10. fejezet

Sziasztok!

Itt a 10. fejezet!
Folytatás, amint időm engedi, ha érdekel vkit!




Annyira örültem, hogy Kate nem faggatott a filmről, mert azt sem tudtam volna megmondani miről szólt. Sokkal inkább lekötöttem a figyelmemet egy tündér, aki mellettem ült. Másnap, kipihentem ébredtem. Mivel egyedül voltam a lakásban, nem kellett attól tartanom, hogy belebotlok valakibe, így ráérősen tettem a dolgomat.

Egy óra múlva pedig már útrakész voltam. Arra gondoltam, hogy személyesen beszélek Kathy-vel. Mikor megérkeztem az étterem elé, vettem egy mély levegőt, reméltem a sors kegyes lesz hozzám, és tényleg elérem, amit akarok.

- Kathy – léptem mögé. – Válthatnánk pár szót?
- Uhh – kapta fel a fejét. – Megijesztettél. Persze, gyere – fogta meg a kezem, és egy szoba felé húzott. – Csüccs – mutatott egy székre. – Miben segíthetek?
- Hát – kezdtem bele. – El szeretném kérni Kate-t. A hétvégén lesz egy bál, és el szeretném vinni és ruhát kellene neki vennünk.
- Kate bálba megy? – kerekedett el a szeme.
- Igazság szerint – folytattam – nem akart elmenni. Teljesen véletlen, hogy kiderült, hogy lesz ez a bál, és arra gondoltam, hogy ennyi jár neki. Folyton dolgozik és úgy éreztem, ki kell rángatnom. Fiatal, élnie is kellene egy kicsit.
- Értem – mért végig alaposan, majd egy mosoly jelent meg az arcán. – Egyetértek veled.
- Köszönöm – sóhajtottam megnyugodva. – Akkor megoldható, hogy ma ne dolgozzon?
- Természetesen – mosolygott rám. – Tomot elintézem, nem kell aggódnod.
- Köszönöm – álltam fel a székből.
- Nincs mit – léptünk ki az irodából. – Érezzétek jól magatokat.

Hatalmas kő esett le a szívemről, nem hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni, de a szerencse mellém állt, aminek nagyon örültem. Már azt is eldöntöttem, melyik boltba megyünk. Az idő gyorsan eltelt rajtam, így az egyetem felé vettem az irányt, és a parkolóban vártam. Mikor Kate kilépett az épületből hitetlenül mért végig.

- Hát te? – szegezte nekem a kérdést.
- Megígértem, hogy elmegyünk ruhát venni neked – válaszoltam – és tartom a szavam.
- És mi lesz Tommal? – kérdezte halkan, ám ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilja.
- Szia Kathy – szólt bele. – Te engedtél el? – döbbent meg. – Tudom – mosolygott. - És mi lesz Tommal? – bukott ki belőle. – Köszönöm Kathy – válaszolta. – Ezt csak mondod – fagyott le a mosoly az arcáról.

Fogalmam sem volt miről beszélhettek, de megijedtem Kate arckifejezését látva.

- Köszi még egyszer Kathy, holnap beszélünk – búcsúzott. – Szia.
- Mehetünk? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Igen – érkezett a halk válasz.

Beszálltunk a kocsiba, és ezúttal én vezetettem, mivel Kate-nek fogalma sem volt, merre akarok menni. Körülbelül egy negyed órás kocsikázás után megálltunk egy butik előtt.

- Ugye ez most csak vicc? – kerekedett el a szeme.
- Mi? – néztem rám értetlenül.
- Ez a legdrágább butik a városban – makogta.

Ez tényleg így volt, de a pénz nem számít. A legjobbat érdemli, és én mindent meg akarok adni neki, amit csak tudok.

- Kate – néztem rá. – Bálba mész, és ahogy ismerlek, többször nem foglak tudni rávenni, így adjuk meg a módját.
- De épp ezért – ellenkezett. – Többször úgysem veszem fel ezt a ruhát, minek ennyit költeni rá?
- Kate, kérlek – kérleltem.
- Menjünk – sóhajtotta lemondóan.

Belépve az üzletbe, láttam a meglepettséget az arcán. Körbejáratta tekintetét a ruhákon és hitetlenkedve csóválta a fejét. Én viszont kis híján félrenyeltem, mikor megpillantottam valakit. Reméltem, hogy csak álmodom, de mikor rám nézett és vigyorogva indult meg felénk, már tudtam, hogy nem álom.

- Tyler – lépett hozzánk. – Örülök, hogy látlak.
- Szia Amanda – köszöntem én is.

Hatalmas vigyorral mért végig, és hihetetlenül rosszul éreztem magam, ám mikor pillantása Kate-re tévedt egy furcsa fintor jelent meg az arcán. Majdnem olyan volt, mintha lenézné. Nem akartam elhinni. Kate nyomába sem ér, egy ostoba liba és még ő nézi le. Legyűrtem a dühömet, és higgadtan próbáltam közölni a tényeket.

- A barátomnak kellene valami csinos ruha – kezdtem bele.
- Gyertek – karolt belém, és beljebb vezetett bennünket.

Egyre kínosabban éreztem magam és szabadulni próbáltam, ami nem sikerült. Majd végre elengedett, és szebbnél szebb ruhákat pakolt elénk. Kate láthatóan tanácstalan volt, de végül sikerült háromra redukálni a ruhák számát.

- Menj, próbáld fel őket, aztán majd döntünk – toltam a fülke felé.
Amíg Kate bent volt a fülkében, egy kicsit átgondoltam a dolgokat. Sosem csíptem Amandát, nem tudom, mit evett rajtam. A gimi óta ismerem, de sosem voltunk barátok vagy bármi, bár ő sokat lógott a nyakamon, és soha nem tudtam lerázni.

Tipikus plázacica, akinek csak a pénz számít, meg hogy, hogyan néz ki. Sosem vonzottak az ilyen lányok. Végre Kate kilépett a fülkéből, így az én figyelmem is rá irányult és nem Amandán rágódtam.

- Csinos, de valahogy nem az igazi – húztam a számat. – Nézzük a következőt.

Egy bordó ujjatlan ruha volt és jól állt rajta, de valahogy mégsem volt az igazi. Nem adta ki Kate egyéniségét. Nem kellett sokat várnom és újra megjelent, ezúttal egy lila ruhában és még a lélegzetem is elakadt.

- Tökéletes – húzódott széles mosolyra a szám.
- Tényleg? – fordult a tükör felé.
- Olyan tipikusan Kate-es – léptem mögé.
- Mit értesz tipikusan Kate-esen? – fordult szembe velem.
- Nem túl kihívó, de mégis gyönyörű, pont mint te – néztem le rá.

Tudtam, hogy ez lesz a megfelelő, így nem is haboztam tovább.

- Ezt megvesszük – szóltam oda Amandának, aki egy fintorral nyugtázta dolgot. Ha nem egy csajról lenne szó, tuti meggyepáltam volna, amiért így néz Kate-re. Nagyon bökte a csőrömet a dolog, de inkább nyeltem egy nagyot és elővettem a kártyámat.

- Na azt már nem – tiltakozott Kate. – Nem fizetheted ezt is te.
- Kate ne hisztizz, kérlek – adtam egy puszit a homlokára.
- De…
- Nincs de – zártam le a vitát. – Ajándék.

Láttam rajta hogy tanácstalan, de nem akartam ezen vitatkozni. Miattam megyünk a bálba, ez az én ajándékom neki, ebből nem engedek.

- Kate, mehetünk? – kérdeztem.
- Persze, csak kihámozom magam a ruhából.

Pár perc múlva már a kocsiban ültünk. Kate nagyon szótlan volt, láthatóan nagyon gondolkodott valamin, de nem mertem megkérdezni min, így az utat csendben tettük meg.

- Hol vagyunk? – kapta fel a fejét.
- Nálunk.
- És miért is vagyunk itt?
- A srácok megint nincsenek itthon, és van egy nagyon jó kis filmem, így gondoltam megnézhetnénk – vázoltam.
- Rendben – mosolyodott el. Végre mosolygott, ez hiányzott nekem az elmúlt egy órából. Hogy lássam a mosolyát, amit annyira szeretek.

Megint megnéztünk egy filmet, vagyis Kate a filmet nézte én meg megint őt. Fél szemmel láttam, ahogy a tv-ben a két főhős óvatos csókot vált egymással, mire én is égető szükségét éreztem, hogy megízleljem Kate mézédes ajkait. Egy szelíd - de határozott - mozdulattal magam felé fordítottam arcát, s nem törődve döbbent tekintetével vészesen közeledtem hívogató ajkai felé. Az illúziót Kate váratlan megugrása kergette el.
- Istenem, ott a lány apja! - mutatott a képernyőre, mire elmosolyodtam. A legfájdalmasabb s egyben leggyönyörűbb vágyképet lökte félre tudat alatt ... Attól a pillanattól kezdve, megpróbáltam a filmre koncentrálni, ami nagyon nem sikerült, mivel egy ilyen tündér ült mellettem, így figyelmem középpontjába újra ő került.
A film végén mosolyogva fordult felém.

