14. fejezet

Sziasztok!

Nos hazaérve a nyaralásból, szomorúan láttam, hogy több mint 1 hét is csak 2-3 komira és 6 kattra volt elég...:(

No nem baj, a történetnek úgyis nem sokára vége...még 2 Tyler fejezet és az utolsó feji, amiből kiderül, mi lesz Kate-tel...

Annyit azért majd kérnék, bár lehet süket fülekre talál, hogy ha vége a sztorinak(de majd az utolsó fejinél is kiírom), hogy aki teheti, írja meg a véleményét az egészről, vagy chatbe vagy komiként vagy emailben: egylelekkuzdelme@gmail.com

Schmetterling



Magamra maradtam a mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban, a dühvel, ami marta a torkomat, és az önostorozással, mivel mindez az én hibámból történt. Nem tudtam volna sem Kate, sem Nick szemébe nézni, pedig nem tettem semmit, így a szobám felé indultam, döntöttem.

Minden lépés kín volt, de nem volt maradásom, reméltem, ha elhagyom Annapolist, akkor magam mögött tudom hagyni a fájdalmamat is. Bár tudtam, ez nem így működik, mégsem volt maradásom. Mikor kiléptem a szobámból, Joshsal találtam magam szembe.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, és a hangjából ítélve vissza kellett fognia magát, hogy ne üvöltsön.
- Elmegyek – közöltem nemes egyszerűséggel. – Nem bírok itt maradni.
- Szóval elmenekülsz – nyugtázta. – Ahelyett, hogy rendbe hoznád a dolgokat, inkább megfutamodsz.

Ekkor már nem bírtam tovább és térdre rogytam, nem kaptam levegőt, Josh mellém lépett, és megfogta a vállamat. Ráemeltem üres tekintetemet, és próbáltam megszólalni, ami csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Mit tehetnék? – kérdeztem halkan.
- Harcolj, harcolj, azért akit szeretsz – magyarázta. – Oké, hülyeséget csináltál, mi az, hogy hülyeséget? A világ legnagyobb marhaságát – forgatta a szemeit.

Na, itt már nem bírtam tovább, és az összes eddig fájdalmam és dühöm Joshra összpontosult. Szemeim szikrákat szórtak, kedvem lett volna behúzni neki egy hatalmasat, de mégsem tettem, inkább ellöktem kezét a vállamról, és a mellettem lévő asztalra csaptam, ami megremegett az ütéstől.

- Anélkül is tudom, hogy a világ legnagyobb marhája vagyok, hogy ezt hozzám vágnád – morogtam.
- Bocs, nem ezt akartam kihozni belőle – kért elnézést. – Figyelj Tyler! Tudom, hogy nehéz neked most, de nem adhatod fel, nem menekülhetsz el. Vissza kell szerezned, harcolnod kell.
- Hogyan harcolhatnék? – fújtattam. – Nem érted? Nincs szívem – mutattam a mellkasomra. – Én magam téptem ki és dobtam el, én magam – ekkor a fájdalom újra elementáris erővel tört rám és letaglózott, a földre rogytam és reszkettem. Josh habozott, fogalma sem volt, mit csináljon, még soha nem látott ilyennek. Pár perces csend után, megszólalt.
- Gondolod, használ, ha elmész? – kérdezte halkan. – Megoldasz vele bármit, ha elmenekülsz a múlt és a fájdalmad elől?
- Nem. Tudom, hogy nem, de nem tudok maradni – motyogtam. – Ő volt az életem. Át kell gondolnom, hogyan élhetek nélküle.
- És ha megmondanád neki, mit érzel? – próbálkozott tovább.
- Azok után, amit tettem vele? – morogtam. – Soha többé nem áll velem szóba. Megöltem érted? Nem fizikálisan, de én magam téptem ki az ő szívét is a sajátommal együtt. Belelöktem a vízbe, és hagytam megfulladni.
- Okés, te tudod, ha ez segít, hogy lelépsz – sóhajtott egyet, és már egyáltalán nem próbált meggyőzni, tudta, hogy nem ér vele semmit.
- Nem segít, ezen semmi nem segíthet – suttogtam, mert a torkomban újra egy hatalmas gombóc volt, ami fojtogatott.
- És hova mész?
- Haza, Baltimore-ba – ahogy ezt kimondtam, fel is álltam és az ajtó felé indultam. Josh nem tartott vissza.

