatok az előzőből...ott nem azon volt a hangsúly...
Jó olvasást!
(És remélem ezúttal nem alakul ki vita...)


Ahogy az mostanában lenni szokott apámék nem foglalkoztak velem, így felrohantam a szobámba, és megint elkezdtem zokogni. Visszatért, nem menekülhettem el, ráadásul azt állítja, szeret. Szeret. Belegondoltam, hogy régen mit jelentett volna ez a szó a szájából. Mindent, a világot. Most pedig mindössze csak üres szavak voltak, melyeknek már nem volt értelmük. Neki vajon jelentettek valamit? Akkor miért hagyott el? Miatta jutottam el idáig, ez az egész miatta történt.

Leültem a földre, és átkaroltam a lábamat, és csak zokogtam, fájt, minden értelemben. Fájt a lelkem, a testem és a lyuk a mellkasomban, mert szívem még mindig nem volt. Hosszas bőgés után, lementem a piás szekrényhez, és kivettem két üveg vodkát. Ezt máshogy nem tudtam elviselni. Visszavonultam a szobámba és üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben legyűrtem a két üveg tartalmát. Az első kortyok égették a torkomat, a sokadik korty után már ismerős idegenként üdvözöltem – a hosszú idő óta egyedüli – érzést, amely megnyugvást jelentett.

Másnap a padlón ébredtem. Nem emlékeztem semmire, csak a fájdalomra és arra, hogy Ő visszatért. Körbenézve a szobában rájöttem, hogy nem apróztam el… két üres vodkásüveg hevert mellettem. Feltápászkodtam, de nagyon szédültem, így gyorsan vissza is huppantam az ágyra. A tegnap történtek lassan a tudatomba kúsztak, ezzel ismét a mélybe taszítva. Nem volt menekvés, nem volt kiút ebből az ördögi körforgásból. Legalábbis én nem láttam.

Miután azt éreztem, hogy már meg tudok állni a lábamon, lementem a konyába utánpótlásért, majd miután elhelyeztem az üvegeket a szobámban, a fürdőbe mentem, ahol a tükörbe nézve elborzadtam. Láttam valakit ott, aki közel sem hasonlított a régi önmagamra. Sőt, csak árnyéka volt annak a lánynak, aki régen voltam. Újra a sírás környékezett, mikor ráeszméltem, hogy az életem végleg tönkrement. Tyler szerelme és Nick tegnapi magánakciója végleg kiszívta belőlem az életet.

Sosem voltam maradéktalanul boldog, de legalább voltak jó pillanataim. Most nem éreztem mást, csak mérhetetlen gyűlöletet. Gyűlöltem Tylert, Nicket és saját magamat is. Egyszerre hibáztattam a világot és önmagamat is. Visszamásztam a szobámba és lefeküdtem. Nem akartam kimozdulni, nem akartam találkozni vele. Megint csak ittam és ittam, mikor valami furcsa zaj ütötte meg a fülemet.

- Mi lehet ez? – néztem körbe a szobában, majd megtaláltam a hang forrását. A mobilom volt az. Ránéztem a kijelzőre, és egy határozott mozdulattal ki is nyomtam. Nem akartam beszélni vele. Tovább folytattam azt, amit elkezdtem, ittam. Viszont az egyetlen dolgot, amit el akartam felejteni, még így sem tudtam kizárni az elmémből. Még most is láttam magam előtt Nick önelégült vigyorát, éreztem magamban… egyszerre elkapott a hányinger, és a fürdőbe rohantam, hogy kiadjam magamból az eddig elfogyasztott italmennyiséget.


Tyler még jó néhányszor próbálkozott, de nem vettem róla tudomást. Nem akartam hallani a hangját, amellyel újabb és újabb sebeket szakított volna fel bennem, így igyekeztem kizárni a hangokat a fejemből. Egyszer megint csak a mobilom hangjára kaptam fel a fejem, de ezúttal nem Tyler volt, hanem Kathy. Nem tudtam mit csináljak, felvegyem vagy ne, de végül felvettem.