- Köszönök mindent – adott egy puszit az arcomra.
- Szívesen.
- Hogy tetszett a film? – kérdeztem már út közben, csak hogy beszéltessem, bár azt is tudtam ezzel magam alatt vágom a fát, mert fogalmam sem volt, miről szólt.
- Érdekes volt – válaszolta. – Felmerült bennem néhány kérdés, de alapjáraton tetszett.
- Neked? – kérdezett vissza. Ettől féltem.
- Nekem is nagyon tetszett – füllentettem –, de csak félig, mert amit én néztem az tényleg tetszett, csak az nem a film volt. Közben meg is érkeztünk hozzájuk.
- Holnap találkozunk – köszöntem el. – Szép álmokat Törpi.
- Szia.

Két puszit követően pedig már újból úton voltam, és a gondolataimba mélyedtem. Otthon fáradtan dőltem az ágyba és agyaltam még egy kicsit, amíg el nem nyomott az álom.

9. fejezet

Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy csinálta, de úgy éreztem muszáj tudnom.

- Hogy csináltad? - tettem fel már sokadjára a kérdést a mai estén.
- Nem szeded ki belőlem – közölte velem mosolyogva.
- De tudni szeretném – próbálkoztam tovább.
- Ne akard elrontani, ez meglepetés volt, maradjon az én titkom, rendben? – nézett mélyen a szemembe.
- Megadom magam – sóhajtottam lemondóan.
- Köszi – vigyorgott rám.

Az este további részében tartottam magam az ígéretemhez és nem faggattam tovább. Jól éreztük magunkat, mint mindig, de bennem ott motoszkált az este és az ajánlat. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam elmondani Kate-nek, mert biztos megpróbált volna rábeszélni, hogy fogadjam el, de nem hagyhatom itt.

Beleőrülnék, ha nem lehetnék vele. Így nem szóltam. Otthon még mindig azon agyaltam, mit kellene csinálnom, és arra jutottam, hogy nem fogadhatom el. Majd ha Kate is végez, akkor hátha lesz rá lehetőség, de addig engem ideköt az életem és a szívem. Másnap elég nyúzottan ébredtem, de úgy döntöttem felhívom Christophert, és elmondom, mire jutottam.

Kikászálódtam az ágyból, majd a konyhába indultam egy kávéért és szerencsémre Clare-nek híre hamva sem volt, csak Josh ült a konyhában.

- Jó reggelt – köszönt.
- Neked is – viszonoztam.

Miközben kávét főztem Josh kérdőn vizslatta az arcomat.

- Mi van? – kérdeztem ingerülten. Nem voltam valami fényes hangulatban.
- Na, mi a helyzet? – kérdezett vissza.
- Mivel? – játszottam a hülyét, holott tudtam, mit akar kiszedni belőlem.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek.
- Őszintén? – néztem rá. - Fogalmam sincs.
- Tyler, ne játszd a hülyét! – csattant fel. - Mi van Kate-tel, megmondtad neki?
- Micsodát?
- Tyler, ne hozz ki a sodromból – morgott. – Azt hogy szereted.
- Josh, ebbe ne menjünk bele – forgattam a szemeimet. - Kate a barátom, világos?
- Ahogy gondolod – emelte fel a kezét. – A te dolgod.
- Köszönöm.
- Jaj, csak annyit – kezdett bele. – Nyugi, békén hagylak – folytatta a mérges arcomat látva. – Csak annyit akarok, hogy elutazok három napra, céges út. Neked még nem volt alkalmam, mondani.
- Ohh – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- És Clare? – csúszott ki a számon.
- Annyira nem bírom a csajt – morgott Josh is.
- Én sem nyugi.
- Ha jól tudom, egy darabig vele sem lesz gondunk, valami barátnőjéhez ment, aki férjhez megy és segít neki – magyarázta.
- Én miért nem tudok semmit? – fakadtam ki.
- Talán mert minden gondolatod csak egy ember körül forog – világított rá.

Nagyon csúnyán néztem rá, mire elvigyorodott.

- Oké, bocs, abbahagytam.
- Kösz – sóhajtottam.
- És Nick? – tettem fel a következő kérdést.
- Fogalmam sincs, szerintem ő sem jön haza – mélázott el.
- Hát jó, akkor jó utat, aztán vigyázz magadra – veregettem meg a vállát.
- Nem kell féltened, visszajövök – húzta az agyam.
- Nem is reméltem, hogy megszabadulok tőled – kontráztam rá én is, majd egyedül hagytam.

Visszavonultam a szobámba, és próbáltam a kusza érzéseket kizárni a fejemből. Már sokszor egész hosszú időre ki tudtam zárni, mit érzek iránta, de az most megint felszínre hozta az érzéseimet, amiket újfent megpróbáltam elnyomni.

Nem engedhetem, hogy ezek az érzések irányítsanak, nem szabad, józanul kell gondolkodnom és Kate a barátom, a legjobb, semmi több. Győzködtem magamat egy darabig, hozzáteszem, nem sok sikerrel, mire arra jutottam, le kell kötnöm magam valamivel, hogy ne járjon az agyam. Kezdtem azzal, hogy felhívtam Christophert.

- Tessék, Christopher Barnes – szólt bele.
- Christopher, itt Tyler Case, tegnap találkoztunk.
- Szia Tyler.
- Csak azért kereslek, hogy nagyon szépen köszönöm az ajánlatodat, de nem tudom elfogadni – magyaráztam.

Egy sóhaj volt a válasz, majd rövid csend után megszólalt.

- Nagyon sajnálom, örültem volna, ha nekem dolgozol.
- Nem tehetem, most még nem – adtam meg a választ.
- A szív nagy úr, hallgass rá – közölte sokat tudóan.
- Tessék? – képedtem el.
- Tudom, hogy tudod, mire gondolok, de kérted, ezért nem folyok bele, csak annyit tanácsolhatok, hogy hallgass a szívedre – érkezett a válasz.

Sóhajtottam, mire elterelte a témát.

- Azt mondtad most még nem, akkor ezek szerint van rá esély, hogy később csatlakoznál? – kérdezte reménykedve.
- Igen, később lehet – motyogtam.
- Hát a semmitől jobb – egyezett bele.
- Sajnálom – suttogtam.
- Én is, de ha meggondolnád magad, keress, rendben?
- Ígérem és köszönöm.
- Szia.
- Szia.

Le kellett valamivel foglalnom magam, hogy ne agyaljak, így a munkába temetkeztem, ami remek elterelésnek bizonyult. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt az idő múlása.

- Basszus – kaptam fel a fejem. – El fogok késni.

Villámgyorsan elkészültem, és mint az őrült rohantam, nehogy elkéssek. Szerencsére időben érkeztem és még két levegővételre is volt időm, mielőtt Kate megérkezett.

- Szia.
- Szia – köszönt ő is.
- Na, mesélj, milyen napod volt? – öleltem meg.
- A szokásos – válaszolta. - Neked?
- Semmi említésre méltó – közöltem. – Valami terv, mit csináljunk ma?
- Hát nem nagyon – motyogta.
- Nekem viszont van – lelkesültem fel.

Már régóta meg akartam vele nézni egy filmet és így, hogy a lakás üres, itt a nagyszerű alkalom.

- Halljuk.
- A srácok ma nincsenek otthon, mit szólnál, ha elmennénk hozzánk dvd-t nézni?
- Benne vagyok – egyezett bele.

Így bevágódtunk a kocsiba, a táskáját hátradobta, amiből kiesett valami.

- Ez mi? – emeltem fel. – Meghívó?
- Igen – sóhajtotta. – A hétvégén lesz egy bál, és Mr. Hawkins adott két jegyet, hogy menjek el valamelyik barátnőmmel.
- És te nem akarsz elmenni – nem kérdeztem, állítottam. Ismertem ennyire.
- Nem, nem akarok elmenni.
- Miért?
- Tyler, te is tudod, hogy ez nem nekem való.
- Soha nem voltál még bálban, honnan tudnád, hogy nem neked való? – győzködtem.
- Ne vitatkozzunk – kérte. – Nem megyek és kész.
- Bárkit vihetsz?
- Igen, miért? – kérdezett vissza.
- Rendben, akkor elmegyünk és kész – zártam le.
- Tessék? – hitetlenkedett.
- Elmegyünk a bálba – közöltem még egyszer.
- Miért?
- Kate figyelj rám! Állj meg! – kértem.

Így lehúzódott, én pedig magam felé fordítottam az arcát.