Nem számított mennyi az idő, semmi nem érdekelt, csak hogy eltűnjek és kitaláljam, hogyan tehetnék jóvá mindent. Aljas disznónak éreztem magam, de Nick és Clare egyáltalán nem érdekelt, az agyam azon zakatolt egész úton, hogyan tehetném jóvá a Kate-tel történteket. Hajnali három volt mikor becsöngettem a házba, Greta nyitott ajtót, aminek szívből örültem.

- Tyler, mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte elképedve, mikor a nyakába borultam, de nem szólaltam meg. Greta átkarolta a vállamat, és a konyhába vezetett, majd leültetett egy székre.
- Forró csokit? – kérdezte.

Nem feleltem csak bólintottam. Gyerekként mindig forró csokit csinált nekem, mikor magam alatt voltam, nem tudom miért, de megnyugtatott. Reméltem most is így lesz, és utána jobban átlátom, mit kellene tennem, hogyan mászhatnék ki a gödörből és hogyan szerezhetném vissza a szívemet.

Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, mert először is magamat kell összeszednem, hogy túllépjek a saját fájdalmamon, aztán erőt kell gyűjtenem, hogy harcoljak, harcoljak, azért akit szeretek és valahogy elfeledtessem vele, amit tettem. Pár perc múlva Greta elém tette a forró csokit, majd leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Tudta, ha készen állok rá, úgyis mindent elmesélek, hálás voltam neki, mindenért. Miután megittam a forró csokit, felmentem a szobámba, semmi nem változott. A falak anya és Cassy képeivel voltak tele, soha nem bírtam tőlük elszakadni, most ez a fajta fájdalom, a halál általi elvesztés fájdalma felüdülés volt.

Összerogytam a szoba közepén, ismertem a fájdalmat, átéltem kétszer, de ez az elválás, sokkal rosszabb ezerszer gyilkosabb volt. Ebben csakis én voltam a hibás, saját kezemmel téptem ki a szívemet és szúrtam bele tőrt. Azt hittem mindent átéltem már, hogy az elvesztés érzését nálam jobban senki nem ismeri, tévedtem.

Kate elvesztése sokkal jobban fájt, mert egyrészről nem végleges, másrészről sokkal véglegesebb, mint a halál. Újra megjelent szemem előtt tökéletes arca, gyönyörű mosolya és szomorú szeme, és azt éreztem, nem kapok levegőt, fuldokoltam, fojtogatott az érzés, hogy az enyém lehetett volna minden, amit valaha akartam, és az én hülyeségem miatt, soha nem lesz az enyém.

- Neeem! – üvöltöttem, mire Greta ijedten szaladt a szobába.
- Istenem, Tyler, mi történt? – kérdezte leguggolva mellém.

Nem tudtam megszólalni, csak ölébe hajtottam a fejem és próbáltam nem a belsőmet mardosó fájdalomra figyelni. Eltelt egy kis idő mire megnyugodtam, és Gretát is biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Ő persze megígértette velem, hogy elmesélem, mi ez az egész.

- Amint képes leszek rá, elmondom – ígértem neki, ez egy kicsit megnyugtatta.

Teltek a napok a szülői házban, apával soha nem találkoztam, mintha nem is itt élne, persze tudtam, hogy csak kerül, túl sok régi sebet tépnék fel benne. Magába zárta az érzéseit, és már nem is képes szeretni és ekkor a kanál kiesett a kezemből.

Én is ugyanezt tettem, magamba zártam mindennemű érzést, amit Kate iránt tápláltam, mert féltem az újabb veszteségtől. Bezártam a szívemet és a kulcsot eldobtam, de a szívem dobogott, mindig csakis érte, de gyáva voltam, ugyanolyan gyáva, mint az apám. Nem – döntöttem el. – Nem leszek olyan, mint ő, harcolok, visszaszerezem a szívemet.

- Akkor ezt elmagyaráznád nekem is – kérte Greta őszinte érdeklődéssel.

Vettem egy mély levegőt és belekezdtem, elmeséltem mindent az elmúlt időszakról, hogy hogyan jöttem rá, hogy beleszerettem és hogyan küzdöttem ellene, hogyan dobtam el magamtól a számomra legbecsesebb kincset. Itt a torkom újra összeszorult és könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem, hogy újra a fájdalmam legyen erősebb, most már tudtam, mit kell tennem.