- Szia – szóltam bele rekedt hangon.
- Kate, miért csinálod ezt? – szegezte nekem a kérdést.
- Mit? – kérdeztem vissza értetlenkedve.
- Miért teszed tönkre magad? Nem ér annyit!
- Nem tudsz te semmit – morogtam.
- Annyit igen, hogy szeret téged – győzködött.
- Ne szólj bele. Eddig nem is foglalkoztál velem, nem érdekelt élek-e vagy halok, akkor most miért dirigálsz? – üvöltöttem.
- Aggódom – jött a halk, nem várt válasz.
- Na persze – gúnyolódtam –, pont most. – Miért hívtál?
- Tyler kért meg – suttogta.
- Sejthettem volna – morogtam. – Hagyjatok békén, érted? Utállak benneteket, hagyjatok békén! – kiabáltam még egyszer, majd rácsaptam a telefont.

Eddig felém sem nézett, nem érdekelte mi van velem, erre most felhív és osztja az észt. Olyan mérges voltam, hogy majd szétrobbantam, de nemcsak ingerült, csalódott is. Tényleg ennyire nem számítok senkinek? Senki nem foglalkozott velem, amíg Tyler vissza nem jött. Minek jött egyáltalán? Miért nem hagyja, hogy olyan legyek, mint az anyám?

Nem, ebbe neki nincs beleszólása – döntöttem el. Egykor barátok voltunk, de ma már nem. Legyűrtem az újabb üveg vodkát, majd egyre inkább úgy éreztem, nincs maradásom. Változtatni akartam, eltűnni innen, ahogy mindig is akartam, hisz már csak ez maradt nekem. De talán csak önmagam elől akartam elmenekülni, magam sem tudtam pontosan. Csak abban voltam biztos, azt akartam, hogy vége legyen, mindennek. Az ajtó felé indultam, de amikor kiléptem, vissza akartam fordulni.

- Kate – kapta el a kezem Tyler –, miért csinálod ezt?
- Mit? – néztem rá dühös szemekkel.
- Ne tedd ezt – könyörgött.
- Mit? – ismételtem meg a kérdést.
- Ne legyél olyan, mint az anyád – suttogta. – Te erős vagy, és én itt vagyok veled.
- Nem vagyok olyan, mert én véget vetek ennek az egésznek – közöltem nemtörődöm stílusban –, és nem vagy velem, nem voltál velem, elhagytál.
- Ezt hogy érted? – rökönyödött meg.
- Mit számít az, hogy értem? – vágtam a fejéhez. – Mit érdekel téged? Hosszú ideig nem voltál rám kíváncsi, nem érdekelt mi van velem! Csak magaddal törődsz!
- Szeretlek Kate – motyogta lehajtott fejjel.
- Én pedig gyűlöllek! – köptem mérgesen. – Hagyj békén Tyler! – Ma vége lesz az egésznek – téptem ki karomat a kezei közül, és bevágtam magam a kocsiba.
- Kate, ne! – kiabált utánam, de nem érdekelt.

Elhajtottam, nem néztem merre megyek, csak az volt a lényeg, hogy kifelé a városból. A sebességhatárt jóval túllépve száguldottam. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, hogy akarok véget vetni az egésznek, csak annyit, ez nem élet. Még jobban a gázra tapostam, ám ekkor a kocsi megcsúszott, és én többé már nem voltam ura a helyzetnek, a következő pillanatban pedig minden elsötétült.