- Tanulsz, dolgozol, nem pihensz, ez így nem mehet – magyaráztam. – Oké, tudom, hogy álmaid vannak, de könyörgöm, élj is egy kicsit. Fiatal vagy.
- Tudod mi a helyzet – hajtotta le a fejét.
- Tudom, és nem bántani akarlak, hidd el – emeltem fel ismét a fejét –, de ennyi neked is kijár.
- Redben van – sóhajtotta beleegyezően. - Mehetünk tovább?
- Igen – vigyorogtam diadalmasan.
- Rózsák bálja? Ez mit jelent? – kérdeztem pár perc múlva.
- A rózsák a nők és a bál fénypontja mikor kiválasztják a legszebb rózsát, vagyis a bál szépét – válaszolta.
- Ez nagyon jól hangzik – elmélkedtem.

Számomra egyértelmű volt, ki a legszebb rózsa, ez nem is kérdés, Ő, csakis az ő fején tudtam elképzelni a koronát.

- Tyler – szólalt meg már a házunk előtt.
- Mi a baj?
- Nincs ruhám, amit felvehetnék.
- Ne szontyolodj el – simogattam meg az arcát. – Ezen segítünk, elmegyünk neked ruhát venni.
- Mikor?
- Mondjuk holnap – elkérlek Kathytől.
- És Tom? – kerekedett ki a szeme.
- Nyugi, elintézem.
- Hogyan? – faggatott tovább.
- Csak bízd rám, holnap ruhát veszünk neked.
- Ha te mondod – nyugodott bele.

Fogalmam sem volt, Tom mit fog hozzá szólni, de azt tudtam, hogy Kathy támogatja majd a tervemet. Őt nem is kell győzködnöm, ha őt megnyertem, akkor már Tomot meggyőzzük. Az este további részében, nem beszéltünk a bálról.

Kate meghatódva nézte a filmet, én pedig inkább őt néztem. Szerencsére nem vette észre. Olyan gyönyörű és olyan törékeny, szerettem volna csak úgy átölelni, de nem tudtam, mit szólna hozzá, így nem tettem. A film végeztével hazakísértem, majd egy gyors elköszönés után, hazafelé vettem az irányt.

8. fejezet

Sziasztok!

Tartom magam az előző fejezet elején tett kijelentésemhez és nem szabok komihatárt, úgysem ér semmit:(
VISZONT nagyon csalódott vagyok abból a szempontból, hogy 17 rendszeres olvasó van elvileg, és azon felül, ki tudja hányan még és 7 ember bírt kattintani...:( Tényleg csak ennyien olvastátok?? Ha igen akkor újra el kellene gondolkodnom van-e értelme az egésznek...
Nem kezdem el magyarázni mennyire imádom ezt a sztori, mert ez így van, aki ismer tudja és azt is tudja, miért különösen kedves ez a történet a szívemnek, szóval nem hagyom abba. A folytatás érkezik bizonytalan időközönként, ahogy időm engedi.

Schmetterling

u.i: Köszönöm szépen azoknak, akik mellettem állnak és támogatnak! Millió cupp Nektek!




Másnap csendre ébredtem. Óvatosan szétnéztem a lakásban, és megnyugodva tapasztaltam, hogy egyedül vagyok. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ma egyáltalán nem volt hangulatom Clare hülyeségeihez, csak remélni tudtam, hogy nem ér addig haza, míg itthon vagyok.

Kimentem a konyhába, hogy igyak egy kávét és észhez térjek, majd visszatértem a vázlatokhoz. Szerencsére már nem volt velük sok dolgom, így a vártnál hamarabb végeztem. Nem mertem kockáztatni, hogy Clare véletlen hazatalál, így fogtam magam és a nyakamba vettem a várost.

Csak találomra bóklásztam, nem számított merre megyek, jól esett a friss levegő. Ingerült voltam és nem csak Clare miatt. Tudtam, hogy a világ egyik leghíresebb építészmérnöke itt van, és nekem nincs lehetőségem beszélni vele. Megközelíthetetlen, előadásokat is csak ritkán tart és azokra is nagyon nehéz bejutni.

Agyaltam ezen egy sort, majd Kate újra beférkőzött a tudatomba, ezzel is kiszorítva onnan a problémákat. Olyan jól elvoltam, elmerültem a gondolataimban, hogy csak arra eszméltem fel, hogyha nem akarok elkésni az étteremből, akkor indulnom kell. Éppen sikerült időben érkeznem, és meg is pillantottam Kate-t.

- Szia – léptem hozzá.
- Szia.
- Na, hol az a munkatárs? – kérdeztem lelkesen.
- Ott ül annál az asztalnál - mutatott az ablak mellé.

Elkerekedett szemekkel bámultam az asztalt. Ez nem lehet igaz, biztos csak káprázik a szemem.

- Ez most ugye csak valami vicc? – torpantam meg, és azt éreztem egy lépést sem tudok tenni.
- Nem az – mosolygott. – Gyere – fogta meg a kezem és odahúzott az asztalhoz. – Mr. Barnes – szólította meg a férfit.
- Ön bizonyára Kate – nyújtotta a kezét. – Mr. Hawkins sokat mesélt önről.
- Igen – mosolygott rá. – Ő pedig a barátom, aki nagyon szeretett volna önnel találkozni.
- A fiatal kolléga – mosolyodott el. – Christopher Barnes – nyújtotta a kezét.
- Tyler Case – suttogtam, mivel még mindig alig jutottam szóhoz a meglepettségtől.
- Foglaljon helyet, fiatalember.
- Én magukra hagyom az urakat, a pincér hamarosan jön – köszönt el Kate.
- Kedves fiatal hölgy – mosolygott rám.
- Valóban az - ült ki egy mosoly az én arcomra is. – Mivel én vagyok az idősebb, azt javaslom, tegeződjünk, rendben? – szólalt meg.
- Köszönöm.
- Szóval melyik egyetemre jártál? – kérdezte.
- A California-i Egyetemre – válaszoltam.
- Dr. Roberts még ott van? – faggatott tovább.
- Igen, a legeslegjobb tanár az egész világon – közöltem. Mindig is szerettem Dr. Roberts óráit.
- Valóban egy nagy tudású ember – helyeselt. – Miért ezt a szakmát választottad? – érkezett az újabb kérdés.
- Hát ezt nehéz lenne elmagyarázni – kezdtem bele. – Amióta az eszemet tudom, vonzottak az épületek, mindig rengeteg mesélnivalójuk volt számomra és úgy éreztem én is szeretném ezt továbbadni, hogy később majd azok az épületek meséljenek, amikben az én kezem is benne van. Úgy érzem, így egy kicsit ki tudom fejezni önmagam, el tudom mondani, amit érzek. Ez lehet egy kicsit zavaros így – magyaráztam -, de nem tudom jobban megfogalmazni. Szeretnék adni valamit az embereknek.
- Jobban értem, mint hinnéd – szólt közbe Christopher. – Én is ilyen voltam, mint Te. Csodálom az elkötelezettséged, ahogy beszélsz az egészről, látszik rajtad az alázat a munkád iránt. Maradj meg ilyennek, és ha elfogadsz egy jó tanácsot: Merj kockáztatni. – javasolta. - Úgy értem – folytatta az arcomat látva –, ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsanak, merd megvalósítani a terveidet, ötleteidet, csak így lehetsz egyedi és az nagyon fontos.
- Értem, köszönöm – néztem rá hálásan.
- Tyler – szólalt meg pár perces csend után.
- Igen?
- Lenne kedved nekem dolgozni? – érkezett a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Ilyen emberekre van szükségem, mint Te, örülnék, ha nekem dogoznál – magyarázta.
- Huhh, ez váratlanul ért, és nem is tudom, mit mondhatnék – suttogtam.
- Nem kell válaszolnod, gondold át – nyújtott át egy kártyát. - Itt a névjegyem, bármikor elérsz.

Hátrapillantottam és Kate-t kerestem a szememmel, de nem találtam, tudtam, hogy nem fogadhatom el, most még nem.

- Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatodat – bámultam az asztalt.
- Kate miatt? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Tessék? – ezt meg mire véljem.
- Ne nézz hülyének Tyler, láttam, hogy nézel rá. Ugyan nem vagyok olyan fiatal, mint te, de szemem az van.
- Egy bonyolult és nem szeretnék ebbe most belemenni – ellenkeztem. Nem akartam erről beszélni, még nekem is zavaros, egy idegen, hogy érthetné meg?
- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést.
- Én sem akartam goromba lenni, bocsánat – makogtam.
- Ne mondj nemet még, rendben? – kérte. - Gondold át, nyugodtan és, ha később döntesz úgy, hogy belevágsz, bármikor szívesen látlak, nekem ilyen emberek kellenek.
- Rendben – egyeztem bele. – Köszönöm a lehetőséget.
- Én köszönöm – mosolygott - és Tyler, nyugodtan keress.
- Ígérem, élni fogok a lehetőséggel – álltam fel az asztaltól.
- Örülök, hogy találkoztunk – nyújtotta a kezét.
- Én is – búcsúztam.