Az érzéseim ellen nem harcolhatok, ez nem olyan valami, amit befolyásolni lehet, de szívemért küzdhetek, mivel ő is szeret, csak valahogy be kell neki bizonyítanom, hogy én is szeretem. Talán még van rá remény, hogy nem fulladt meg és kihúzhatom. Bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. Greta figyelmesen végighallgatott majd ennyit mondott:

- Fiatal vagy, ne hagyd, hogy a szíved kő legyen – simogatta meg az arcomat. – Sok veszteség ért, de végre lehetőséged van, hogy boldog legyél, harcolj érte.
- Most már én is tudom Greta – fogtam meg a kezét.
- Miért menekültél el, miért nem harcoltál azonnal? – tette fel a következő kérdést.
- Nem tudtam, mit kellene tennem, mindennél jobban szeretem, de fogalmam sem volt, hogy tehetném jóvá, amit tettem – magyaráztam. – Én dobtam el sértettségből és félelemből.
- Most már tudod, mit kell tenned.
- Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, csak azt, mit kell tennem – csuktam be a szememet, és vettem egy mély levegőt. – Megmondanom neki, hogy szeretem. Köszönök mindent, Greta – öleltem meg.
- Most hova mész? – kiabált utánam.
- Vissza – rohantam fel az emeletre.
- De máris? – kérdezte szomorúan.
- Nem veszíthetek több időt, értsd meg, ő az életem, nélküle nem élek – magyaráztam miközben összepakoltam.

Erre már csak mosolygott, újra megsimogatta az arcomat, én pedig nyomtam az arcára egy puszit, és fél óra múlva már úton voltam, úton a szívem felé.

13. fejezet

Sziasztok!

Egy kicsit hamarabb a 13. fejezet, mert holnap nem érek rá...Folytatás jövő vasárnap, ha hazaértem a Balcsiról...

Komikra válaszolok, amint egy kicsi erőm lesz, ne haragudjatok, de nagyon ki vagyok készülve...

Szóval jó olvasást!

Aztán jövő vasárnap 14. feji:D Vagy esetleg 15 is, rajtatok múlik...





Kellett egy kis idő, mire össze bírtam magam szedni, és talpra álltam. A könnyeim már nem folytak, csak üveges tekintettel bámultam magam elé és próbáltam felfogni tettem súlyát. Ennyi volt, itt ért véget az életem, mert már nincs értelem, így hogy ő nincs, így semminek nincs értelme.

Olyan lassan haladtam, hogy jóformán fel sem tűnt, hogy megyek előre. Agyam elárasztották a vele kapcsolatos emlékek, és minden egyes kép összefacsarta a szívemet, vagyis csak a csonkot, ami a helyén maradt. A mosolya, a szeme, minden csak egy újabb tőrdöfés a mellkasomba.

Magam sem tudom hogyan, de hazajutottam. Beléptem a lakásba és megpróbáltam a szobám felé haladni, de nem bírtam, összerogytam és remegtem, karommal átkaroltam felhúzott lábamat hogy lenyugodjak, de nem ment.

- Tyler te vagy? – hallottam Josh hangját, de nem tudtam válaszolni.
- Jézusom – hallottam ijedt hangját a fejem mellől. – Mi a franc történt veled?
- Semmi – suttogtam hihetetlen halkan.
- Tyler – szólt rám.
- Kate – motyogtam, de nem folytattam, Josh pedig várt. Mikor úgy látta, hogy egy fokkal jobb állapotban vagyok, segített felállni, és a szobámba vezetett, majd leültette az ágyra.
- Hagyj magamra – kértem.
- Okés – egyezett bele –, ha beszélni szeretnél, megtalálsz.

Csak bólintani bírtam, mire végre magamra hagyott. Mardosott a bűntudat, de nem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Darabokra hullottam, és nem tudtam leszek-e valaha újra egész. A fene nagy büszkeségem, sértettségem és félelmem miatt jutottunk el ide, minden csak az én hibám, Kate nem tehet semmiről.