Na akkor még egy bejegyzés: Angel engem akart védeni, mert nagyon jól tudja, hogy miken mentem keresztül és igen itt akkor ki is bukik, éltem át hasonló dolgokat, mint Kate (nem mindent)és ezért tudom, mit miért úgy csinálok, ahogy...A komiknak örülök és annak is, hogy elmondjátok a véleményeteket, de valóban addig amíg nem áll össze az egész, nem is lehet 100%-osan megérteni, mi miért történik.
Kate miért nem roppant össze? Összeroppanhat még, ahogy már írtam: következő fejezetből kiderül, hogy éli meg...
Azt pedig tényleg ne várjátok tőlem, hogy Tyler nyakába boruljon, a szívét vette csak el, semmi egyebet és az üresség maradt csak, az hogy egyedül van és nem számíthat senkire...Nem tud neki megbocsátani, mindegy miken ment keresztül...

Na jó, ezt nem bírom tovább, nálam most telt be a pohár és nem is tartom magamban: Először is Stormy, ha vmi nem tetszik, nekem mondd és ne mással üzengess!!!
Angel a maga véleményét mondta el, az egy dolog, hogy tudja, hogy mit gondolok, de ha vmi nem tetszik, meg lehet mondani Nekem is, utálom ha vkiben nincs gerinc és üzenget!

Nem azzal van a baj, hogy negatív véleményt mondasz, mondtok, hanem egy kicsit úgy érzem, nem az jött le Nektek, amit ezzel az egésszel én szerettem volna...
Egy kérdés tőletek(egy a sok közül): miért nem volt idegesebb Tyler? ...Ez Kate szemszög nem Tyler. Kate tudja, mit csinál Tyler mikor nincs vele? Nem! Tehát majd kiderül, mit lép akkor, mikor az ő szemszögéből szemléljük a dolgokat!

A másik: miért nem borult ki jobban Kate és miért nem borult Tyler nyakába?
Mert eldobta és megalázta és miatta történt minden! Maga a tudat, hogy miatta jutott el ide, erősebb, mint a fájdalom! Egy kérdés: csak hogy én is kérdezzek: éltetek már át olyat, mikor vki, aki nektek tényleg nagyon fontos, eldobott bennetek és megtaposott?? Nem éppen leányálom és baromi szar érzés. Ürességet hagy maga után és a seb nehezen gyógyul, ha begyógyul egyáltalán! Mindegy milyen rossz történik utána, és az mennyire töri össze az embert, nem lehet, nem tud csak úgy elfelejteni mindent, mert megjött a hős megmentő! Vagy ha vki igen, annak minden elismerésem, de akkor nem is csalódott igazán...szerintem

És hogy Kate-t ez mennyire viselte meg és miért nem borult ki? Következő fejezet!

A komikra válaszolni fogok, csak ez úgy bennem volt!

És tényleg még annyi...tudom hova szeretnék eljutni és ennek fényében alkotom meg a fejiket is...nem tetszhet mindenkinek, ezt is értem és el lehet mondani a véleményt, de ami itt volt, az már sok!!

u.i: Nem akartam senkit bántani és bocsánat mindenkitől, csak nekem ez már sok volt!

18. fejezet

Itt a 18. fejezet! Kiderül, hogy végződik a kaland...
Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Puszi!




Elindultunk a parkoló felé. Hirtelen egy rossz érzés kerített hatalmába, de a nagy mennyiségű alkoholfogyasztásnak köszönhetően elhessegettem a negatív hullámokat, pedig lehet nem kellett volna. Egyszer csak egy ütést éreztem a tarkómon, és a világ elsötétült. Mikor magamhoz tértem, a kezem meg volt kötve a szám leragasztva, és egy kocsi hátsó ülésén voltam. Nick erőszakosan kirángatott a kocsiból.

- Végre magadhoz tértél – morogta.

Meg akartam kérdezni, mit akar tőlem, de egyrészről nem tudtam, másrészről volt egy sejtésem. A kocsi hátuljához rángatott. Próbáltam volna szabadulni, de kezei erősen tartottak.

- Ne ellenkezz, úgy neked is könnyebb lesz – morogta a nyakamba.
- Kell segítség? – szállt ki a kocsiból egy másik srác, akit eddig nem is láttam.
- Azt hiszem, elboldogulok – vigyorgott Nick –, de azért kösz.