Úgy voltam vele, hogy az étterem előtt megvárom Kate-t. Nem tudom, hogyan fogom ezt neki meghálálni, életem legjobb délutánja volt, azon esték után, amit vele tölthetek. Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer találkozhatok Christopherrel és ő elintézte nekem, bár fogalmam sincs, hogyan.

Arra pedig pláne nem számítottam, hogy még munkát is ajánl majd, de nem fogadhatom el, nem hagyhatom magára Kate-t. Pár perc gondolkodás után arra jutottam, hogy Christopher ajánlatáról nem szólók Kate-nek. Nem kellett sokat várnom, és meg is jelent az ajtóban Kate, én pedig egyből felkaptam és elkezdtem vele pörögni.

- Köszönöm Törpi – ujjongtam.
- Szívesen, csak tegyél le – vigyorgott.
- Annyira rendes, és rengeteg hasznos tanácsot adott – lelkendeztem. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy ezt összehoztad – néztem le rá, miután letettem.
- Ne beszélj butaságokat. Végre egy kicsit egyenlítettem a számlát.
- Hogy csináltad?
- Az maradjon az én titkom – mosolygott sejtelmesen.

7. fejezet

Sziasztok!

És a 7. fejezet!:) Jó olvasást!

Nem fogok határt szabni, hogy x komi, írtok, amennyit írtok, de jól esne pár. Viszont arra mindenkit megkérek, aki olvassa, hogy kattintsatok, az csak 1 pillanat, de nekem visszajelzés! Köszönöm!

Puszi mindenkinek!




Másnap furcsa zajokra ébredtem. Kikászálódtam az ágyból és a hangforrás felé indultam, ami a konyhából jött. Mikor egyre közelebb értem, leesett, hogy nem egy embertől származnak a hangok, hanem legalább három csaj van a konyhában.

Remek – morogtam magamban, de egy kicsit hangosra sikeredett, mert Clare feje jelent meg az ajtóban.
- Szia – ült ki hatalmas vigyor a képére. – Gyere – nyúlt a kezem után, és behúzott a konyhába, ahol három csillogó szempárral találtam magam szemben. – Ő lenne az, akiről meséltem – bújt hozzám. Jóformán feleszmélni sem volt időm.
- Clare, mi ez az egész? – kérdeztem dühösen, miközben eltoltam magamtól.
- Csak egy csajos buli – nézett rám nagy szemekkel.
- Ilyenkor? – értetlenkedtem tovább. – Nagyon jól tudtad, hogy itthon vagyok.
- Igen, tudtam, de nem zavarsz – vigyorgott, miközben az egyik hajtincsével játszadozott.
- De engem zavar – kiabáltam. - Állítsd le magad Clare, ez így nem mehet tovább! – léptem át a küszöböt, de Clare utánam jött.
- Mi a baj? – kapott a karom után.
- Hogy mi? – rivalltam rá. - Basszus Clare, úgy viselkedsz mintha otthon lennél, ez így nem mehet tovább! – kiabáltam, pedig nem szokásom. – Az egy dolog, hogy itt laksz, de semmibe nem szállsz bele, és még a barátnőidet is idehozod, ilyenkor.
- Mit akadsz ezen annyira ki? – kiabált ő is.
- Beszélek Nickkel – közöltem.
- Azt hiszed, hallgat rád? – kérdezte fölényesen.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Úgyis az én pártomat fogja – húzta ki magát és hátat fordított nekem, majd rám csapta az ajtót.
- Azért megpróbálom – közöltem, de ezt már nem hallotta.

Visszavonultam a szobámba, és felhívtam Nicket.

- Hali haver – szólt bele.
- Merre vagy? – kérdeztem köszönés nélkül.
- A városban – érkezett a válasz.
- Beszélnünk kell – morogtam, mert még mindig nem bírtam lehiggadni.
- Okés, baj van? – kérdezte Nick.
- Igen, de ezt inkább személyesen – válaszoltam. - Találkozzunk fél óra múlva a Piccola Roma előtt.
- Okés.

Gyorsan felöltöztem, és el sem köszönve a lányoktól, elindultam. Ezt meg kell beszélnünk, mert így nem mehet tovább. Az út kb. tíz perces, de én végig fortyogtam.
- Szia – köszöntött Nick fülig érő vigyorral.
- Szia – inkább válaszoltam félvállról.
- Mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Clare – hangzott el az egyszerű válasz. – Odahordja a barátnőit, ilyenkor és… -, de nem bírtam befejezni.
- Már megint? Azt hittem, erről a témáról már leszálltatok! A barátnőm, azt csinál, amit akar! – fakadt ki.
Nem egészen – közöltem mérgesen.
- Kapjátok be, és hagyjatok minket békén! – azzal sarkon fordult és otthagyott.

Clare-nek igaza lett, nem értem el semmit, maximum azt, hogy még idegesebb lettem. Fortyogtam egy sort, és elindultam találomra az egyik irányba. Hosszas bolyongás után, megpillantottam egy kis kávézót és tudtam, hogy le kell higgadnom, így úgy döntöttem, beülök és megiszok egy kávét. Így is tettem. Alighogy leültem az asztalhoz, a pillantásom egy szórólapra tévedt, amin az állt, hogy Gary Barlow ma fellép Washingtonban.

Remek, akkor a ma esti program is megvan. Tudtam, hogy Kate imádja, így nem volt kérdés, hogy elmegyünk, persze, ezt ő még nem tudja. Az idő lassan telt, és én is szép lassan lehiggadtam. Hazafelé vettem az irányt, mivel egy vázlatot még be kellett fejeznem.

Hazaérve megnyugodva tapasztaltam, hogy a lányok sehol. A szobámba vonultam és befejeztem a vázlatot, amivel el is telt rajtam az idő és indulnom kellett. Átöltöztem és el is indultam. Már kevésbé voltam dühös, mint délelőtt, de azért a mérgem nem párolgott el maradéktalanul, de próbáltam nyugodt maradni, nem akartam Kate előtt kimutatni, hogy baj van. Meg is érkeztem a hotel elé és rá két percre befutott az én kis Törpim is.

- Szia Törpi – kaptam fel.
- Szia.
- Milyen napod volt? – kérdeztem.
- Csak a szokásos, és neked? – tette fel ő is a kérdést.
- Fárasztó és Nick-kel még mindig nem rendeztük a dolgokat – szontyolodtam el. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani, bármennyire akartam.
- A csaj még mindig ott van nálatok? – fakadt ki Kate.
- Igen, és semmi nem változott – motyogtam.
- Nehéz lehet.
- Nem akarok panaszkodni – néztem rám. – Ne haragudj!
- Semmi baj – mosolygott rám.
- Na, ne beszéljünk róla – tereltem el a témát. – Mi a terved mára?
- Nekem mindegy.
- Akkor… - csillant fel a szemem.
- Akkor? – nézett rám értetlenül.
- Gyere – fogtam meg a kezét.
- Hová viszel?
- Két perc, türelem Kate – csitítottam.
- A türelem nem erősségem, de ezt te is tudod – morogta.

Tényleg nem is kellett két perc, és megérkeztünk egy kávézó elé.

- Kávézni megyünk? – tudakolta.
- Is – közöltem titokzatosan.
- Tessék? – értetlenkedett.
- Kávézunk is, de ma koncert is lesz – adtam meg a választ.
- Értem.

Beljebb mentünk, helyet fogaltunk és rendeltünk. Egy fél óra múlva valóban bejelentették, hogy szeretettel köszöntenek minden vendéget, és hogy hamarosan elkezdődik Gary Barlow koncertje.

- Ezt most komoly? – kerekedett el a szeme.
- Igen – mosolyogtam.
- Kate, látnod kellene magad – vigyorogtam egyre jobban.
- Köszönöm – borult a nyakamba.
- Tudtam, hogy szereted és tudtam, hogy ma koncertet ad – közöltem nemes egyszerűséggel.

A koncert fergeteges volt, bár én nem nagyon figyeltem. Minden figyelmem Kate-re összpontosult, aki átszellemülten hallgatta a zenét. Sokszor a szemét is becsukta, ilyenkor egy édes mosoly üt ki az arcára. Annyira gyönyörű volt. Ismét sikerült örömet szereznem neki.