Szeretem, övé a szívem teljesen, de ez már mit sem számít, soha nem fog tudni nekem megbocsátani, én sem tudnék magamnak, és persze nem is mernék elé állni. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem egyedül a sötét szobában, de nem volt maradásom, így felálltam, vagyis próbáltam, harmadik próbálkozásra sikerült is és a fürdő felé indultam, hogy megmossam az arcomat.

Nem mertem belenézni a tükörbe, nem tudtam hogyan festek és nem is akartam megtudni, ha legalább olyan szarul, mint ahogy érzem magam, akkor volt egy sejtésem a kinézetemről. A konyha felé vettem az irányt és leültem, fejemet az asztalra hajtottam, és próbáltam nem gondolkodni, ami nem ment.

Magamat okoltam, csak én voltam a hibás és most szenvedek, ahogy az az ember is szenved, akit mindenkinél jobban szeretek. Kulcs fordult a zárban, valaki hazaért, de most még ez sem érdekelt. Csak arra kaptam fel a fejem, mikor Clare sikító hangja eljutott a tudatomig.

- Uramisten – visította, és ez bántotta a fülemet. – Mi van veled?
- Semmi – motyogtam.
- Tyler, ne hazudj – szólt rám, amit már untam. Miért utasítgat mindenki? - Olyan szarul festesz, mint egy kriptaszökevény.
- Ezzel megnyugtattál – morogtam.
- Mi baj? – kérdezte halkabban, és kezét az enyémre csúsztatta és nem volt erőm elhúzni a sajátomat.
Ráemeltem üveges tekintetem, és nem kellett semmit mondanom, magától is rájött.
- Sajnálom – motyogta, de nem volt őszinte a hangja –, de Kate nem hozzád való, sokkal jobbat érdemelsz nála.

Szemem izzott a dühtől, Kate a legjobb és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem, és senkinek nincs joga bántani őt. Itt a gyomrom görcsberándult, én mégis megtettem, olyan hatalmasat rúgtam bele, amit én sem bírnék elviselni, nem hogy ő. Védenem kellene őt megvédeni mindenkitől, nem bántani, de persze én összezúztam, teljesen.

Ha lett volna annyi erőm, felállok és otthagyom ezt az álnok kígyót, de az erőm elpárolgott. Nem éltem, csak egy élőhalott voltam nélküle. Ő volt a fény az életemben, de ez mos kialudt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy arról meg is feledkeztem, hogy Clare ott van velem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ölemben ül, egyik keze a hajamat markolja, másik keze a combomon, és a nyakamat puszilgatja.

- Mi a francot művelsz? – tértem végre észhez. - Hagyd abba!
- Ugyan már – egyáltalán nem foglakozott semmivel. – Tudom, hogy te is akarod, már régóta tetszel, és most itt a nagyszerű alaklom, Kate kiiktatva és Nick sincs itthon, semmi nem állhat az utunkba.
- Te beteg vagy – toltam el magamtól. – Nick a barátom és Kate-t szeretem, nem fekszem le veled.
- De elhagytad – érvelt, amivel egy újabb tőrt forgatott meg a mellkasomban. – Nem volt elég jó neked, de én itt vagyok és most csak a tiéd, használd ki, Nick ma este nem számít, nem létezik.

Szavai jóformán még el sem jutottak a tudatomig, mikor kezei újra rajtam voltak, a nyakamat és a karomat simogatta, majd a másodperc egy tört része alatt, ajkait az enyémhez érintette és hevesen csókolt. Úgy ültem ott, mint egy kőbálvány, és próbáltam észhez térni és reagálni valamit, de az agyam nem működött. Tudtam, hogy ezt nem lehet, de a kezeim felmondták a szolgálatot, és nem tudtam eltolni. Végre gyűjtöttem egy kis erőt és ellöktem magamtól, majd felpattantam.

- Nem vagy normális! – üvöltöttem.
- Ugyan – simult hozzám. – Ne kéresd magam. – Keze hirtelen egy olyan pontra siklott, amitől megdermedtem. – Tudom, hogy kívánsz – suttogta –, majd ajkai újra vészesen közel voltak az enyémhez.
- Ti mi a francot műveltek? – tajtékzott egy hang az ajtóban, és azonnal felismertem, Nick volt az.
- Semmit – válaszolta Clare.
- Na persze – morogta Nick. – Láttam, amit láttam.
- Haver ez nem az, aminek látszik – próbálkoztam én is.
- Na persze te mocskos disznó, tuti megdöntötted igaz? – vágta a képembe dühödten. – Nem kaptad meg azt a hülye libát, erre rámásztál az én csajomra.
- Állítsd le magad, ha lehetne sem kellene Clare, és nem csináltam semmit – magyaráztam.
- Ne tagadd szivi – szólt közbe Clare. – Ismerd be hogy isteni volt – közölte természetesen, majd hozzátette –, és Nick, részemről vége, már régóta tudom, mi nem illünk össze, Tylert szeretem – búgta miközben hozzám bújt.