Egyre jobban fészkelődtem, hátha enged a szorítás, de ezzel csak felbosszantottam Nicket.

- Maradj nyugton, Te büdös kurva! – üvöltötte, és lekevert egy hatalmas pofont. – Nem értem Tyler mit eszik rajtad?

Mikor meghallottam a nevét, a lélegzetem is elakadt. Mi köze ehhez Tylernek? A kirakós darabkái nem akartak összeállni, bárhogyan is próbálkoztam. A fejemben végtelen számú lehetőség pörgött le, de már nem maradt több időm…

- Baj van? – szállt ki a srác megint a kocsiból.
- Csak a kis cafka nem bír magával – morgott Nick.

Erre a srác odajött hozzám és még erősebben tartott, mint Nick az előbb, miközben Nick megszabadította magát a nadrágjától, majd engem is levetkőztetett, és ismét erősen lefogott.

- Kösz, most már nem lesz baj – mondta, majd a srác visszavonult a kocsiba.
- Legyél jó kislány, rendben – kérte. – Hidd el, úgy neked is jobb lesz. Nem ellened irányul ez az egész. Vedd úgy, hogy Te csak egy szerencsétlen áldozat vagy.

Egy szavát sem értettem, fogalmam sem volt miről beszél. Gyűjtöttem egy kis erőt, és amilyen nagyot csak tudtam belérúgtam. Arca eltorzult a fájdalomtól én pedig, így hogy engedett a szorítás, rohanni kezdtem, de nem juthattam messze, mert a másik srác elkapott, és három hatalmas pofonnal jutalmazta a mutatványomat. Nagy nehezen Nick is összeszedte magát és már ott is termett.
- Te kis büdös kurva, ezt még megbánod! – ragadott meg olyan erősen, hogy ha tudtam volna, felsikoltok.

Aztán hirtelen és erősen belém hatolt. A fájdalom, ami rám tört, hihetetlen mértékű volt, és könnyeket csalt a szemembe. Aztán elkezdett mozogni bennem, erőszakosan, gyorsan, amivel még az előzőnél is nagyobb fájdalmat okozott és nem bírtam magam tovább tartani, a könnyeim megeredtek. Ezen csak vihogott, és még gyorsabban kezdett el mozogni, miközben kéjes nyögések hagyták el a száját.

Szerettem volna meghalni, mert ettől még a halál is jobb lett volna, vagy legalább elsüllyedni. A fájdalom olyan mértékű volt, hogy jóformán gondolkodni sem tudtam. Minden perc, óráknak tűnt, míg végre Nick nyögött egy utolsót, és állát a vállamra hajtotta. Néhány pillanat múlva, elvált tőlem és elégedetten vigyorgott. Percekig csak nézett azzal az önelégült vigyorral a képén.

- Na ezzel meg is vagyunk – közölte, felöltözött majd nekem is odadobta a ruháimat. – El foglak oldozni – ígérte miközben megsimogatta az arcomat, de én elfordítottam a fejemet. – Csak előbb szeretném, ha tudnád, miért történt ez veled.

Elővette a telefonját és tárcsázott.

- Tyler? –szólt bele. – Itt Nick. Nyugi, jól van – vigyorgott elégedetten. – Csak egyenlítettem a számlát. Most már kvittek vagyunk. Én is elvettem, ami neked a legfontosabb – azzal lecsapta a telefont.
- Szóval csak hogy értsd – fordult hozzám. – Az a rohadék – kezdett bele, de itt elakadt és szemei dühösen felizzottak, én pedig tudtam, hogy Tylerre gondol. – Szóval az a rohadék – kezdett bele újra. – Elvette a barátnőmet, akit mindennél jobban szerettem, és akkor bosszút esküdtem. Megfogadtam, hogy én is elveszem tőle, aki neki a legfontosabb, vagyis téged.