- Tyler, nem is tudom, mit mondhatnék – kezdett bele a koncert után.
- Elég az, hogy jól érezted magad – szorítottam meg a kezét.
- Nagyon, köszönöm.
- Szívesen.
- Jut is eszembe, holnap el tudnál jönni ötre az étterembe? – kérdezte tőlem már a házuk előtt.
- Persze, miért?
- Van egy munkatársam, aki építészmérnöknek tanul és dolgozatot kell írnia és segítség kellene neki – érkezett a válasz.
- Értem.
- Segítesz? – pislogott rám nagyokat.
- Persze – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. Hogyan tudnék neki nemet mondani?
- Köszi – vigyorgott.
- Akkor holnap.
- Így van.
- Szép álmokat Törpi – köszöntem el.
- Neked is.

6. fejezet

Sziasztok!

Itt a 6. fejezet:)
Egyre jobban megismerjük Tylert és az érzéseit, hogy mi játszódik le benne:)
Folytatás, amint összegyűlik 10 komment:)

Jó olvasást!

Puszi mindenkinek!



- Ezt te csináltad? – hökkent meg.
- Nem egészen, nem csak én – sütöttem le a szemem.

A meglepetés részeként az étterem, ahova elhoztam vacsorázni, gyönyörűen ki volt világítva, és egy táblára hatalmas égőkkel ki volt írva, hogy „Gratulálok Kate”. A fiúk nagyszerű munkát végeztek, ezt valahogy meg kell majd köszönnöm nekik. Kate arcáról még mindig nem múlt el a döbbenet, látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem számított.

- Gyere – fogtam meg a kezét.

Bent a srácok kedvesen fogadtak minket, és egyikük az előre lefoglalt asztalhoz vezetett minket, direkt kértem, hogy egy csendes kis sarokban legyen és így is lett.

- Hozom is a pezsgőt – mondta a pincér, miután leültünk, majd eltűnt.
- Tyler … én – nézett rám Kate ijedten.
- Nyugi – csitítottam és ebben a pillanatban megjelent a pincér egy üveg kölyökpezsgővel. – Tudom, hogy nem iszol alkoholt, de pezsgővel illik koccintani – mosolyogtam.
- Köszönöm – suttogta.

Tudtam, hogy Kate soha nem iszik alkoholt, és ezt tiszteletben is tartottam. Az alkohol vette el tőle az anyját és megfogadta, hogy ő soha nem lesz olyan. Közben a pincér kitöltötte a pezsgőt.

- Koccintsunk – emeltem fel a poharam. – Rád Törpi – fogtam meg közben a kezét. – Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- És rád is – vette át a szót. – Nélküled nem ment volna.
- Kettőnkre – motyogtuk egyszerre, mosolyogva.

Ahogy kezem a kezére siklott, újfent jóleső melegség járta át a testemet, de ott és akkor megfogadtam, hogy elnyomok magamban minden ilyen nemű érzést. Nem szerethetem, mert ő sem szeret, de el sem veszíthetem, mert attól rosszabb dolog nem is történhetne velem.

Marad az a verzió, hogy vele leszek, mindent megadok neki, amit csak tudok, ettől többet nem kérhetek. Nem várhatom el, hogy szeressen, mikor csak a barátjaként tekint rám. Próbáltam mindent kizárni a fejemből és csak arra koncentrálni, hogy vele vagyok, és csak ez számít. A vacsora végeztével, Kate mindenáron fizetni akart, de persze ezt nem engedhettem.

- Ez az én ajándékom.
- De miért? – makacskodott.
- Kate – kérleltem. – Ne rontsd el ezt az estét.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Mindig is a saját lábán állt és furcsa neki, hogy valaki törődik vele. Mindent megadnék neki, mindent és mindent megadok, ami csak módomban áll. Nagyon elgondolkodott, és egy furcsa kifejezés ült ki az arcára, amit nem értettem.

- Jól vagy? – tettem fel a kérdést, mivel tudom kellett, mi a baj.
- Aha.
- Nem ízlett a vacsora? – faggattam tovább.
- Dehogyis, nagyon finom volt, csak nem értem miért?

Ez a kérdés újfent csak azt bizonyította számomra, hogy nem vagyok számára több, mint barát és hogy sejti mit érzek, de ő nem érez többet irántam. A gyomrom görcsbe rándult. Nem tehetek tönkre mindent, nem hagyhatom, hogy elveszítsem, ugyanakkor, tényleg mindent meg akarok neki adni.

Így is lesz, Ő a barátom, semmi több, de olyan közel maradok hozzá, amennyire csak lehet és mindent megadok neki. Az átgondoltak miatt és különösen az eredmény miatt, amire jutottam egy kicsit erősebbre sikeredett a válaszom, pedig soha nem bántanám, nem is tudnám.

- Kate, ne kezdjük megint – közöltem egy kicsit hangosabban, mint szerettem volna. - Megünnepeltük, hogy ügyes voltál.
- Rendben, ne haragudj – hajtotta le a fejét.
- Te se haragudj – raktam kezemet az övére. Úgy gondoltam ezek a gesztusok még beleférnek és a helyzet, amúgy is megkívánta.
- Semmi baj – mosolygott rám –, és köszönöm.

Pár perc csend telepedett ránk és csak figyeltem őt. A legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha is találkoztam, és az életemnél is fontosabb.

- Tyler – szólalt meg.
- Igen?
- Köszönök mindent.
- Ugyan, szívesen segítettem.
- Akkor is köszönöm, és valahogy meghálálom.
- Nem kell meghálálnod semmit – tiltakoztam.
- Dehogynem, nyugi nem kell félned – pimaszkodott.
- Haha, nagyon vicces vagy – cukkoltam tovább, de nagyon is örültem neki, hogy végre nem a gondterhelt arcát látom.
- Szép álmokat kiscsillag – búcsúztam tőle már a házuk előtt.
Nem tudom miért hívtam így, csak úgy jött. Cassy volt az én kiscsillagom és azóta senkit nem hívtam így. Talán ezzel is csak magamat akartam meggyőzni, hogy Kate csak egy barát és semmi több és, hogy tudom a helyzetet kezelni. Ám mikor megláttam döbbent arcát, meglepődtem.

- Hogy hívtál? – kerekedett el a szeme.
- Kiscsillag – motyogtam. –Nem tetszik?
- Nem erről van szó – suttogta és látszott rajta, hogy küzdenie kell, hogy ne sírjon.
- Istenem Kate, mi a baj? – nagyon megijesztett.
- Margaret néni hívott így – mondta szinte hangtalanul.
- Jaj Törpi, ne haragudj, ezt nem tudtam – öleltem meg. Remek, egy érzékelten tahó vagyok, és mindent csak elrontok. Miért nem tudom néha befogni a számat? Ez megint egy kicsit segített abban, hogy legyen elég erőm, és kordában tartsam az érzéseimet.

- Semmi baj – suttogta halkan.
- Hogy lehetek ekkora barom? – sziszegtem.
- Nem a te hibád.
- Nem hozom többé szóba, ígérem, maradsz az én kis Törpim – öleltem még mindig szorosan.
- Köszönöm.
- Vigyázz magadra és holnap – adtam neki két puszit.
- Igen, te is vigyázz.

A hazafelé út nem volt egyszerű, az agyam zakatolt, de végül győzött a megfontolt énem. Millió lehetőséget lefuttattam magamban, hogy mi lehetne a megoldás, de azt tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Még ha többet is érezne irántam, ami nem így van, akkor is elveszíthetem, ha nem működnek végül a dolgok.

Az egyetlen megoldás, hogy maradok a barátja, támogatom, vele maradok. Az érzéseimet elfojtom, amennyire lehet, de ez nem gátol meg abban, hogy megadjam neki, amit tudok. Soha senki iránt nem éreztem még csak hasonlót sem, ez is azt bizonyítja, hogy különleges, amit ő nem hisz el magáról.

Hálás lehetek, hogy megismertem, még ha nem is feltétlen úgy állnak a dolgok, ahogy tiszta szívemből szeretném, de ő van nekem és ettől több nem kell, és nem az számít, én mit akarok, csak az hogy ő boldog legyen.

5. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az 5. fejezet:)
Jó olvasást, várom a véleményeket!:)
Folytatás, nem tudom...tőletek is függ, mindenre nyitott vagyok:)

Puszi!




Egész úton zakatolt az agyam. Ismeretlen érzések kavarogtak bennem, amiket nem értettem. A melegség, ami az egész testemet átjárta. Mi lehet ez? Persze a választ nem tudhattam, mivel még sosem voltam szerelmes. Másnap nem volt semmi dolgom, így rávettem Josh-t, hogy jöjjön el velem egy kiállításra, amibe bele is egyezett.

- Mi a fene bajod van? – fakadt ki egyszercsak.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Egy szót sem szólsz, csak hümmögsz – méltatlankodott tovább. - Mi ütött beléd?
- Őszintén Josh? – motyogtam. – Fogalmam sincs.

Barátom nagyon komolyan végigmért, majd egy vigyor ült ki az arcára.