Ledöbbenve vettem tudomásul a szavait, és eltoltam magamtól.

- Mi ez a színjáték? – kérdeztem dühösen. – Sosem szerettelek és sosem foglak.
- Ha így, hát így – húzta a vállát Clare. – Akkor itt sem vagyok és el is tűnt.

Percekig néztünk farkasszemet Nickkel, keze ökölben, vártam, hogy mikor húz be egy hatalmast, de erre nem került sor. Hallottam az ajtó csapódást, hogy Clare lelépett.

- Nick – kezdtem bele. – Nem történt semmi, Clare csak kihasznált.
- Fogd be – üvöltötte. – Szeretem, érted? Mindennél jobban! Azt hittem, ha valaki, te megérted, de te elvetted tőlem.
- Nem tettem semmit! – kiabáltam én is.
- Ezt megkeserülöd Tyler – szeme izzott a dühtől. – Bosszút állok, ezt nem úszod meg! – kiabálta és eltűnt.

12. fejezet

Sziasztok!

És a néhány emberke által oly nagyon várt fejezet:)

Folytatás pénteken, és csak rajtatok áll, hogy 1 vagy 2 fejezet:)

Annyit még, hogy utána 1 hétig újfent nem lesz friss, mert elutazok a Balatonra!

Puszi!



Nem bírtam aludni, végig a bál zakatolt az agyamban. Istenem, Kate milyen gyönyörű volt. Nem találtam a megfelelő szavakat, amikkel leírhattam volna, úgy éreztem egyik sem méltó hozzá. Még mindig nem tudom, felfogni, hogy nem ő nyert, hihetetlen, messze maga mögé utasított minden lányt a bálon és mégsem nyert.

Nagy nehezen elnyomott az álom. Másnap háromkor ébredtem, nagyon nyúzottan, nem sokat aludtam. A nap csak eltelt rajtam, de az a félelem, ami egy ideje megkörnyékezett, egyre erősebb lett. Most már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy valami rossz közeleg, de arról fogalmam sem volt, mi lehet az.

A Kate-tel kapcsolatos érzéseimet eltemettem, a tegnapi majdnem lebukás ráébresztett, hogy nem érdemes kockáztatni, túl nagy a rizikó és nem veszíthetek, nem veszíthetem el. Dolgozni nem volt erőm, így csak tettem-vettem a lakásban. Szerencsére senki nem kérdezett semmit, még Clare is megkímélt a hülye kérdéseitől, aminek nagyon örültem.

Másnap már egy fokkal kipihentebben ébredtem, de a rossz érzésem nem múlt el, hanem egyre jobban fojtogatott. A munkával próbáltam elterelni a figyelmem, ami egész jól működött. Ilyenkor mindig ki tudtam zárni a külvilágot az érzéseimet, csak a tervezésre koncentráltam, kikapcsolt. Annyira belemerültem, hogy csak a mobilom csörgésére riadtam fel, és meglepve láttam, hogy Kate az. Rossz érzés kerített a hatalmába.

- Baj van? – kérdeztem.
- Semmi csak, hamarabb végeztem – válaszolta.
- Kate – szóltam rá. Éreztem, hogy hazudik és tudtam, hogy nagy baj van.
- Majd elmondom, nem telefontéma.
- Rendben, sietek.

Nem néztem semerre csak fogtam magam és elindultam, a karjaimban akartam érezni, és így is lett.

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
- Tom kirúgott – válaszolta.
- Tessék? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogta halkan.
- Most ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki?
- Az az aljas szemét disznó! – kiabáltam. A düh a méreg teljesen elárasztott, gyilkolni tudtam volna. Az agyam elborult. Hogy lehet valaki ilyen ér ráadásul pont vele. Nem tudtam józanul gondolkodni csak az járt a fejemben, hogy ezt nem úszhatja meg.