Egy mukkot sem értettem, de további magyarázatot nem kaptam. Nick tartotta a szavát és eloldozott, én pedig miután újra éreztem a kezemet, nagy lendülettel lekevertem neki egy hatalmas pofont.

- Heves vagy – terült el a hatalmas vigyor a képén. – Ez tetszik. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, talán még barátok is lehettünk volna.
- Soha, te szemét disznó – morogtam.

Nick csak tovább vigyorgott, miközben újra tárcsázott.

- Jöhetsz a szukádért, én végeztem vele – közölte a telefon túl végén lévő személlyel, majd elmagyarázta neki, hogy jut el hozzám, ami azért érdekes, mert magam sem tudtam, hol vagyok.

Miután letette a telefont, bevágódott a kocsiba, engem pedig ott hagytak. Magamra kaptam a ruháimat, és zokogva összerogytam. Nem akartam látni Tylert, de azt sem tudtam, hogy jutok haza. A gödör, amiben voltam, ezen az éjszakán csak még mélyebb lett. Visszatért a múltam, ami elől menekültem.
Fájt a testem és a lyuk a mellkasomban. A tudat, hogy ezt miatta kellett átélnem, mardosta a belsőmet.
Nem telt bele sok idő, és egy kocsi fényszórói jelentek meg. Hirtelen megállt és Tyler pattant ki belőle.

- Istenem Kate – hangjából aggodalom csengett. – Jól vagy? Annyira sajnálom.

Mikor odaért hozzám és meg akart ölelni, eltoltam magamtól és neki is lekevertem egy hatalmas pofont.

- Miért? – kérdeztem mérgesen.
- Sajnálom – motyogta, majd elmesélte az egész történetet.

Hogy Nick barátnője ráhajtott, de ő nem foglalkozott vele, viszont a csaj dobta Nicket, és ő bekattant. Azt hiszi, Tyler miatt van az egész és megfogadta, hogy bosszút áll.

- Szeretlek Kate, az életemnél is jobban, csak nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Mikor rákérdeztél, megijedtem a saját érzéseimtől is, és attól is, hogy te így érzel irántam. Féltem és elmenekültem. Azóta azon rágódtam, mekkora egy marha voltam, de még mindig nem tudtam, hogy állhatnék eléd, és hogyan mondhatnám meg neked, mit érzek – magyarázott.

A kép kezdett letisztulni. Tyler szeret, én pedig egy undorító bosszú áldozata lettem. Nem elég, hogy elhagyott, most még ez is miatta történt.

- Szeretlek – suttogta még egyszer halkan.
- Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? – kiabáltam. – Elhagytál, magamra hagytál!
- Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- A sajnálom itt kevés – folytattam könnyes szemekkel. – Megbántottál, és egyszer csak feltűnsz a múltból és elvárod tőlem, hogy a történtek után a nyakadba boruljak?
- Nem várok tőled semmit – suttogta. – Csak azt akartam, hogy tudd, szeretlek, és úgy érzek, mint te.
- Honnan tudod, hogy érzek? – szegeztem neki a kérdést.

Láthatólag ez a kérdés meglepte.

- Gyűlöllek Tyler! – üvöltöttem. – Gyűlöllek, érted?

Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd lehajtotta a fejét.

- Sajnálom – olyan halkan suttogott, hogy alig értettem. – Hazaviszlek.

Nem akartam vele menni, de jelen esetben nem volt más választásom. Elindultunk a kocsija felé és az utat némaságban töltöttünk. Egyszer sem néztem rá, csak bámultam ki az ablakon, és küzdöttem a könnyeimmel. Mindenem fájt, a lelkem, a testem. Nem akartam sírni, ma legalábbis. Nem akartam többet sírni, pláne nem Tyler miatt. Leparkolt a házunk előtt, én pedig meg sem várva hogy megszólaljon, kipattantam, bevágtam magam mögött az ajtót, és beviharzottam a házba.