- Szerelmes vagy – állapította meg.
- Micsoda? – körülbelül úgy nézhettem rá, mint aki életében először hallja ezt a szót.
- Szerelmes vagy – közölte még egyszer.
- Az nem lehet – sóhajtottam.
- Pedig hidd el nekem, totál belezúgtál Kate-be – közölte sokat tudóan.
- Nem! – emeltem fel a hangom, csak hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Jól van – emelte fel a kezeit. – Le ne harapd a fejem.

Innentől kezdve egy szót sem szóltunk egymáshoz, de Josh szavai gondolkodóba ejtettek. Lehetséges lenne? Tényleg szerelmes lennék? Mivel nem ismertem az érzést a választ sem tudhattam, csak azt tudtam, hogy jó érzés, de ezzel egy időben a félelem is ott lakozott bennem.

Féltem attól, hogy Őt is elveszítem. Ő csak barátként tekint rám, így én sem táplálhatok iránta gyengédebb érzelmeket. Ugyanakkor Cassy emléke is bekúszott a fejembe. Egy ember, aki olyan közel állt hozzám, mint azóta senki, és mi lett az eredménye, elvették tőlem.

Kate-et nem veszíthetem el, nem lehet, még egy veszteséget nem bírnék elviselni. Hosszas vívódás után, eldöntöttem, hogy nem szólok erről az egészről Kate-nek. Maradok a barátja, aki mindenben támogatja.

Este a szobámban feküdve végig Kate járt a fejemben, és megint csak arra jutottam, hogy nem engedhetem el. Ha ettől is közelebb engedem magamhoz és aztán elveszítem, az felérne a halállal. Másfelől ha összejönnénk, és akkor vesznénk össze, az is végzetes lehetne, elveszíthetném, és azt nem bírnám elviselni.

Barátként bármit meg tudunk beszélni, ő az életem közepe, akitől fontosabb nem létezik. Így maradtam annál a verziónál, hogy nem szólok. A napok teltek, és elérkezett a november ötödike, Kate életének egyik legszomorúbb eseménye, Margaret néni halálának évfordulója.

Élénken élt bennem a találkozásunk utáni első november, mikor este kimentünk a temetőbe. Nem értettem, épp ésszel fel nem tudtam fogni, miért, de utána elmesélte, mi történt, és ő maga sem tudja azóta sem, mennyire átérzem a fájdalmát. A veszteséget, amit elszenvedett.

Anya haláláról meséltem neki, de Cassyről nem tud, ő csak az én emlékeimben él. Tudtam, hogy Kate ezen a napon, nem dolgozik, de mégsem kerestem. Ilyenkor egyedül akar lenni, amit meg is értek. A fájdalmát nem szívesen mutatja ki az ember, még barátok előtt sem.

Elérkezett a találka időpontja, és mikor megláttam az én kis Törpimet, kisírt szemmel, összeszorult a szívem. Ha módomban állna, visszahoznám neki a nőt, aki nagyanyja helyett nagyanyja volt, de nem tudom megtenni, így csak egyet tehetek, mellette vagyok.

- Szia Törpi – öleltem át.
- Szia - csimpaszkodott belém.
- Akkor ma temető, igaz? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

Nem válaszolt csak bólintott. Beszálltunk a kocsiba, és a temető felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, kitört belőle a sírás. Igazság szerint az is hatalmas erőre vall, hogy eddig kibírta, csodáltam érte.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – bújt hozzám, én pedig átöleltem.
- Nincs mit köszönnöd.

Lassú léptekkel elindultunk a sírok között. Már én is jól ismertem az utat. Mikor megérkeztünk, tapintatosan a háttérben maradtam, és csak figyeltem őt. Ilyenkor mindig elmesélte, mi történt vele az egy év alatt, beszélgetett az ő nagymamájával.

Ha más látta volna, biztos vagyok benne, hogy komplett idiótának gondolták volna, hogy egy sírhoz beszél, de én csak megbabonázva, csendben figyeltem. Tiszteltem, becsültem az erejéért, a kitartásáért, ugyanakkor most már biztos voltam benne, hogy szeretem, tiszta, igaz szerelemmel és vele akarom leélni az életem, de ezt neki mégsem mondhatom el, különösen ma nem.

Mikor végzett, felállt odajött hozzám és hozzám bújt, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy nem kell megszólalnom, itt minden szó csak felesleges, üres. Elindultunk a kocsi felé és hazafelé vettük az irányt. Ilyenkor mindig én vezettem.

- Jól vagy? – kérdeztem óvatosan.
- Igen – erőltetett egy mosolyt az arcára. – Csak még mindig furcsa, hogy ő már nincs velem, de azóta könnyebb, mióta ismerlek.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rád – mosolyogtam rá.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy velem vagy, és hogy vagy nekem.
- Ugyan Törpi – szorítottam meg a kezét. – Ez mindig is így marad.

A követező napok kemény munkával teltek, amely sok erőfeszítéssel járt. Folyton bent kellett lennem az irodában, egyeztetni Johnatannal és a megrendelővel, beszélni a statikusokkal. Egy szép keddi napom Johnatan kiküldött az építkezésre, hogy nézzek szét, így is tettem. Mikor megérkeztem, kis híján rosszul lettem. Az egész épület életveszélyes volt.

- Ugye ezt maguk sem gondolják komolyan? – szálltam ki mérgesen a kocsiból, miközben elképedve pislogtak rám. – Emberek, ez az egész tákolmány, bármikor összedőlhet, életveszélyes – morogtam. – Maguk nem értenek a munkájukhoz?! – fakadtam ki.
- Uram biztosíthatom róla, hogy az utasítások szerint csináltunk mindent – közölte az építésvezető.
- Valóban? – már ott tartottam, hogy képen törlöm, de visszafogtam magam. – Akkor valamit nagyon elcsesztek. Ez így nem maradhat.
- De…
- Nincs de, ez életveszélyes - alighogy ezt kimondtam, egy kiáltást hallottunk.

Villámgyorsan a hang irányába siettünk. Az egyik munkás alatt beszakadt a talapzat.

- Jól van? – kiabáltam le a gödörbe.
- Igen, semmi bajom – érkezett a válasz.
- Azonnal kihúzzuk.

Miután sikeresen kiszedtük szerencsétlen fickót, és megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg semmi baja, de biztos, ami biztos alapon, hívtam a mentőket, vetettem egy szigorú pillantást az építésvezető felé.

- Értettem uram – motyogta lehajtott fejjel.

Mérgesen mentem vissza a kocsihoz, ebből sokkal nagyobb baj is lehetett volna. A kocsiban ülve felhívtam Johnatant, és beszámoltam neki. Elképedve hallgatott végig, majd egy istenes káromkodás közepette közölte, hogy személyesen rakja helyre a dolgokat.

Mára már nem volt semmi dolgom, így fogtam magam és beültem egy kávéra, hogy lehiggadjak. A nap végeztével, még mindig azon elmélkedtem, hogy lehet olyan embereket alkalmazni, akik ennyire nem értenek a munkájukhoz.
A napok egyre gyorsabban teltek, és már csak egy hét volt Kate versenyéig. Még keményebben készültünk. Tudtam, hogy ügyes lesz, így ki is találtam, hogy készülök egy kis meglepetéssel. Elmentem a kedvenc éttermemben, ahol jól ismerek mindenkit.

- Szia Bobby – fogtam kezet a tulajjal.
- Tyler – viszonozta a kézfogásom. – Mi járatban?
- Igazság szerint, szívességet szeretnék kérni – kezdtem bele.
- Hallgatlak.
- Egy barátomnak szeretnék meglepetést szerezni és arra gondoltam, hogy ide jönnénk megünnepelni – vázoltam neki a terveimet.
- Ennek semmi akadálya – közölte nemes egyszerűséggel. – Milyen meglepetésre gondoltál?

Így vázoltam neki, mit szeretnék és bele is egyezett.

- Hálásan köszönöm Bobby – búcsúztam tőle.
- Ugyan, semmiség – mosolygott rám. – Várunk benneteket szeretettel, és mindent elintézek.
- Köszönöm.

El is érkezett a verseny napja, és szerintem még idegesebb voltam, mint Kate, bár rajta is látszott, hogy alig bír magával.

- Nyugi – nyugtattam. – Menni fog.
- Félek – hajtotta le a fejét.
- Mitől?
- Mit keresek én egyáltalán itt? – makacskodott.
- Hééé, csillapodj – szóltam rá. - Nem véletlen téged küldött Mr. Hawkins, oké?

Mintha a falnak beszéltem volna, tovább stresszelte magát.

- Nézz rám Kate – fordítottam magam felé az arcát. – Mély levegő.

Engedelmesem vett egy mély levegőt és úgy tűnt, hogy lassan kezd megnyugodni.

- Menni fog – hajtogattam.
- Igen, menni fog, ismételte utánam.