- Most hova mész? – kérdezte ijedten.
- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.
- Tyler - szaladt utánam, és visszarántott. – Nyugi, nem ér annyit az egész.
- De ugye nem bántott?
- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.
- Hála az égnek – öleltem szorosan magamhoz.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy végignéztem rajta és láttam, hogy tényleg semmi baja.

- Tyler – kezdte, de itt elcsuklott a hangja, majd folytatta. – Kérdezhetek valamit?
- Persze Törpi – válaszoltam.
- Barátok vagyunk igaz? – nyögte ki.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – simogattam meg az arcát. – Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.
- És … -, de megint nem folytatta, rajtam pedig újból eluralkodott egy nagyon rossz érzés…
- Igen? – unszoltam.
- Mit érzel irántam? – motyogta. – Úgy értem, szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek – mondtam, de mikor a szemébe néztem, megértettem, hogy gondolta. –Vájunk csak – hökkentem meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

Itt megint elborult az agyam, Kate nagyon is rátapintott a lényegre. Szeretem és most, hogy kiderült ő is érez valamit irántam, az elfojtott érzéseim mintha sosem lettek volna. Hagyott szenvedni, hosszú időn keresztül.

Biztos vagyok benne, hogy tudta mit érzek, de nem szólt, erre most mikor már végre tudtam kezelni az egészet kiderül, hogy szeret. Hogy lehet valaki ilyen, hogy csak magára gondol. Nem számított én miken mentem keresztül, csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Tomboltam belül és a vihar ki is tört, nem bírtam tovább és kifakadtam.

- Istenem Kate! – csattantam fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért??
- Tessék? – hökkent meg.
- Miért kell neked mindent elrontanod? – kérdeztem mérgesen. – A barátom voltál, miért nem elég ez neked?
- De... – kezdte volna, de nem hagytam, hogy tovább mondja.
- Itt nincs de! – kiabáltam még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz.
- Ne kiabálj velem – kérte.
- Annyira … annyira –, de nem fejeztem be, csak ökölbe szorítottam a kezem.
- Annyira?
- Önző vagy – mondtam ki kíméletlenül. – Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytattam. – Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte halkan.
- Ez az igazság – morogtam.
- Tyler – próbált volna megérinteni, de elhúzódtam.
- Hagyj békén! – üvöltöttem. – Nem akarlak látni, és soha többé nem akarok veled beszélni. - Tűnj el az életemből! – emeltem rám dühtől izzó szemem, majd ott hagytam.

A hurrikán mindent elsöpört és elpusztított. Fortyogva haladtam, majd pár perc múlva tudatosult bennem mit tettem. Térdre rogytam, és elkezdtem zokogni. Eldobtam azt, akit az életemnél is jobban szerettem, pusztán azért mert sértett voltam és féltem. Igen, nagyon is féltem. Mindig is attól rettegtem, hogy elveszítem és most, hogy kiderül ő is szeret, ez még jobban eluralkodott rajtam.

Megijedtem az érzéseitől és attól, hogy akármennyire próbálkoztam is, soha nem tudtam nem szeretni. Erre mit tettem? Magam taszítottam el, én löktem bele abba a gödörbe, amiből ki akartam segíteni. Nem tudtam mit tegyek. Vissza nem mehettem, ezek után, hogy állhatnék elé azzal, hogy szeretem, nem tehettem? Ugyanakkor éreztem, hogy a szívemet kitépték, és a tátongó üresség egyre csak nőtt a belsőmben. Félelmem beigazolódott, elvesztettem, csakhogy ezt én okoztam, én löktem el magamtól.

Sziasztok!

No, nem kezdek semminemű magyarázkodásba, de egy zűrös hétvégén vagyok túl, senkinek nem kívánom, most pedig vendégem van, így egy darabig nem lesz friss, viszont van egy javaslatom, ha megszántok pár komival és kattal, akkor a hétvégén dupla fejezettel érkezem, szóval rajtatok múlik :P

11. fejezet

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék, hogy hamarosan elérkezünk a történet végéhez és sajnálattal közlöm, hogy sajnos nem lesz folytatása Kate és Tyler sztorijának...:(
Még kb. 6 max. 7 Tyler fejezet és természetesen Kate utolsó fejezete, aztán lezárul a történet...




A napok gyorsan teltek, és a munka mellett főként az érzéseimmel próbáltam tisztába jönni, vagyis próbáltam elfojtani, amit érzek, ami nem igazán ment. Kate napról napra egyre jobban elvarázsolt, és már magam sem tudtam, mit kellene tennem.

Megmondani nem mertem neki és magamnak is hazudtam, továbbra is igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy Kate csak barát, holott már jóformán a vak is láthatta, hogy ez nem igaz. Kathy is sejtett valamit, nem véletlen nézett rám úgy ahogy, Chistopher is tudta és Josh is állandóan nyaggatott, hogy mondjam el az igazat, amit nem tehetek.

Elérkezett a bál napja, és hihetetlenül ideges voltam. Nem tudnám megmondani miért, de liftezett a gyomrom és féltem. Féltem, hogy hamarosan valami rossz fog történni. Próbáltam a negatív érzéseket elnyomni, és időben elkészülni. A nyakkendőt alig bírtam megkötni, úgy remegett a kezem.

- Higgadj le – korholtam magam. – Elvégre Te akartad minden áron bálba vinni – de ez sem segített, maximum abban, hogy még idegesebb lettem. Nagy nehezen sikerült elkészülnöm, és negyed óra múlva már a házuk előtt vártam azt a lányt, akiért az életemet adnám.

- Istenem, de gyönyörű vagy – suttogtam, mikor megpillantottam.
- Ezt most csak úgy mondod – legyintett.
- Hazudtam valaha neked? – kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm. Holott tudtam, hogy a válasz igen, csak ezt Kate nem tudja. Hosszú idő óta hazudok neki az érzéseimről, mert magamban sem vagyok biztos, és mert félek. Mindennél jobban félek attól, hogy elveszítem.
- Nem, soha – ismerte be.
- Na látod, hidd el nekem, gyönyörű vagy – mosolyogtam, és ebben nem hazudtam. Kimondhatatlanul gyönyörű volt abban a ruhában, bár ő mindenben csodaszép.
- Köszönöm – pirult fülig. - Te sem panaszkodhatsz, nagyon elegáns vagy.
- Köszi.
- Indulhatunk? – nyitottam ki előtte a kocsiajtót.
- Igen – válaszolta, és gyorsan belebújt a cipőjébe.

Ezúttal én vezettem, hogy ne Kate-nek kelljen. Abban a cipőben, nem is nagyon lehet vezetni, azt sem értem, hogy bír benne menni? Mikor megérkeztünk, segítettem neki kiszállni a kocsiból. Ahogy körülnézett, láttam, ahogy megremeg.

- Mi a baj? – puhatolóztam.
- Mit keresek én itt?
- Sss, semmi baj – öleltem át.
- Nézz körül, nem illek ide – ellenkezett.
- Figyelj rám – toltam el magamtól, és mélyen a szemébe néztem. – Senki nem hasonlítható hozzád, érted? – magyaráztam. – Gyönyörű vagy, senki nem érhet a nyomodba, és mellette még okos is. Vett egy mély levegőt és úgy tűnt, megnyugodott. – Jobb már? – faggattam.
- Igen, mehetünk – motyogta halkan.

A karomat nyújtottam, ő pedig mosolyogva karolt belém, így léptünk be az épületbe. A terem gyönyörűen fel volt díszítve, az alkalomhoz illően mindenhol rózsák voltak. Halk zene szólt, és már jó néhány pár a parketten táncolt. A fehér falakra is rózsákat festettek, amiket a fények tökéletesen kiemeltek.

- Táncolunk? – kérdeztem.
- Nem kell, ha nem akarod.
- Kate, nem kérdeztem volna, ha nem akarnék táncolni – nyújtottam a kezem.
- Mehetünk – fogta meg a felé nyújtott kezemet.

Így beálltunk a többi pár közé. Szorosan magamhoz húztam, jobb kezem a derekára siklott, bal kezemmel pedig megfogtam a jobb kezét, és lassan a zene dallamára kezdünk mozogni. Hihetetlen melegség járta át a testemet, mint mindig a közelében. Úgy éreztem ki kell mondanom, ha nem is neki, de ki kell mondanom, mit érzek, különben megfulladok. Arcomat a hajába temettem és suttogtam, úgy, hogy ő ne hallja, elsuttogtam az érzéseimet.