Háromszáz versenyzővel kellett összemérnie, mit tud. Amíg bent volt, idegesen járkáltam fel- alá, miközben megpillantottam egy fickót és felismertem benne a Kate által leírtak alapján Mr. Hawkinst, így csak hogy csillapodjak egy kicsit, odamentem hozzá.

- Mr. Hawkins? – szólítottam meg.
- Igen – fordult felém. – Önben kit tisztelhetek?
- Tyler vagyok, Tyler Case, Kate Singler egy barátja – mutatkoztam be.

Mr. Hawkins szeme felcsillant, és mosolyogva nyújtott kezet.

- Örülök, hogy megismerhetem fiatalember.

Egy kicsit elbeszélgettünk, így bennem is csekély mértékben ugyan, de oldódott a fezsültség, mikor végre kijöttek a teremből.

- Na hogy ment? – siettem oda hozzá, Mr. Hawkinsszal együtt.
- Nem tudom – motyogta. – A szünet végén kiderül ki az az ötven, aki továbbjut.
- Menni fog – öleltem át.
- Így van Kate – szólalt meg Mr. Hawkins is. – Te vagy a legjobb tanítványom, biztos vagyok benne, hogy bent leszel a legjobb ötvenben. – Ha nem haragszotok, nekem van egy kis dolgom – kért elnézést Mr. Hawkins és már el is tűnt.
- Kérsz inni valamit? – húztam a büfé felé.
- Aha, egy ásványvíz jól esne.

A szünet gyorsan eltelt és kiderült, ki az az ötven, aki bent maradt. Természetesen Kate is benne volt, és láttam a döbbenetet az arcán. Nem akarta elhinni, hogy sikerült.

- Na látod – öleltem meg . – Bent vagy.
- Igen, de még messze a vége – sóhajtott.
- Már most nagyon büszke lehetsz magadra.
- Nélküled nem ment volna.
- Dehogynem. Na menj, és legyél ügyes.
- Okés – így visszavonult a terembe.

Én pedig kint vártam, és próbáltam nem kikészülni az idegtől. Végre véget ért a verseny és megláttam Kate fáradt arcát.

- Szegénykém, fárasztó volt, igaz? – léptem hozzá.
- Az nem kifejezés – bújt hozzám.
- Mikor lesz eredmény?
- Egy óra múlva.
- És addig mit csinálunk?
- Menjünk el kajálni, éhen halok – sütötte le a szemét.
- Benne vagyok – egyeztem bele, mivel én is farkaséhes voltam.

Szóltunk Mr. Hawkinsnak, hogy egy fél óra múlva jövünk, csak elmegyünk enni. Egy kis étterem felé vettük az irányt. Mikor megkaptuk az étlapot, villámgyorsan eldöntöttük, mit kérünk és két perc múlva már fel is vette a pincér a rendelést, majd tíz perc múlva már jóízűen falatoztunk.

Mikor végeztünk, Kate tiltakozása ellenére, én fizettem, majd elindultunk vissza a verseny helyszíne felé. Az eredményhirdetésig már csak negyed óra volt. Soha nem láttam még Kate-t ilyen idegesnek. Nem bírt egy helyben maradni.

- Nyugalom Törpi – fogtam le a kezeit.
- Sajnálom.
- Ez csak egy verseny, higgadj le, oké?
- Rendben – makogta, és megfogta kezemet.

Megint az a melegség járta át a testem, és mosolyogva megszorítottam a kezét. Tudtam, hogy ezt már nem fordíthatom vissza, de elrontani sem akartam. Nála fontosabb nincs az életemben, így megtartom bármi áron.

Nem kellett sok idő és megkezdődött az eredményhirdetés. Először minden résztvevőnek megköszönték a részvételt és gratuláltak az elért eredményhez. Az első tíz helyezett oklevelet kap, az első három pedig pénzjutalomban is részesül. A tízedik embertől indultunk visszafelé és egyszer meghallottuk Kate nevét.

- Negyedik helyezést ért el a Washington egyetemről Kate Singler.
- Kate ez te vagy – böktem oldalba.

Így lassú léptekkel elindult és egy kézfogás keretén beül átvette az oklevelét, majd visszajött hozzám én pedig megöleltem.

- Büszke vagyok rád – suttogtam. - Elmegyünk ünnepelni? – kérdeztem.

Mosolyogva bólintott. Elköszöntünk Mr. Hawkinstól is, aki szintén gratulált és közölte, hogy nagyon büszke rá, majd elindultunk a meglepetés helyszíne felé.

- Hova megyünk? – tette fel a kérdést.
- Majd meglátod, meglepetés.
- Tyler! – szólt rám.
- Kate, nyugi, csak ünnepelünk.
- Tyler, hová megyünk? – tette fel még egyszer a kérdést.
- Két perc türelem, és meglátod. – Itt is vagyunk – álltam meg, és Kate szeme kikerekedett.

4. fejezet

Sziasztok!

Jelentem, visszatértem:) Itt is a 4. fejezet:)
Szóval: a komik száma befolyással van a folytatásra, minél több komi, annál hamarabb érkezik a friss:)
Jó olvasást!

Puszi mindenkinek!




Az este további része vidám hangulatban telt. Előszedtem a létező összes viccet, amit eddigi életem során hallottam, és úgy tűnt Kate jókat derül rajtuk. Nagyon jól éreztem magam, és egyáltalán nem volt hangulatom hazamenni, de azt is tudtam, hogy Kate-nek holnap suli, és nekem is ki kell mennem az építkezésre.

- Lassan mennünk kéne – szólaltam meg.
- Nem akarok hazamenni – hajtotta le a fejét Kate.
- Tudom, de holnap neked suli, és még haza is kell érnünk.
- Rendben – adta meg magát.
- Kate – fogtam meg a kezét. – Nem lerázni akarlak.
- Tudom – mosolygott rám. – Tényleg későre jár.

Így beszálltunk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt. Most is, mint mindig leparkolt a házuk előtt, és bennem csak egy dolog fogalmazódott meg, nem akarom hazaengedni, vele akarok lenni, de nem lehet. Megvannak a kötelességeink, amiknek eleget kell tennünk.

- Szép álmokat Törpi – öleltem meg, és adtam neki két puszit.
- Neked is – mosolygott rám.
Elindultam, de nem bírtam megállni, hogy vissza ne forduljak, és rá ne villantsak egy hatalmas mosolyt.

- Holnap találkozunk.
- Nem szabadulsz tőlem – vigyorgott rám.
- Nem is akarok – közöltem és tovább folytattam az utamat.

Az ágyamban fekve egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam hova tenni. Féltem, de magam sem tudtam, mitől, csak féltem. Olyan érzésem volt, hogy el fogok veszíteni valamit, de nem tudtam mit.

Sokáig küzdöttem a kellemetlen érzéssel, míg végre elnyomott az álom. Reggel felébredve már nem is emlékeztem rá, és mosolyogva indult a napom. Épp a fürdőben tettem-vettem, mikor megszólalt a mobilom. Johnatan hívott.

- Szia – szóltam bele.
- Tyler, ma mégsem kell bejönnöd – közölte a tényeket. – Csúszásban vagyunk, és feleslegesen ne gyere. Csináld tovább a vázlatokat, és holnap reggel találkozunk az építkezésen.
- Rendben.
- Szia – és már le is rakta.

Johnatan mindig is lényegre törő volt, soha nem mondott többet annál, mint ami feltétlen szükséges. Így jóformán semmi dolgom nem volt, a vázlat befejezését leszámítva, ami körülbelül fél órát vett igénybe.

Eldöntöttem, hogy összeütök valami kaját, mivel senki nem volt otthon. Be kell, valljam, nem mondhatnám magam valami nagy konyhatündérnek, de azért egy-két fortélyt megtanultam. Már majdnem készen volt a ravioli, amikor Clare lépett be a konyhába.

- Szia – köszöntem. - Nem is hallottam, hogy megjöttél.
- Szia – ült ki a fülig érő vigyor az arcára. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
- Az túlzás, hogy tudok – hárítottam. – Nem halnék éhen, ha magamat kellene ellátnom, de azért olyan profi sem vagyok.
- Kérsz? – fordultam felé.
- Farkaséhes vagyok – ült le az asztalhoz, én pedig tányérokat vettem elő.

Megebédeltünk, miközben Clare mindenféle ostoba dologról csacsogott. Persze az én gondolataim közben elkalandoztak, és megállapítottam mennyire más, mint Kate. Kate-tel lehet normálisan, komoly dolgokról is beszélgetni, nem csak arról, hogy milyen leárazások vannak a plázában. Merengésemből az riasztott fel, hogy egy kéz csúszott a kezemre.