- Mondtál valamit? – kérdezte.
- Nem – jöttem zavarba. – Miért? Lehet, hogy túl hangos voltam és meghallotta? Amilyen zavart volt az arckifejezése, jobbnak láttam nem kockáztatni tovább a dolgot, így az érzéseim újra mélyre kerültek. Magamba zártam őket.
- Csak mintha hallottam volna valamit.
- Nem mondtam semmit.
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést.

Pár perces csend telepedett ránk, az én agyam persze pörgött. Nem szabad, hogy kiderüljön a titkom, mert azzal mindent elrontanék. Nem szabad. Gondolataimból Kate hangja rántott vissza.

- Üljünk le egy kicsit – kérte.
- Persze – fogtam meg a kezét, és az egyik asztal felé vettük az irányt.
- Mikor lesz a bál szépe választás? – kérdeztem hirtelen.
- Éjfélkor.
- Akkor már csak fél óra – mosolyogtam. A szavazás még nem zárult le, és tudtam is, mit kell tennem.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett. – Három órát végigtáncoltunk?
- Úgy tűnik – mosolyogtam tovább.
- Egy perc és jövök. Hozzak valamit inni? – kérdeztem.
- Rendben. Igen, egy üdítő jól esne.
- Hozom – és már el is tűntem.

A szavazó asztalhoz siettem, ami szerencsére kívül esett Kate látóterén, és amennyi szavazatot csak lehetett, leadtam rá. Egyértelmű, hogy ő a legszebb, Neki kell nyernie. Miután szavaztam, beszereztem az üdítőket, és visszamentem Kate-hez, aki már nem volt egyedül.

- Mr. Hawkins – nyújtottam a kezem.
- Tyler – viszonozta a kézfogást Mr. Hawkins.

Elbeszélgettünk, és arra kaptuk fel a fejünket, hogy a szervezők figyelmet kérnek.

- Hölgyeim és uraim – kezdett bele az egyikük. – Eljött az a pillanat, hogy kihirdessük az idei bál szépét, vagyis a rózsák királynőjét. – Christina Jonas – hirdették ki a győztes nevét.

Egy valóban nagyon dekoratív lány vonult fel a színpadra, és átvette a díjat.

- Ez nem ér – morogtam. Úgy tűnik, többször kellett volna szavaznom, de akkor is, nincs szebb lány a teremben, mint Kate, ezt hogy nem vették észre? A lány, aki felvonult a színpadra, kifejezetten ellenszenves volt, dekoratív és csinos, azt meg kell hagyni, de Kate nyomába sem érhet és az az önelégült vigyor a képén? A gyomrom is felfordult.

- Mi baj? – nézett rám Kate.
- Neked kellett volna nyerned. Ezerszer csinosabb vagy, mint az a lány – fortyogtam.
- Héé, nyugi – fogta meg a kezem. – Megérdemelte, nagyon szép lány.
- Te sokkal szebb vagy – néztem mélyen a szemébe.

Kellett egy kis idő mire sikerült megnyugodnom, nem akartam ezt az estét elrontani. A királynő kihirdetése után természetesen folytatódott a tánc. Úgy tűnt Kate sem érezte magát annyira rosszul, amivel az én bűntudatom is enyhült kicsit, amiért elrángattam. Csak azt akartam, hogy lássa, hogy sokkal többet ér, mint mások, hogy végre elhiggye, hogy értékes ember, a legértékesebb ezen a világon.
Hajnali négykor a házuk előtt álltunk és átöleltem.

- Nagyon rossz volt? – kérdeztem óvatosan.
- Közel sem annyira, mint vártam – suttogta halkan.
- Na látod? – diadalmas vigyor ült ki az arcomra.
- Köszönöm.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hogy eljöttél velem – motyogta a vállamba.
- Nem kell megköszönnöd. Szép álmokat királylány – köszöntem el pár perc múlva.
- Neked is daliás herceg.
Ezen jót mosolyogtunk, majd két puszit követően, elindultam haza. Félig bejött, amit terveztem, bár sokkal jobb lett volna, ha ő nyer, akkor talán végre tényleg elhitte volna, hogy nincs nála különlegesebb lány.