- Isteni volt az ebéd – fogta meg Clare a kezemet, és egy rossz érzés kerített hatalmába, így gyorsan felpattantam, és elkezdtem elpakolni.
- Örülök, hogy ízlett – makogtam zavartan.
- Segíthetek? – lépett mögém, és a nyakamban éreztem a leheletét.
- Nem köszi – válaszoltam. – Boldogulok egyedül is.

Szerencsémre vette a lapot, és magamra hagyott, én pedig levegőt vehettem. Sosem szívleltem igazán Clare-t, volt benne valami, amit nem tudok megfogalmazni, és az a valami zavart, nagyon zavart. Nem szóltam, mert Nick a barátom, és nem akartam megbántani, de nem hozzávaló.

Igazság szerint Clare szerintem egy számító kis dög, aki mindenkit csak kihasznál, de ezt mégsem közölhettem a barátommal, így bölcsen hallgattam. Mikor végeztem a pakolással a szobámba vonultam és előkerestem Kate ajándékát, amit már egy hónappal ezelőtt megvettem.

Ma van a születésnapja, és készültem egy kis meglepetéssel, elviszem táncolni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tánc sosem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, utálok táncolni, de ma mégis kivételt teszek, Kate miatt. Ő imád táncolni és én elmegyek vele. Már láttam is magam előtt a meglepődött arcát, de hát elvégre ez a célja a meglepetéseknek, nem igaz?

A délután gyorsan eltelt, így gyors összeszedtem magam, és az ajándékkal együtt el is indultam. A hotel elé érve vettem egy mély levegőt és vártam, hogy Kate megérkezzen, amihez nem is kellett sok időnek eltelnie. Olyan gyorsan pattant ki a kocsiból, mint még soha, és elfogott egy nagyon rossz érzés, valami baj van, és nem is tévedtem. A nyakamba vetette magát, és elkezdett sírni.

- Sss – nyugtatgattam. – Mi a baj Törpi?

Ő azonban csak sírt megállíthatatlanul. Türelmesen megvártam, míg megnyugszik, és elmondja mi a baj.

- U .. ut .. utálnak – dadogta.
- Kik? – kérdeztem értetlenül.
- A többiek – motyogta, miután végre abbahagyta a sírást.
- Nem utálnak – próbáltam védeni őket, nem sok sikerrel. Sosem értették Kate-t. Ő annyira más, mint a többiek és ezt nem tudják kezelni. Nem illik bele ebbe a világba, neki egy jobb világban lenne a helye, ahol megbecsülik, ahol szeretik.
- Akkor miért nem állnak velem szóba? – szegezte nekem a kérdést mérgesen.
- Mert nem értenek – magyaráztam.
- Mit nem értenek? – kérdezte furcsán.
- Téged – motyogtam halkan.
- Ezt pedig én nem értem.
- Figyelj - néztem mélyen a szemébe -, más vagy, mint a többiek és ez böki a csőrüket, ezért jobbnak látták, ha nem foglalkoznak veled.
- Ér…értem – makogta – vagyis elhagytak, egyedül vagyok.
- Nem vagy egyedül – öleltem meg.– Itt vagyok.
- De te is elhagyhatsz – suttogta.
- Ne beszélj butaságokat – toltam el magamtól, de csak azért, hogy a szemébe nézhessek. – Soha nem hagylak el, mindig számíthatsz rám.
- Ígéred?
- Ígérem – öleltem át újra.

Pár percig így maradtunk, majd Kate erőt vett magán és előjött a kérdéssel.

- Merre? – kérdezte.
- Gyere - fogtam meg a kezét, és elindultunk egy kis utcán.

Hirtelen izgatottság lett rajtam úrrá. Kate-nek fogalma sem volt arról, hová tartunk, és szerintem azzal sem volt tisztában, milyen nap van ma. Nem baj, annál nagyobb lesz a meglepetés.

- Csukd be a szemed – álltam meg hirtelen.
- Tessék? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Csukd be a szemed, kérlek.

Így hát lehunyta a szemét és hagyta, hogy vezessem.

- Megérkeztünk – álltam meg pár perc múlva. – Kinyithatod a szemedet.

Óvatosan kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy még mindig nem érti, mi ez az egész, mert értetlenül pislogott körbe.

- Boldog Születésnapot Törpi! – mosolyogtam rá két puszi kíséretében, és átnyújtottam az ajándékát.
- Köszönöm – makogta halkan.
- Nyisd ki – noszogattam.

Annyira kíváncsi voltam, mit szól a kis könyvhöz, amiben szebbnél szebb idézetek vannak. Saját magam gyűjtöttem össze őket, és némelyik még az én szemembe is könnyet csalt.

- Nem érdemlem meg – motyogta.
- Ne beszélj butaságokat – korholtam le. – Nem ismerek nálad aranyosabb, szeretetreméltóbb, kitartóbb és gyönyörűbb lányt – simogattam meg az arcát, és éreztem, hogy minden egyes szó, amit kimondtam, száz százalékosan igaz.
Ő az életem része, és bármit megtennék érte, bármit. A szívem furcsa mód gyorsabban kezdett verni, amit nem érettem, ilyen még sosem fordult elő, de jól esett. Újfent sikerült meglepnem azt, aki a legfontosabb nekem.

- Na, nyisd ki – unszoltam.

Végre kinyitotta a kis csomagot. Ahogy belelapozott és beleolvasott, láttam gyűlni a könnyeket a szemében és tudtam, hogy jó döntés volt. Újból sikerült meglepnem. Hát, ha még tudná, hogy közel sincs vége.

- Nagyon szépen köszönöm – suttogta hihetetlen halkan.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog – öleltem meg újra. – Nagyon szívesen -, de még nincs vége.
- Minek nincs vége? – nézett rám értetlenül.
- Van még egy meglepetésem.
- Tessék?
- Kate, nyisd ki a szemed és láss is – vigyorogtam.

Láttam a meglepettséget a szemében, mikor felfogta, hol vagyunk. Történetesen az egyik legjobb táncklubb előtt. Kate néhányszor próbált már rávenni, hogy jöjjünk el ide, de mindig nemet mondtam. Most eljött az ideje, hogy bepótoljuk.

- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? – kerekedett el a szeme.
- Dehogynem – fogtam meg a kezét, és elkezdtem a bejárat felé húzni. – Ez a Te napod Kate, csak rólad szól és tudom, hogy szereted.

Belépve rá kellett jönnöm, hogy igazán kár, hogy eddig kihagytuk. A falak kellemes, meleg, barna színben pompáztak és egy hatalmas parkettet öleltek körül, ahol már javában táncoltak a párok.

- Gyere Törpi – húztam a táncparkett felé.
- El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálod – hitetlenkedett.
- Mit? – néztem rá.
- Táncolsz.
- Ugyan – mosolyogtam -, majd megpörgettem, és elkezdtük ropni az ismerős, pörgős dallamokra.
- Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni – súgta a fülembe.
- Tudok, csak nem szeretek.
- Értem, de most mégis táncolsz – nyaggatott tovább.
- Kate, zárjuk le ezt a témát, rendben? – kértem. – Csak élvezd ki a táncot, és a szülinapodat.
- Rendben – egyezett bele.

A sok pörgős szám után három lassabb következett. Szorosan magamhoz húztam, kezem a derekára siklott, és így táncoltunk tovább. Jól eső melegség járta át a testemet, amit megint nem tudtam hova tenni. Jó érzés volt, ilyen közel tudni magamhoz Kate-t.

Nem tudtam, mi ez az egész és egyre jobban kezdtem összezavarodni. Barátok vagyunk, barátok és a barátok táncolhatnak. Ez így igaz, de akkor mi ez az érzés, ami belülről átjárja a végtagjaimat? Nem tudtam a választ, de nem is foglalkoztam vele tovább, csak élveztem az este minden pillanatát. Sajnos ez az este is, mint az összes, véget ért, pedig szerettem volna meghosszabbítani, de nem állt módomban.

- Még egyszer nagyon boldog születésnapot – öleltem meg, már a házuk előtt.
- Köszönöm ezt a csodás estét.
- Nincs mit köszönnöd – mosolyogtam rá. – Megérdemled.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
- Ugyanúgy élnéd az életed, és elérnéd az álmaidat – mondtam komolyan.
- Lehet, de lehet, hogy nem.
- Ugyan Kate, ne legyél kishitű – néztem mélyen a szemébe. – Erős vagy menni fog, megcsinálod, és megcsinálnád akkor is, ha nem ismernél.
- Igazad van – sóhajtott beleegyezően -, de azért jó hogy ismerlek – fűzte hozzá szemlesütve.
- Ehhez csatlakozom – emeltem fel a fejét. – Nélküled üres lenne az életem – mosolyogtam.
- Így van – helyeselt ő is.
- Te vagy a legeslegjobb barátom.
- Ahogy te is nekem.
- Szép álmokat Törpi, és holnap találkozunk.
- Igen, neked is jó éjt.